Jeanne d'Arc szenvedései

"Ez olyan, mintha megengednék a báránynak, hogy válasszon a farkasok közül!"

(Szent Johanna)

Vannak olyan ősrégi filmek, amik már-már művészettörténeti tananyagnak számítanak. Cart T. Deyer Jeanne d'Arc-némafilmje is ilyen. Idősebb, mint maga az Oscar-díj. Sokan esküsznek rá, hogy ez a legdrámaibb feldolgozása az orléans-i szűznek: 1958-ban beválasztották az úgynevezett "Brüsszeli Tizenkettő", vagyis a legrangosabb európai mozgókép-művek közé.



Annyi féle-fajta módon beszélték már el ezt a történetet, hogy t'án csak aki ebből írta a doktoriját tudja különválasztani a tényeket a hozzáköltésektől. Mint egy kirakós: mindegyik feldolgozásban akad olyan elem, amit az hatásosabban fejez ki a többinél. Deyer verziója az egyetlen, amelyben néplázadás kíséri a máglyahalált. A cselekmény 2/3-a teljesen a kihallgatásokra fókuszál: a rendező elmondása szerint a peranyag pontos szövegének töredékét másolta át a feliratozott szövegsorokba.
Ahogy én látom: minden téren príma változat még nem készült erről a történelmi alakról, a dokumentum és a fikció nyelvén sem. Egyelőre azt veszem szemügyre, ez a darab hogy áll meg a lábán. Nem lesz könnyű, mert óriási a presztizse. Akaratlanul is a szavahihetőségével játszik, aki a filmtörténelem egyik mérföldkövéről nem pozitív kritikát fogalmaz meg. Ahogy Jeanne feje fölött, a cikkíró felett is a várható vádak özöne kering: "Nem érted az egészet!", "Felfogod te, mit állítasz?" "El vagy tévelyedve!". No, hát lássuk, vajon én is elégek-e, amiért vállalni mertem a magam hitét... 

Johanna - francia nevén Jeanne - inkvizíció előtt áll. A bírák Pierre Cauchon püspökkel az élükön felváltva kérdezgetik és győzködik Jeanne-t, aki végig áhítatközeli állapotban felel a kérdésekre. Kihallgatói egy hamis királyi levéllel, a mise megtagadásával, majd a kínzás és a máglya rémével fenyegetik a nőt. A kérdés egy idő után már nem az, hogy megtörik-e őt - legitimizálva ezzel kivégzését -, hanem hogy Jeanne d'Arc vallott küldetése hogyan teljesedik majd be...

Hihetetlenül szuggesztív képek együtteséből válik kiolvashatóvá a cselekmény: a Jeanne d'Arcról készült talán valamennyi mozi- és dokumentumfilm merített belőle valamilyen téren. A szín és hang teljes hiánya nagyobbrészt a hangulatot, mintsem a hiányérzetet erősíti. A rouen-i várépület falai egyöntetűen kopárak, vakolatfehérek: tökéletesen kifejezik Johanna helyzetének reménytelenségét. Ennek kontrasztjában látjuk az őrök lándzsáit, a vallatóeszközöket és persze az emberek arcát. Szinte végig csak közeliket kapunk a szereplőkről: Johannáról, az angol helyőrség parancsnokáról, a bírákról és a kinti parasztokról.

Érezni lehet a filmen, hogy ősrégi darab, és ez főként a történet fejletlenségén tetten érhető. A 20-as évek filmalkotásai még sokkal inkább voltak színházi darabok szalagra rögzítve, semmint egy önálló médiumtípus képviselői. Az első felében jóformán csak pár ember beszél és bámulja egymást. A passzió műfaja eleve abszolút hangsúlyt ad a szenvedés mutatásának: Ezért van az, hogy Johanna mindig vagy gyötrődik vagy transzállapotba hajlik, és a papok más-más árnyalatú rútsága virít a vászonról.
Cauchon, a per főbírája az egyetlen, aki képes megjátszani, hogy érdekli őt a lány sorsa. Pl. az ágya fölött atyai aggódást tettet, de a feléje nyúló Johanna kezétől odébbviszi a sajátját. A többiek meg leplezni se tudják sokáig gőgjüket, ahogy a fogást keresnek a tiszta szándékú fiatal nőn. Ezek a "bírák" alig nevezhetőek emberi lényeknek. Ahogy Johanna is szóvá teszi: épp ők azok, akik a sátán eszközeiként viselkednek.

Az a problémám Deyer koncepciójával, hogy Jeanne kálváriája, legyen bármilyen kifejező, nem tölt ki egy 80 perces perpatvart. A rendezőnek remek érzéke volt a képekkel való meséléshez, és egyetértek a döntésével, hogy nem írkál ki minden szót, ami csak kijön a szereplők száján. Maga a per viszont kissé gondolatszegény nekem, egyedül Jeanne-nak akad 1-2 okosabb riposztja. „Ha nem vagyok kegyelmi állapotban, Isten juttasson oda. Ha ott vagyok, Isten tartson meg ott.”. De a bírák nagyon fafejűek. Alig próbálnak túljárni a lány eszén; sokszor nem is kérdést tesznek fel, hanem dühödten ugatnak rá.

Tudom, hogy egy passzió elsősorban a főhős szenvedését köteles ábrázolni. Maria Falconetti játéka pedig elsőosztályú: valóban Jeanne d'Arc-ot, legalábbis az ő személyiségének hívő-oldalát jeleníti meg (ellentétben Milla Jovovich 70 évvel későbbi hisztérikájával). De a sok arcmutogatás és túlcsorduló agónia hamar önismétlővé teszi ezt a kifejezőeszközt. A szenvedés szenvelgéssé, az érzelmes érzelgőssé laposodik, rátelepszik a műre és a nézőre. Szigorúan a cselekmény alapján Jeanne szenvedését csak a film 2. felére igazolja mindaz, ami körülötte zajlik. A per nem elég alaposan előkészített, a papok nem tudósemberek, Jeanne meghasonlásai pedig többször csakúgy maguktól törnek elő.

Szerencsére a legelmésebb ötlet a perben egyben a dramaturgia tetőpontja: a vallomástétel. Johanna megrémül attól, hogy vele együtt a küldetése is hamuvá ég azon a farakáson. A hangjaitól csak annyit tudott, hogy Isten egy nagy győzelem kapcsán fog megváltást nyújtani neki. Ez a legközelebbi pont, ameddig behatolunk Johanna előéletébe, a személyiségének más oldalaiba: dicsőnek, alighanem vagy katonai vagy politikai jellegűnek képzeli el a győzelmet, amiről beszél. Amikor cellájába érve rájön, hogy a temetőben csak félelmében írt alá egy vallomástételi iratot, a tragikusabb sorsot választja, és visszavonja azt.

Én ezt légből kapottnak tartottam volna, ha nincs a jelenet, ahol Johanna - kicsit nyögvenyelősen - megindokolja magát. Egy, a francia király által küldött papnak mondja el: a mártíromsága lesz a megváltása, a győzelme pedig a halála. Vagyis inkább: a halálának a közvetlen hatása. Talán az én igényeim túl nagyok, hogy már sok értelmezéssel találkoztam. De a karakter lelkét és motivációit nem látom összegzettnek itt: a mártíromsága súlyát az adta, hogy nemcsak a hitét, de az emberségét, a cselekedeteit ÉS! a nép őbeléje vetett hitét is megvédte. Miután belátta, hogy nincs reális esélye megmentenie az életét, inkább helytállt azzal, hogy végigcsinálta a szabvány szerinti halálát.

Ha valamiben kétséget kizáróan jelesre vizsgázik a mű, azok a kietlenség, a halál után hátramaradó semmisség, megsemmisültség képeinek ábrázolása. A Johannára tett kasznikorona és nyíljogar annak rémképei, hogy mi lesz, ha hőstetteire - bármik is voltak, mert a film ezen átsiklik - így, magasztos dicsparódiaként tekint majd az utókor.

Lélekbe maró a temetőnél kiásott koponya közelije: ez az egyetlen igazán okos, pszichológiai ökölcsapás, amit az inkvizítorok a majdnem 20 éves lányra mérnek. A későbbi moziverziók inkább a terek nagyságát és a csaták vérességét emelték ki. Ám többnyire nem igazán ragadták meg eléggé a kietlenséget, a fakó semmi érzését, mely az ember törékeny lelkét és életkedvét fenyegeti. 

A kedvenc jelenetem egy olyan rész, ami már a per lezárása után történt. Nem, nem a kivégzés. Hanem a közvetlenül előtte és utána következő pillanatok. Ha a pert nem egy csigalassú kérdez-felelek matinéként jelenítik meg, nem zavart volna alatta az állandó arcközelik mutogatása. De sajnos örültem, mire annak vége lett. 

A vádlott, az ember fájdalma nekem jobban lejött, amikor a bírák nem foglalták a helyet. Ahogy Jeanne 1431. május 30-án, a szűk fehér falak közül a térre lép, kopaszon, bokabilinccsel és remegve, az szívbemarkoló. Ez + az, ahogy a téren a pórnép, a közönség indulata rászabadul az angolokra - naná, hogy mikor már kimúlt az áldozat! - jelentik nekem a legerősebb pillanatokat. Olyanok, mintha egy időutazó kézikamerával venné fel, mi történt ott és akkor azon a piactéren.

A kietlenség képeire jól rezolnának a papok néhol démonizált arcai is. Csakhát mivel nem látom Jeanne bírái mögött a mindenható egyházi inkvizíciót, arcaik mutogatása untatóvá és hát igencsak meseszerűvé válik. A közép- és kora újkori katolicizmus nem pusztán egy merev egyházi intézményrendszer volt. Sokkal inkább egy szándékosan hermetizált, ezeréves világhierarchia, ami észrevétlenül, parazita módon gyakorolt abszolút befolyást Európa szegény-népeire, az életük, a lelkük és a gondolkodásuk, hitük fölött. Biztosra veszem, hogy Jeanne d'Arc tragédiáját, fogságának kálváriáját nem a vallásos hitének sulykolása, hanem ennek a történelmi gonosznak a finom megmutatása fejezné ki a legbeszédesebben. Mert felismerte vagy sem: a férfiruhát viselő Johanna végülis ezzel a renddel, ezzel az európai világrendszerrel állt szemben. Ezt a feudális rendet testesítette meg összes egyházi, katonai és politikai rosszakarója, sőt egyes áruló jóakaró is.

 

A La Passion de Jeanne d'Arc egy dán rendező ajándékpátosza a legendarajongó francia közönségnek. A képi világ sok mozzanata telitalálat, tényleg a címszereplő valódi mivoltának egy szelete mutatkozik meg - mégha színpadiasan eltúlozva is. De a történetvezetés kiborítóan vánszorgó, rendre érezni rajta az életmű teljességének a hiányát. Számomra "az ember lényegét" a finomhatású realizmus fejezi ki a legjobban. Azt pedig ugyanúgy nem helyettesíti - max. kiegészíti - a hitbéli ájtatosság, mint ahogy a századra igen jellemző, látványos brutalitás sem.

A Jeanne d'Arc szenvedéseire egy izmos közepest adok.