A beavatott 2. - A lázadó

A beavatott {Divergent} émelyítően szirupos portrét nyújtott egy matekegyenlet-szerű hierarchiamodellről, melybe a kordivat sablonját rakták be a történet pótlékaként. Eszerint a kiválasztott tini vonakodva öntudatra ébred, majd kénytelen-kelletlen nekifeszül egész világa politikai rendszerének, miközben becsapódik életébe az első szerelem.

A lázadó {Insurgent} annyiban sikerült elviselhetőbb mozivá, hogy csak untat, de nem undorít. BeaTris Prior előéletének óvodásokra sértő gyermetegsége nem foglalja többé a teret a film cselekményétől. Ugyanúgy csupa klisé bóvli, mint elődje, de legalább nyál és szűzieskedés nélkül. Néhány bonyolult szövegsor ellenére okosabb sem lett a széria, de legalább az ész nélkül nyomatott akció miatt keményedett kicsit a tónus. És az üres pálcikaemberkék közepette Tris-nek kezd végre valamiféle személyisége kialakulni - mégha az nem is különösebben érdekes.

Tris, Négyes, Caleb és a köpönyegforgató Peter a Barátságosak kasztjánál rejtőzködnek, majd mikor Jeanine emberei rájuktalálnak, különválnak. Előzőleg Jeanine birtokába kerül egy Tesseract nevű mikroáramkörös doboz, mely feltehetően az Alapító Atyák üzenetét hordozza: maga Tris anyja is ezt rejtegette. Csakhogy a Tesseract kódolva van, és egyedül egy erősen elfajzott vérű ember tudja kinyitni. Feltéve, ha sorban mind az 5 kaszt szimulációs teszjét túléli, melyek a dobozba lettek programozva. Ráadásul miközben Tris és Négyes ellenállók egy csoportjára bukkan, Jeanine rájön, hogy éppen az a lány lehet az, akire szüksége van...

1. Az írók és a rendező lecserélése,
2. az, hogy mennyire unottan játszanak a színészek,
3. és a tény, hogy Az éhezők viadala óta mindig zsánerdarab szigorúan ugyanarra a sémára lesz kárhoztatva,

mind-mind sejteti, hogy a filmnek esélye nem volt stabil alapokra épülnie. Brian Duffield-nak, Mark Bomback-nek (A Rozsomák; Dawn of the Planet of the Apes) és Akiva Goldsman-nek (Batman & Robin; Én, a robot) kellett Veronica Roth silány alapanyagából normális forgatókönyvet teremteniük. Lehetetlen küldetés, de valakinek vállalnia kellett.

Sikerült is összehozniuk egy olyan fecnianyagot, amely - mint a könyvek - karcol egy csomó témát (kirekesztettség, a magunkra maradás terhe, felelősségvállalás, stb.), bármelyik kifejtése nélkül. Közben meg ide-oda jojózik akció + némi csontszáraz családi drámázás között. Félelmetes, hogy ezeknek az ifjúsági regényeknek az írónői mennyire kisiskolás színvonalú munkákkal aratnak kasszasikert, hogy aztán a filmes átiratot a stúdiók éppoly felszínesre és butára maszkírozzák. Ugyebár azért, hogy a filmet - vagyis inkább a trailer-et - elnézve a rajongók ráismerjenek a könyvre, és kifizessék a jegyet...

A Tesseract-ban tárolt üzenet lényegében ugyanarról szól, mint amit Az útvesztő végén lévő üzenet magyaráz az ottani túlélőknek. Kapaszkodjatok meg: az egész egy kísérlet volt. Mármint: az egész 200 éves izoláció, egy lászólag áthatolhatatlan börtönfal mögött, nemzedékek temérdek életét, elméjét, lelkét beáldozva az abszolútista, élhetetlen társadalomnak. És a kísérlet "sikeres volt", mert az Elfajzottak, a többkategóriás (értsd: normális) emberek megjelentek, az egyik pedig végigcsinálta az elektrodoboz tesztjeit? "Az Elfajzottak nem a probléma. Hanem a megoldás." Amellett, hogy ez bűdületes marhaság, még cinikus és kiábrándító is. 

A női Alapító szerint a kinti világ tárt karokkal várja őket. Az alábbiak közül melyik kérdést tenné fel először a néző?

1) A külvilág nem tudta volna megszakítani ezt a Frankenstein-kísérletet, miután talpra álltak a világkatasztrófa után?

2) Az Atyák direkt reteszelték magukra a falakat, hogy a "kísérleti" zónából senki se szabaduljon el soha?

X) Honnan tudták volna, hogy kb. mikortájt, milyen emberiség és hogy fogadja majd őket odakint:
#) Hogy rejtették el a Tesseract-ot, hogy azt pont az Elfajzott-jelenség kibontakozásakor találják meg?

Nagyon hamar elvesztettem az érdeklődésemet a mondvacsinált motivációk és farból rántott cselekményfordulatok iránt.

1. Caleb távozása, majd árulása;
2. Peter hosszú-hosszú színjátéka, hogy átállt Jeanine oldalára;
3. Tris régi Bátor-barinőjének, Christinának a morcossága;
4. Négyes "jó kutya"-típusú szerelme;
5. hogy halottnak hitt anyja, Evelyn sereggel készül bosszút állni Jeanine-on valami sérelemért;
6. a begyűjtők gyilkosságai és a kötelező gyerekszereplő menekítése;

ezek mindegyikét tompakezűen rendezték meg. Továbbra sem hiszem el a figurákat annak, aminek beállítják magukat: Evelyn sokkal inkább Négyes nővére vagy húga lehetne, Peter és Caleb végig ugyanazt az arcot vágják. Miles Tellernek állítólag külön instrukciókat kellett adniuk az íróknak, mert nem bírta kibogozni a karaktere motivációját. Amit immár másodszor játszik el! Egyedül Christina haragja lenne érthető, amiért Tris egy közös ismerősüket lelőtte. De ezt a reakciót is egy durcás kisgyerek fizimiskájával adja elő, és sose rendezik nézeteltérésüket.

Shailene Woodley egyértelműen a ragasztó, ami egyben tartja ezt a költeményt: a színészi játéka mellett valami kis értelem is szorult a jellemrajzába. Tris frusztráltabb és harciasabb lett mindazok után, ami vele történt. (Sőt, hogy az idióták is megértsék, rövidre nyírja a haját.) Mióta a rendszer ellensége lett, sorra pusztulást hoz a közelsége a szeretteire: apja meghalt, anyja a karjai között pusztult, és lelőtte egy barátját, mikor az program hatása alatt üldözte. Az már csak a ráadás, hogy állandóan résen kell lennie, nincs otthona, jövője, készletei.
Épp ezért zavart, hogy alig van interakciója azzal a nővel, akinek a konfliktusait végső soron köszönheti - és akinek meghagyta az életét az 1. rész végén. Kate Winsletnek nincs jelenléte a vásznon: ugyanaz a kezdetlegesen cinikus, kék ruhás boszorka maradt, de a gonosz aura ezúttal alig pislákol körülötte. Örültem volna, ha Tris, és nem Evelyn az, aki bosszúval gondol erre a nőre, ebbe temetve saját bűntudatát. Egy kevésbé dogmafogoly Jeanine mellett ez akár a jellemfejlődése része is lehetett volna.

Valójában ez az egész "féltem a könyezetem"-dilemma nagyon evidens és könnyű dráma. Jeanine a Bátrakba implantált chipekkel öngyilkosságba viszi őket, míg Tris fel nem adja magát. Ezt már túl sokszor láttam, és Tris is a lehető legkiszámíthatóbban reagál rá, olyan robotmerev műszöveggel, mint: "Meg kell tegyem, egy jobb jövőért."  És persze nem maradhat el a kötelező softcore-meztelenkedés, persze szigorúan PG-13-as keretek között.

2 apróság tette hihetővé számomra ezt a szálat.

1. A vallomás-jelenet az Őszinték központjában. Négyes Tris akarata ellenére kéri, hogy igazságszérumot kapjanak, igazolva, hogy Jeanine a saját bűneit kente az Elfajzottakra. A szérum Trist arra kényszeríti, hogy szembenézzen saját bűntudatával, hangosan kikiáltva mindazt, amitől retteg, hogy bekövetkezhet. Ez az összeomlás nekem hihetőbben alapozza meg, hogy Tris később vállalja a rabságot és a teszteket, mint az "add fel magad, vagy újabb halál"-klisé. 
2. Caleb árulása. Négyes azt mondja Tris-nek, engedje el testvérét, hogy a saját döntései szerint éljen. Ez komolyabb lépés, mint mikor a csoportjuk voltak kötelesek megválasztani: ezúttal nincsenek kikövezett, szabványos utak. És mikor Caleb a régi rendet választja Tris és szüleik harca ellen, a lánynak ismét el kell engednie őt, de most más értelemben. Amint az üzenet folytán a rendszert leváltják, Calebet is elviszik Jeanine-nal együtt: meghozott egy döntést, amiért - Trishez hasonlóan - saját bőrén kell viselje annak következményeket.

Ahogy Evelynen sehol nem látom a vezetői kvalitásokat, úgy nem látom, hogy összetartás volna a föld alatti bagázsban, melyben a legtöbben Csoport-nélküliek. Mikor Tris kiadatása felmerül, egyformán helyeslően zengenek arra, hogy igen, adják ki, és arra is, hogy ne, ne adják ki.
Az implantátum pedig, bár agykontrollra képes, valami oknál fogva nem tartható állandóan bekapcsolva, csak egy-egy kósza pillanatban lehet arra rávenni vele az embereket, hogy megöljék magukat. A másik az, hogy agyba vezető egyik főérhez tapad, ehhez képest egyik jelenetről a másikra, csakúgy rájönnek valahogy az ottaniak, hogy távolítsák el őket. Megint a régi nóta rossz filmeknél: mihamarabb lezavarják a drámai pillanatokat, hogy rátérhessenek az akciózásra.

Valahányszor lassítva betörik egy ablak, vagy egy szimuláció fémkonfettivé esik szét, azt hittem, a celluloidszalag maga is darabokra hullik mindjárt. A látványvilágban nincs semmi egyedi vagy megkülönböztető; Négyes szimulációs másának széthullása konkrétan a tavalyi Transzcendenst idézi. 
Az akciószekvenciák sem dúskálnak éppen a fantáziában: nagytöbbségük a Mátrix és a Transzformers effektjeinek variálgatása. Ezt próbálták a készítők a drámainak szánt pillanatokkal elegyíteni Tris elméjén keresztül. Megfelelő rendező keze alatt ez a két elem, akció és dráma felerősíti egymást, ami különösen a tetőpontnál fontos, hogy működjön. Eszetlen ugra-bugra lett helyette: sokkal inkább idegcibáló, ahogy Tris az anya alakmása után kiabál, vagy ahogy önmaga erőszakos énjével kergetőzik a szétomló tetőn.

 

Az Insurgent a Divergent méltó utóda: annak minden fejletlen, következetlen, aluljátszott pillanatát újrázza. Mindössze annyival haladja meg, hogy dinamikusabb, egy fokkal sokrétűbb a szereplők felállása, és a női főszereplő a szűzies beavatása helyett valódi problémákkal szembesül. Mégha nem is tartozik ettől az Okosak nem létező csoportjába.