Kosaras álmok { Hoop Dreams }

A "Hoop Dreams" igazi lélekmozdító. Olyasvalamit mutat be, amit nemcsak Hollywood, de általában a nyugati média képtelen őszintén ábrázolni, anélkül, hogy leragadna a külsőségeknél. Nem pusztán dokumentumfilm a kosárlabdáról. Magáról az életről szól. Az itt megismert fiúk és családjaik nem "leküzdik" a nehézségeket életük 1-1 adott pillanatában. A mindennapok szintjén, földi létük kikerülhetetlen részeként igyekeznek azokkal megbirkózni, életvitelükből a legjobbat kihozni.

Még a leírás előtt leszögeznék valamit.

Kedvelem a labdajátékokat, mint csoport-időtöltést. TV-s és mozitémaként azonban rendszerint untatni szoktak. Láttam már szórakoztató példát kosárlabda-komédiára (White Man Can't Jump), ahogyan gügyét is (Space Jam). De nem gondoltam volna, hogy össze tud tornázni annyit egy mű erről a tárgykörről, hogy én személy szerint a legjobbak közé soroljam. Még akkor is, ha óriási szakmai elismeréseket gyűjtött be. Boldog vagyok, hogy tévedtem; nagyon értékes darabbal gazdagodott a kedvenc produkcióim listája.

A "Hoop Dreams" 5 éven át követ és interjúvol 2 afroamerikai diákot, William Gates-t és Arthur Agee-t, életük egy kritikus időszakában. Mindketten alacsony jövedelmű családok sarjai Chicago belvárosi szegénynegyedéből, és arról álmodnak, hogy egy napon NBA profi atléták lehetnek. A St. Joseph Középiskola betoborozza őket, hogy a kosárlabda-válogatottban bizonyítsanak. De a helyi iskolarendszerben igen kemények a követelmények, bármelyik kis hiba súlyos következménnyel járhat. William térdét ráadásul meg kell műteniük, ami később kihat a teljesítményére. 

Az egyik dolog, ami miatt szimpatizáltam a 2 főszereplővel, hogy részletes képet kapunk róla, mi mindenben kell leküzdeniük a kiszolgáltatottságukat. Vagy abszolút nincs segítségük, vagy csak annyi, ami a megmaradáshoz épp elég: szinte minden szabadidejüket felőrli az odaút, a hajtás, a tanulás, a család támogatása és később a munkába állás együttesen. Sosem csak 1 tényező hátráltatja őket, sose csak 1 adott pillanatban. Ettől érezzük folyamatosnak és frissnek, nem csak oda be-beszúrtnak az eseményeket.
A Hoop Dreams igazolta azon hitemet, hogy a mai oktatási rendszer nemcsak rugalmatlan, de alapjáraton hierarchizáló. Eleve sokat kihajt a diákokból. A pénztelenség, majd a gimi vége felé a felvételi ponthatárok pedig Damoklész kardjaként lebegnek a fiúk feje fölött. Egy drámában vagy bármilyen más fiktív történetben ezek érzelgős klisék volnának, de itt nagyon is érezni a súlyát, az állandóságát William és Arthur akadályainak, otthon, a pályán és az intézményben is. A közeg, ahol meg kell felelniük, nagyon erős versenyt diktál, és nincs tekintettel a körülményekre.

A Hoop Dreams azzal is őszinte, hogy meghagyja nekünk a véleményalkotás jogát. Attól még, hogy dokumentumfilm, képes volna idealizálni vagy démonizálni valaki(ke)t, elferdíteni a tényeket (pl. a 9/11-ről készült NatGeo-s produkálmányok). Sok témát érint Agee és Williams tinédzser évei kapcsán, és úgy őrzi meg tárgyilagosságát, hogy közel hozzá őket és családjukat a nézőhöz: az Agee-k az egyik legszeretetreméltóbb fekete família, akiket vásznon láttam. Szerencsére a Hoop Dreams a "szegény család" portréjából teljesen kispórolja a cukormázat és dicsfényt: a legnagyobb ünnepség nem holmi bajnoksági győzelem, hanem Arthur 18. születésnapjának megünneplése otthon. Sokan arrafelé nem érik meg ezt a kort... 

Gene Pingatore, a St. Joseph edzője komoly, mégis valahol mulattató figura: mihelyt a tökéletlenség bármilyen formáját látja a gyakorlaton, kifakad a csapatra, ellenben éles szeme van hozzá, hogy felmérje a srácok képességeit, a személyiségüket. Arthurról így nyilatkozik: "Látom benne a tehetséget. De nem látom a magabiztosságot." Williamről pedig: "Nem tudom, megvan-e benne a gyilkos vérmérséklet. (...) Szüksége lesz rá, ha majd átlép a következő szintre."

Maguk a meccsek nem igazán érdekeltek: a cselekre és a narráció által kiemelt pillanatokra figyeltem alattuk. Arthur elég korán kiesik a St. Joseph-ból - a tanév közepén! -, de remek pontszerzővé válik egy másik ifjúsági csapatban. William bent marad, de egyszer egy meccsén többször is elvéti rádobásnál a kosarat, és a hol milyen orvosi diagnózis fényében folyton kísérti a kérdés: megéri-e kimenni a pályára? "Mikor először jöttem a Saint Joseph-ba, én tényleg aludtam, ettem és álmodtam a kosárlabdát. Csak azt csináltam. De inkább olyan lett, mint egy állás, mintsem egy sport."

Belegondolni is félelmetes, hogy ez a project bő 5 esztendőt ölel föl a filmkészítők, Peter Gilbert, Steve James és Frederick Marx munkásságából. Amit eredetileg 30 percesre készítettek volna el, abból 250 órányi forgatott anyagot hoztak össze, mielőtt a vágószobába küldték. Kicsit sokalltam a majdnem 3 órás műsoridőt: szerintem 20 perccel simán lehetett volna rövidebb is. A legvégén szereplő felirat, melyen az utóéletükről olvasunk, nagyon jól illeszkedtek az utolsó képekhez és szavakhoz Agee-től és Gates-től. Azóta már eltelt egy emberöltő, és kíváncsi leszek rá, hogy azóta mi lett a főszereplőkkel.

A Hoop Dreams a legelső tisztán dokumentumtípusú műsor, aminek bejegyzést szenteltem. Nemcsak ajánlom a megtekintését, de mihelyt lehetőségem nyílik rá, be is szerzem DVD-n.