Nagymenők

"Akkor nincs kiút. Vagy egy őrült szolgálatába állunk, vagy agyonlőnek minket."

(Nyomás utána)

Örökzöld darabja a gengszterdrámáknak a Nagymenők, azaz Goodfellas. Nagymesterien szerkesztett és előadott produkció ez: meggyőző, feszült, tanulságos, kegyetlenül szórakoztató. Vetekszik a Keresztapával abban, milyen pontos képet ad egy amerikai bűnszövetkezet működéséről és hierarchiájáról. Annyira gondosan hangolja össze alkotórészeit, hogy igazi, nagybetűs kikapcsolódást nyújtott, és teljesen beszippantott engem a szereplők életébe.

Martin Scorsese Henry Hill valós történetét meséli el, aki a XX. század egyik legnagyobb maffiakörének a tagja volt. Az ír-olasz fiú leghőbb vágya, hogy gengszter legyen, hisz azok látszólag bármit megtehettek, jóformán semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk. Helyi nagymenők protezsáltjaként Henry befutott, megnősült, irigylésre méltó kapcsolatok segítették. A 60-as évek virágkorát a 70-es években fokozatos hanyatlás követte, míg végül már a Hill-ek élete sem volt biztonságban többé.

Nemcsak a múlt századi maffiáról kaptam hihető és változatos tablóképet, de az amerikai életről is úgy általában. A nagyravágyó ifjú keresi a neki tetsző társaságot, s bekerül a szervezetbe, ahol bemocskolja a kezét, ha kell.

Mindenféle sötét alakok védőszárnyain jut fölfelé a ranglétrán, de menthetetlenül a vonzásukban ragad, és ebből nincs kiszállás, amíg csak él. Henry és kicsit a felesége, Karen szemeivel fedezzük föl a maffiától kapott nagypolgári élet árnyoldalát.

Hogy egy velejéig hazug, gubószerűen zárt (al)világ tagjai, mely kötelez saját "barátai", szabályai, értékei megtartására, és idővel a maga képére formál mindenkit. Létezésük szerves része, hogy rabolnak, csalnak, gyilkolnak, senki épeszű ember nem mer ujjat húzni velük. 

Henry korán megtanulja az alapvetéseket: sose köphetsz be mást a köreidből, téged ellenben bármelyik pillanatban kinyírhatnak. Akkor is, ha nem vagy kellően lojális, ha túl sokat hibázol, útjában állsz a nem megfelelő személynek, vagy akár ha csak a helytelen szó jön ki a szádon.

Ez a kiszámíthatatlanság leginkább Henry társában, Tommy-ban mutatkozik meg. Igazi disznó, kényszeres bizonyítási vággyal: heccből vagy felindulásból is akárkit szétverhet/szétlőhet, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Joe Pesci épp a jó tűfokot találja el alakításában szélsőség és a még normális között, vele lódulhat a legnagyobbat előre egy-egy jelenet. 

Valahányszor a "tiszta vérű olasz" bérgyilkosból kitörni készül a vadállat, feszülten figyeltem, hogy sikerül-e Tommynak féken tartania magát, és ha nem, mi sül ki a balhéból. Nem ismételték addig a kitöréseit, amíg már unalmas lett volna.

Tetszett, hogy Tommy legnagyobb baklövését csak évek múltán, irányított kivégzéssel torolják meg a belső körök. Mivel 1970-ben halálra vert egy "érinthetetlent", Billy Batts-ot, a Gambino-família egy beavatás álhírével elcsalja és agyonlöveti. 

Már a film pazar nyitánya tömören összefoglalta mindazt, amivel a bűnös rászolgál büntetésére. Semmi zene vagy sejtetés, mégis valahogy végzetszerű, ahogy megbűnhődik. Elképesztő pillanat, mikor 1-2 másodperccel előtte Tommy rájön, mi itt az ábra:
"Ó, ne..."
#! 
Scorsese-nél még nem láttam rendezőt hatásosabb főbelövéseket ábrázolni.



A rendezésben azt találom nagyon felemelőnek, hogy nagyon őszinte. Művészi eszközökkel ugyan, de akkor is kertelés nélkül mondja ki: ezek rohadékok, a társadalom szennyvödrei! És a mocsok közepén afféle triumvirátust alkot Tommy, Henry és Robert De Niro Jimmy-je. Egyébként, mint a római triumvirek, itt is a 3. fél kiesésével fordul majd egyik a másik ellen.

Nem olvastam utána a Lufthansa-rablás ügyének, de a filmben az azt követő tisztogatás nyilván Jimmy legdurvább húzása. Világosan megmondta tettestársainak, hogy kerüljék a feltűnő költekezést, erre azok bundát meg más drága holmikra költötték részüket a szajréból. Értem a gengszter észjárását: úgy vehette, hogy ezek megbízhatatlan ballonzsákok, akikre nem számíthat, de akik miatt a zsaruk könnyebben szagot foghatnak.

Azt már a bevezetéskor kitaláltam, hogy idővel úgyis szétesik ez a fenenagy szervezettség a bandában. De örülök, hogy Scorsese itt már nem a brutalitásra ment, hanem csak a véres "végeredményt" mutatja. Beszédesebb így, hogy akik együtt jártak össze partikra, esetleg egymás házvendégei voltak, 

azokat egyikük lejegeli, hogy a saját hátát fedezze. Táblaként hirdeti ez szerintem a maffiózók képmutatását: Jimmy folyton Tommyt kritizálta, hogy mennyire közveszélyes, és nem fékezi magát, holott álarc mögött Jimmy is éppolyan félőrült, paranoiás. Látszólag lefújja az öröké panaszos Morrie megölését Henry előtt, aztán mégis kés döfet a gyanútlan ipse koponyájába. Nincs itt semmi kérdés: hazug világ morális szemetekkel, akik közt a "bizalom" kártyavárként omlik össze, ha komoly baj adódik. 

Külön piros pontot adok, amiért a főszereplő okkal válik a film narrátorává, nemcsak azért, mert ő végül nem végzi a hullaházban. Mivel Henry és Jimmy csak félig olaszok - sőt, Henry zsidóskodik egy ideig, hogy elvehesse Karent -, nem léphetnek a maffia belső körcikkébe, ezért is mesélhet nekünk, a nézőknek kívülállóként. 

De amúgy rendesen főszereplő: ez az ő életútja, végig a dolgok sűrűjében van, és a film 2. fele már teljesen az ő anyagi-erkölcsi leromlására koncentrál. Narkózott, lelkifurdalás nélkül csalta a nejét, és még "tommysan" el is veri Karent,

miután az erre rájön, és revolverrel fogadja az ágyban, mondván, hogy mindkettejükkel végez. Egyszerre nevettem és izgultam azon a szituáción, pedig én magam gyávaságnak tartom mindkettejük viselkedését itt.

Lorraine Bracco és Ray Liotta párosa remekül működik, az érzelmi hullámvölgyeket is hihetően adták elő. Karen értelmes, határozott, hűséges nő, aki felismeri, miféle "munkát" űz a párja, mégis szemet huny fölötte. 

Sekélyesnek találtam volna a karaktert, ha csak a pénz és luxus miatt válna férje cinkosává, bár ezek kétségkívül nagy hatást tettek rá. De leginkább talán az a tettrekészség imponálhatott neki, amivel Hill a problémáit kezeli: pisztolyt bíz Karen-re otthon, hogy megvédje magát vele, és miután egy ismerősük molesztálta a nőt, azt saját kezűleg veri össze a nyílt utcán. 

Érdekesnek találtam végigkövetni, hogy mivé formálja Henryt a gengszterlét, majd a több évi börtön után a kokó. Már semmi nem olyan, mint régen: összeköttetései elhaltak, biznisze és függősége lassan egy roncsot csinálnak belőle. Üldözési mánia felé sodorja, ahogy Jimmy-ről leolvassa, hogy már őt, a régi szövetségesét is fekete listára tette, 

közben hatósági helikopter cirkál naponta a feje fölött, akár a keselyű. A néző egyszerre érez szánalmat és elégedettséget azon, ahogy Henry Hill börtönviselt gengszter és drogdíler tönkremegy. Tragikomikusnak találtam pl., ahogy Karen bevallja: az FBI házkutatásakor 60.000-et érő kábítószert kellett lehúznia a WC-n.

Még a befejezés is beszédes, viszont egyáltalán nem teátrális. Hill utolsó mentsvárként kapja az örökké kijátszott jogrendtől a tanúvédelmi programot. A mű egy pillanatig sem csinál titkot belőle, hogy Hill nemcsak arról dönt, feldobja-e Jimmyt és az olasz maffiát, mielőtt azok kinyírnák őt.

Le kell számolnia egész addigi életével, a gengsztercsaládot és -identitást beleértve, vagy az őt is a pusztulásba viszi, hiába nincs főben járó bűne. Az az értelmezés viszont szerintem nem állja meg a helyét, hogy a két családja - a véres pót- vagy a vér szerinti - között kellene választania:

1. Rég eldőlt, hogy az elsőt helyezi előbbre;
2. a feliratos zárás közli, hogy Karennel később elváltak;
3. és a végső szavaiból a legrosszabb fajta bűnösség virít ki. Hogy nemcsak egy életen át követett el bűnöket, de vágyott rá, hogy újra úgy éljen. „Egy átlagos kis senki vagyok: most már életem végéig úgy élhetek, mint egy fafej.”

Egy rakat művészi eszközt és érzékeltetési technikát használ föl a rendezőzseni, amiket más, nálam értőbb bloggerek már bizonyára összegyűjtöttek. Nekem olyan összefüggő egészt alkotott a film, hogy nem akarom ennyire fölboncolni. A legelejéről tenném csak szóvá, hogy mókás ötlet volt a fő színészek neveit száguldó kocsiként feltüntetni. Olyan, mintha a betűsorok is bűnözők volnának, akik épp elpucolnak a tetthelyről.

Méltán lett azóta hivatkozási alap a Goodfellas. Egyik legjobbja Scorsese-nek és úgy ám-blokk a 90-es éveknek, rengeteg színes figura és helyzet élethű kaleidoszkópja a gengszterek utolsó aranykorából. Bűnről és bűnösökről, a bűnben élés nyereségéről és áráról szól, miközben zseniálisan ötvözi a brutális humort a visszafogott drámával.

Jeles osztályzattal veszek búcsút a Nagymenőktől.