A Blair-i Boszorkány Tervezet (Ideglelés)



Képzeljük el, hogy a Cannibal Holocaust-ból a legpikánsabb, kézikamerával felvett részeket kivágjuk, kivesszük belőle a kannibálokat, és végig csak sejtetéssel keltünk félelemérzetet, zeneszámok és bármilyen más díszítőelem nélkül, mintha egy rövidfilmet forgatnánk. Összeállhat-e már ennyi is egy jó kis mozivá?

Ezt próbálta ki Daniel Myrick és Eduardo Sánches, mikor alig 35.000 dollár, 2 kamera és 3 amatőr színész felhasználásával elkészítették a The Blair Witch Project-et. Merész koncepciónak számított, hogy a lehető legpuritánabb, az átlagnéző által is utánozható "amatőr filmet" küldjék egy ringbe a fősodor-beli szupermozikkal. Hogyan fog reagálni rá a hollywood-i sémákhoz szokott közönség? A puszta számadatok nagyon beszédesek: a mű 7.000-szeres hasznot hozott világviszonylatban.

A '90-es évek során 3 főiskolai hallgató, Heather, Josh és Michael dokumentumfilmet készített Blair (ma: Burkittsville) kisvárosában és környékén. Témája egy állítólagos kísértetboszorkány felderítése volt, akinek számtalan rejtélyes halálesetet tulajdonítanak. Heatherék ezek helyszínére, a település melletti erdőségbe mennek, követve a helyiek elmondását. A vadonban furcsaságok kezdenek történni körülöttük, mígnem a trió ráeszmél, hogy ők lettek a boszorkány következő célpontjai.

Állítom: minden idők 5 legtúlreklámozottabb mozgóképe közé tartozik ez a szokatlan jószág. Fokozatosan, igen valóságszagú atmoszférát teremtve kelti a teljes kiszolgáltatottság, az űzöttség érzetét, meglepően sok sztorit tud elmesélni pusztán sejtetőelemek útján. Ahogy őse, a Cannibal Holocaust esetében, itt is sikerült elhitetni a közönséggel, hogy az áldokumentumfilmben valódi haláleseteket láttak: egyesek rosszul is lettek a premiervetítések alatt. Mára pedig a különbség rajongók és fújolók között nem is lehetne nagyobb: szinte mindig

1. vagy Hollywood egyik leghátborzongatóbb művészfilmjeként,
2. vagy csak egy imbolygó-hánytató szalagjártatásként

szokták elkönyvelni.

Mindkét táborba tartoztam már. Mikor először néztem a The Blair Witch Project-et néhány éve, nekem is úgy tűnt, mintha a film egyszerűen a stílusát mutogatná nekem. Értettem a szituációt: a boszorkányból démon lett, mert ha sima kísértet volna, akkor elűzni akarná Heatheréket, nem az érzékeiket összezavarva otttartani őket. Üdítőnek hatott a bármilyen jelmezek, stúdiódíszletek és computergrafika teljes hiánya. De hogy tényleg "közvetlenebb" volna ez egy megszokott horrortól, csak mert olyan sok benne a misztifikálás és a hangos pánikreakció... Ez az, aminek akkor még nem sikerült összeállnia a fejemben.


Kétségkívül a kamerakezelés, az a bizonyos "shaky-cam"(="rezgő kamerás")-látványtechnika a legagyonbeszéltebb vonása a produkciónak. Magát a módszert egészen elmésnek találtam, miután megértettem a működését. Tudjuk, hogy minden film kamerák lencséin születik meg, és aztán kezdenek vele dolgozni, mielőtt bekerül a vetítőtermekbe. Így az illúzió, hogy egy szemünk láttára forgó felvételen történik valami rémség, meg tudja kerülni az átlagnéző biztonságérzetét. 
Ehhez jön hozzá, hogy az alkotók nagyon leleményesen a kamera mozgatásával is kifejezik a történetet: Heather, Josh és Michael hosszú búcsófelvétellel hagyják ott a kocsit, mintha utoljára látnák. A kép időnkénti remegése sulykolja a szereplők helyzetének bizonytalanságát, s mivel ők tartják a készüléket, az ő reszketésükről is árulkodik. Ahogy végül Mich és Heather földre ejtik a kameráikat, kitalálható, hogy az entitás épp akkor gyilkolta meg őket. Ezek az apróságok tetszettek nagyon az amúgy egyszerű történet mesélésében. 1 folyamatos élményfolyamként működik, külön jelenetekre boncolgatva nem lehet érteni a hatását.

 

Ezzel együtt is: néhol túlerőltetik ezt a trükköt. Van néhány teljesen fölöslegesen felvett mozzanat. Néhol kifejezetten túl nagyokat rángatózik a képernyő (főleg az elhagyatott házban). Aztán ott a  fény-árnyék használat. Mivel éjjel kicsi a térérzékelés, nem tudhatjuk, mi les ránk, a különféle zajok és jelek szinte a kisgyerekkori félelmeinket élesztik újjá, ahogy rettegünk a sötéttől, a szellemektől. Na ebből kerekedik az, hogy többször abszolút 0-ra csökken a látótávolság... kerek 1 percen keresztül! Türelmetlenné teszi ez az embert, hogyne! De ez nem biztos, hogy a félelmetesség miatt van... lehet a bosszankodás is, hogy többször nem látjuk rendesen, mi történik.

Haragudni szoktam az olyan horrorra, ami azt várja tőlem, hogy mindig én töltsem meg a hiányokat a fantáziámmal. Akár direkt ez az alapötlet, akár nem. Itt viszont úgy találtam, hogy működik a dolog: a hangulat príma, a szereplők viselkedése életszerű, és érthető a boszorkány motivációja. A 7 kicsi kőhalom, mely mellett Heatherék sátrat vertek, az általa hajdan megöletett 7 gyereket jelképezi, és mikor Josh felrúgja az egyiket, a 3 új halom jelzi, hogy ők az új jövendő emberáldozatai.

A legfontosabb viszont, hogy tökéletes a folyamatosság a sejtetőelemek - apró nyomok, furcsa hangok, a reakciók - adagolása között. Nagyon jó arány- és időérzékkel komorul el a helyzet, erősödnek a hangok, válik egyre rosszabbá a fiatalok helyzete: miután eltévedtek, egyre éhesebb és frusztráltabb lesz a trió, majd az egységük is felbomlik. Egyértelmű, hogy Heather a Josh-tól származó maradványok hatására készíti könnyes bocsánatkérését, a családtagjaiknak címezve. Innen pedig már nem más hátra, mint a kivégzés helyszíne: a ház, ahol a 7 gyereket is megölték.

Nyilvánvaló, hogy a nem hivatásos színészek szerepeltetése, saját nevük alatt, saját ruháikban szintén a dokumentalista illúziót hivatott szolgálni. Nem nevezném ostoba figuráknak őket, mert viszonylag hamar leesik nekik, hogy a boszorkány pécézte ki őket magának. De néhol azért nyilvánvaló lehetőségek fölött is elsiklanak. Heather az eredetileg suliprojekt szervezője: miért nem jutott eszébe erős zseblámpákról gondoskodni, egy fa lombkoronájáról tájékozódni, vagy követni a patakot, amibe belebotlottak? Mégiscsak egy feltehetően gyilkos kísértet után bóklásznak, és ennek tükrében kicsit fejsajdító, ahogy folyton veszekednek és kifakadnak - legtöbbször éppen Heather.

Apropó: nem rovom föl hibának, de azért örültem volna, ha legalább egy villanásnyi időre látok jelet arról, hogy nézhetett ki Elly Kedward. Mármint most, testetlenné vált gyilkosként. Értem, hogy mi ennek a szerepe: a sejtetéses alapstíluson túl így nem tudjuk körvonalazni, határok közé "beszorítani" a blair-i boszorkány alakját. Bárhol jelen tud lenni az erdőben, ahol egykor kivégezték őt, bárhová össze tud sűrűsödni, hogy megmozdítson 1-1 tárgyat. Talán csak azért gondolom így, mert Ruggero Deodato a saját műve kamerafelvételeinél pont ellenkezőleg, minden mozzanatot megmutatott (maga Deodato később azt nyilatkozta: büszke arra, hogy ez a szubzsáner az ő inspirációja nyomán jött létre). 

Még annyit említenék: az elején az interjúknál nagyon ügyes mozzanat, mikor egy anya a kisgyerekével a karjában épp a bosziról készült egy hallott sztorit elmondani, a kicsi erre befogja a mamája száját. Ravasz apróság ez, mert a kisgyerekek sokkal érzékenyebbek a természetfelettire, mint mi felnőttek, akiknek már behatároltabbak az érzékeink. Ha a kicsi így reagál, csak lehet alapja a szóbeszédnek...

Egyetlen, folyamatos áramlatként, és nem egy felépített filmes konstrukcióként képes ütni a The Blair Witch Project. Vonzereje főleg abban rejlik, milyen sokat mond el ahhoz képest, hogy milyen keveset mutat. Nem tartom annak a kultalkotásnak, mint a rajongói, de egy próbát mindenképp megér tenni vele, mert érdekes darab.