Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.