Pókember: Nincs hazaút

 Kellemes karácsonyi ünnepeket  

 kívánok minden kedves olvasónak!      

Aki csak ismeri a Marvel műveit, annak biztos, hogy feltűnő a Pókember: Irány a Pókverzum! hatása az MCU-s póktrilógia záró részére, a Nincs hazaútra. Sokakkal együtt már nekem is elkoptatott ez a divatos módszer, hogy egy filmcsokor teljes idővonalát időutazással írogassák felül – nemcsak a szuperhős-akciómozik között. Mégis kíváncsivá tettek a trailer-ek: ilyen kaliberű projektje a Bosszúállók: Végjáték óta nem volt a Marvel-nek, és maga a premissza is nagy képzelőerőre vallott. 

Fogták az animációs film alapötletét – több külön világ Pókembere összetéve egy közös kalamajkához – és egyesítették azzal a „mellékes” célkitűzéssel, amit a Sony 2 korábbi inkarnációnál is elbarmolt: egy olyan drámaerős, stabilan összefogott, energikus 3. részt adni Pókembernek, ami végre igazán beindítja Peter Parker már felnőtt életét. Ezt a bravúrt a Marvellel kötött érdekházasságuk most meghozta: az eddigi legtöményebb, de legügyesebben is levezényelt Spiderman-mozit kaptuk meg így év végén!

Peter élete darabokra hullott, mikor Quentin „Mysterio” Beck leleplezte őt halála előtt: a fiút nénikéjével, barátnőjével és legjobb haverjával együtt állandóan zaklatják a hatóságok, a média és az utcai tömegek. Peter és nénikéje elköltöznek, majdhogynem bujkálva kell élniük, ráadásul Peter, MJ és Ned Leeds felvételijét is elutasítják a "botrány" ürügyén. 

Peter ezért varázslóismerősétől, Dr. Strange-től kér segítséget: mágiával törölje ki az emberiség emlékezetéből, hogy ő a Pókember! De a fiú belezavar a bűbájba, így egy dimenziókapun át 2-3 parallel világ rosszfiúi kerülnek oda – épp azelőttről, hogy ki-ki a maga Pókicájával küzdve meghalna. Strange nyomban visszapaterolná őket saját világaikba, de Peter előbb segítene rajtuk. És ezen bizony durván hajba kapnak a jelenlevők…

 

Tom Hollandnak minden oka megvan „egy franchise lezárásaként” tekinteni a Nincs hazaútra: ettől teljesebb körű búcsút aligha lehetett volna adni az MCU-s Pókembernek. Reklamálnivalót persze nem nehéz találni benne:  

1. Dr. Strange elpazarlása, mivel csak a cselekmény slusszkulcsaként funkcionál; 
2. a másvilági figurák "nem marveles" színészi attitűdje a történet szerint sem illik az MCU világába; 
3. a szereplőtumultus, amiről leginkább elhíresült a film;
4. az elcsépelt „Nagy Reset” ötlete a memóriatörléssel, hogy helyreálljon a status quo, és ne kelljen kidobni az addigi idővonalat;
5. vagy a multiverzum-kártya kijátszása egy amúgy is már rohadtul népes szuperhős-univerzumnál.

És mégis: a Spiderman: No Way Home nemcsak egy valóban izgalmas, nagystílű, de felnövéstörténetként is korrekt produkció lett, amely minden szórakoztatási kötelesség mellett is tisztesen lezár egy korszakot – történeten belül és a franchise életében is. Ha szerződés nem köti Hollandot, most tudná a csúcson abbahagyni a szuperhősi melót.

Furi, hogy épp a legzsúfoltabb pókmozi jött össze a legütősebbre: az események kuszaságuk mellett is többnyire bevonnak, érdekes látni, hová eszkalálódik ez a pusztító őrület, amit Peter és Strange okoztak. Jon Watts rendező és a Chris McKenna-Erik Sommers írópáros, mindhárom rész fejei eddig nem nagyon nyűgöztek le, itt viszont nem semmi egyensúlymutatványt hajtottak végre. Tapintattal osztották el az időt a komorabb és könnyedebb percek, illetve a marveles és a más pókuniverzumokból megidézett figurák között.   

Pedig művüket nem egyszerűen Pókember 3.- vagy A csodálatos Pókember 2.-szinten tömték tele szálakkal és szereplőkkel, de olyan egész idővonalat összegző mamutot kellett leadniuk, mint a Bosszúállók: Végjáték, vagy az X-men: Az eljövendő múlt napjai! Akár egy divatbemutató: a kifutón felváltva riszálja meg magát Sam Raimi 3 és Mark Webb 2 filmjének 1-1 feltámasztott rosszfiúja, és három Pókembert kapunk 1 áráért, amint – saját szavaikkal – azt csinálják, amiben jók.
 

De fütyülnék erre a díszmenetre, ha a fő hős fő verziójának a fő történetszála nem a fő fókusza maradt volna az egésznek. Holland Peter-je libikókázott számomra a 3 rész során: a Hazatérésben kedvelhetően naiv, az Idegenben és hát a Nincs hazaút bevezetőjénél is még bosszantott a baleksága. May néni kicsit komikusan hosszú, téblábolós halála után lett Parker ismét egy biztatandó fiatalember a szememben, aki megérdemli, hogy sikerüljön helyrehoznia mindazt a kárt, amit okozott. 

Végre abbahagyták a tinikor majszolgatását, sőt minden köldökzsinórt elvágtak Peter gyermeteg korszakához – történet és franchise szerint is –, amit már nagyon időszerűnek tartottam! Sose éreztem még Spiderman-sztorin, hogy a címalak élete és lelkülete ennyire végérvényesen megváltozott volna a film végére, mint ennél – annak ellenére, hogy a kezdeti, irdatlanul sokrétű problematika végül egyszerűen kitörlődött.
 

Sejthető volt, hogy a mellékszereplők elmélyítéséhez nem jut majd elég idő, így én se veszek sorra mindenkit. A régi rosszfiúk nem lettek kibontottabbak, mint a saját szériájukban voltak, csak a régi nüanszaikat variálja a szövegkönyv – főleg a maszkját csuhára cserélő Norman Osborn-nál, akit egész tűrhetően szőttek az MCU-s Peter jellemfejlődésébe. Nem mintha a dumája meggyőzőbb lenne pl. egy Power Rangers-szörnyhez képest, de Peter dilemmái visszatükröződnek az ő alakján. Mennyire felelős egyik énje a másik tetteiért? Az ő tiszte-e segíteni rajta, vagy ellenkezőleg: elvenni az életét, ahogy ő elvette May-ét? A nagy sietségben ezeket a kérdéseket nemigen járjuk körül, de legalább könnyű válasszal se szúrják ki a szemünket.
 

Sose rajongtam a bimbózó kapcsolatért Zendaya MJ-jével: ez talán annyicskát erősödött a 2. és 3. rész között, mint az Anakin-Padmé románc az ottani 2. és 3. rész között – bár a színészi játék azért attól jobb. A legkijózanítóbb jelenet egyértelműen a vége, mikor MJ és a világ Peter-t márcsak egy senkinek látja őt. Mikor megpróbál újraismerkedni a lánnyal, majd meggondolja magát, leolvasható Peter-ről, hogy nem a mersze hiányzik… inkább mintha csalásnak érezné, amit tenni akar – mint mikor Dr. Strange-hez fordult. Szerencsére a két fiatal közti kapocs addigra kellően megvastagszik, hogy ez a perc hatásos legyen a nézőnek. 

Peter megtanulja elfogadni azt, hogy nem lehet egyszerűen „visszacsinálni”, ami téves vagy fájdalmas volt az életében, vagy a másokéban. Hiába tapasztalt már meg minden elképzelhető fantasztikumot, amit ez az univerzum csak produkálni képes, az emberek társadalma akkor sem így működik, és ettől kezdve együtt kell élnie a döntése(i) következményeivel. 

 

Egyik film után sem voltam még ilyen kíváncsi, hogy merre megy majd tovább Peter Parker élete, mint mikor a Pókember: Nincs hazaútnak vége lett. Önállóan még épphogy csak megáll a lábán narratív és logikai fronton, de mint galéria az eddigi 8 Pók-mozi szereplőiből és látványkellékeiből nagyszerű alkotás. Ugyan a dramaturgiát elég elcsépelt klisék indítják be, de ha már beindult, akkor érezni a súlyát, ám nem tudni biztosan az irányát. Lehetőséget adott a 2 szériával is pórul járt rajongóknak, hogy a 3. végén elköszönjenek ki-ki a maga kedvenc verziójától és az ottani főgonoszoktól, bármit is hozzon a franchise számára a jövő.
 

Mint valaki, aki a három verzió egyikéért sem volt úgy igazán „megveszve”, a Spiderman: No Way Home-ra egy négyest adok. Fordulatos filmélmény, amely végül elbírja és végigviszi azt az irdatlan terhet, melyet kissé meggondolatlanul a hátára vett – akárcsak főhőse.  

Sabaya - Szexrabszolgák

 

Kis ráhangoló háttér-felvázolás az elején: a Sundance Filmfesztivál év elején a legjobb rendezésű dokumentumfilmként ismerte el Hogir Hirori „Sabaya”, azaz Szexrabszolgák című 90 perces munkáját. Ez az alig 90 perces mű annak a trilógiának a záró darabja, melyben a kurd származású svéd filmes a népét ért könyörtelen atrocitásokról tudósít a külvilágnak. Minden ízében szerzői munka: Hirori egy személyben volt az író, rendező, operatőr és vágó, olykor közvetlen életveszélyben került rögzítésre a forgatási anyag.
 

Az Iszlám Állam a század egyik legszörnyűbb mészárlásáért felel egy kurd kisebbség, a jezidik ellen: a részben kiirtott lakosságból nők és gyerekek ezreit hurcolták el fogolytáborokba, ahol sabaya-kká, muszlim hitre kényszerített szexrabszolgákká tették őket. Egy kis önkéntes csoport vakmerő éjjeli akciókkal próbál közülük minél többet kimenteni, de már a keresésük is embert próbáló feladat: egy-egy eltűnt lányt csak az informátorok gyakran pontatlan értesülései és a családok fényképei alapján tudnak keresgélni – gyakran hiába.
 

Kétszer néztem meg ezt a véletlenül megtalált drágakövet, hogy letisztult kép alakuljon ki bennem róla. Bátran, szívből, de átgondolt önmérséklettel készült, ez krimiszerű hangvételén is tetten érhető. Témája alapból rengeteg gyászt és gyötrelmet hordoz magában, tartalma pedig nem is mutathatná testközelibben, mi mindennel is jár „megmenteni” a célszemélyeket: közülük sokakat gyerekként tettek árucikké, akiken az épp soron lévő gazdájuk mindig büntetlenül tehetett erőszakot. A Sabaya száraz tárgyilagossággal, fölös dramatizáló eszközök nélkül, hétköznapian ábrázol minden apró mozzanatot, és elvi síkon sem oldja fel a problémakört a végén.
 

Épp ettől üt akkora erővel, mikor az áldozatok, az őket segítők vagy épp rejtegetők megszólalnak a kamera előtt, amely önmagában is szereplő. Azt mondjuk gondoltam, hogy sok közelit kapunk majd az ott lévők arcáról, hogy így közelebb hozzák őket a nézőhöz. Ám a legjobb operatőri húzás az, amikor – az elején és legvégén – a burka, az előírásos iszlám arcfátyol mögé kerül a kamera. Ez a rabságuk, a nőket ért állandó fizikai és lelki terror jelképe: ebbe a ruhába és életbe zárták be azokat, akik nem bírtak önkezükkel véget vetni pokluknak. 
 

Olyan fordulatok vannak, amiket egy fikciós filmben nem biztos, hogy hihetőnek vagy érdekfeszítőnek találnánk – pl. a besúgótaktika olyan női téglákkal, akik hajlandók önként visszamenni a szíriai Al-Hawl táborba, hogy leadják a drótot egy-egy eltűnt lány pontos hollétéről. A szöktetés előkészületei és maga a hajsza is mutatják, mennyire minden a precíz végrehajtáson múlik, 1 elpazarolt másodperc sem lehet. A tűzvész utána pedig emlékezteti az önkénteseket és minket, nézőket is, hogy a korántsem múlt el a veszély – sem a mostani eset, sem a távolabbi jövő kapcsán.
 

Üdítő módon semmi túlhangsúlyozót vagy idealizálót nem találtam a mentést végzők beállításában: a főszereplő Mahmud, a csapata és rokonai egyszerű emberek, szűkös körülményekkel és erőforrásokkal. A sabayák mentésével nem pusztán hozzájárulnak egy jó ügyhöz, az be is épült a mindennapjaikba; éppúgy elkötelezték magukat mellette, mint ahogy egymás mellett – együtt élve minden várható következményével.

Ó, egy doksifilm közel-keleti szexrabszolgákról persze, hogy komolyan megcsinált és az empátiánkra pedálozó mű lesz! – így ültem le a Sabaya elé. Amitől mégis nem pusztán „jó”, hanem különleges maradt nekem, az a tónuspont, amit telibe trafált. A három lány, akiket Mahmud-ék sikeresen kihoznak, nyilatkozásukkal eltörölték bennem a nyugati ember kényelmes távolságfelfogását. 

És – nagyon bölcsen – föl sem merül az, hogy a szabad élet bármely aspektusához direkt szoktatni akarnák őket: egyszerűen tudtukra adják, hogy újra szabad emberek, maguktól, saját ütemükben nyílhatnak meg a ház bármely lakója előtt. Az már a pszichológiai gyógyulás kései szakasza, mikor visszatérhetnek még életben maradt hozzátartozóikhoz – ha vannak.

 

 

E produkcióra különös módon épp egy héttel a karácsony előtt leltem, melyet a szeretet ünnepeként szeretünk emlegetni. Úgy hozza közel hozzánk egy borzalom áldozatait, hogy az se hatásvadásszá, se monotonná nem díszíti. Nem sajnálatot vagy pátoszt, hanem giccstelen tiszteletet és őszinte emberséget mutat meg azzal, ahogy arcot ad az arctalanságra ítélt raboknak, valamint megsegítőiknek. Elemi úgy, mint egyszerű, és úgy is, mint elementáris.

Az utóbbi években már óvatosabb vagyok az 5/5-ös értékelés osztogatásával, de most mégis "megkockáztatom". 

Különösen veszélyes bűnözők

 

Pontosan két emlékezetes dologgal büszkélkedhet a Red Notice:

1. A nyakig adós Netflix eddigi legdrágább (250 milliós!) produkciója;
2. Az első film, melyben egyszerre szerepel Dwayne Johnson, Gal Gadot és Ryan Reynolds.

 Minden más ebben a zsenge, aligha vicces akcióvígjátékban vagy feledhetően lerágott, vagy idegesítően önismétlő – utóbbi téren főleg Ryan Reynolds szájmenése.
 

John Hartley profilozó ügynök fülest kap forrásától, a „Futó”-tól, miszerint Nolan Booth, egy kiemelten veszélyes műkincstolvaj épp le készül csapni Kleopátra 3 aranytojásának egyikére. De az egész egy nagy csapda: a tojás hamisítványnak bizonyul, Hartley-t pedig adatai manipulálásával befeketíti a Futó – aki mint kiderül: szintén műkincstolvaj. Hartley és Booth kénytelen-kelletlen összeáll, hogy megszökjön és túljárjon a dögös boszorka eszén.
 
 
Nincs mit felrónom az első számú főszereplőnek: „A Szikla” itt is önmagát adja, és bár óvatosan nyújtózik a különböző szubzsánerek között, valahogy azt az 1 tartalmasan jó produkciót még nem találta meg, amit úgy méltathatnék, mint a legtöbb kritikus a Terminátort vagy az első Ragadozót. A Különösen veszélyes bűnözővel egy „Ki ver át kit?” rablópandúros sémába mászik bele, és az ő izmos háta nélkül bizony semmi nem tudná végigvonszolni ezt a méregdrága, heveskedő, de ripacsos fakomédiát.
 

Rawson Marshall Thurber (Felhőkarcoló, Családi üzelmek) rendezése annyira laza, hogy fél óra után, a fő duó első közös hadművelete környékén már szét is esik. A történetet a puszta lendület és a látványos, Bond-szerű stílusdekorációk (emberek, jelmezek, díszletek) viszik előre, de egy hihető vagy szórakoztató eleme nincs az egésznek. Egy nagy zagyvaság a múzeumi Tom-és-Jerrys kergetőzéssel induló rablási história, vagy, hogy mivel próbálja mely játékos átverni melyiknek a búráját.
 
De ami mégiscsak a leglényegesebb: ez a vígjáték NEM vicces! Alig néhány futó szikra pattan itt el, amit jópofának lehet nevezni, de ezt is csak Johnson és Reynolds rutinja adja, mintsem a karaktereik külön-külön vagy a haveri kémiájuk egymással. Idén ez már a 2. vígjáték, amiből elefántpuskával akartam kiüldözni Reynolds-ot: az, akit nyilván a humor titkos fegyveréül szántak a filmbe, borzasztóan hergelő jelenség volt az örökös, elmeölő szájmenésével. Gal Gadot dominátrixa pedig egy szinten van a Baywatch-mozifilm bűnözőasszonyával – szintén Johnson-nal a főszerepben.
 

A Különösen veszélyes bűnözőkre egy 2/5-öt adok. Tempó és extravagancia az bőven van, működő humor és sztorielem már annál kevesebb. Vaskos csekk 3 A-listás színésznek, vajmi kevés szórakozás nekünk, nézőknek.

Szellemirtók - Túlvilág (Az örökség)

Már megint egy híres filmklasszikus hőseit deheroizáló nosztalgiavagon, ami utalásmorzsákat szórogatva eteti be a célközönséget. Valamicskét jobb ugyan a 2016-os csupa csajos hulladéktól, de ez még nem sokat jelent: a legújabb Szellemirtók egy zsenge ifjúsági kalandhorror köntösében feji a márkanevet, és fityfenét se tesz hozzá a franchise amúgy se vastag hagyatékához.
 

A néhai Egon Spengler sok éve félőrülten felcuccolt és elhagyta bajtársait és lányát, Callie-t, hogy egy summerville-i farmon remeteként védje a világot az apokalipszistől. Most Callie – akiből kiégett szingli lúzer mutter lett – megörökli utált apja házát, és két porontyával, a kocka Phoebe-vel és a suttyós Trevor-ral odautaznak. Egy tanárként dolgozó amatőr fizikus aztán segít a kölyköknek felfejteni a szellemvadász nagypapi titkát.
 

Jurassic Szellemirtóknak is hívható ez a negyedévszázados késéssel beért projekt, melyet Dan Aykroyd-nak végül Ivan Reitman rendező fiával, Jason-nel hozott tető alá. De most már minek, annyi év, oly sok ígéret és mázsányi hasonló nosztalgiafilm után – ráadásul úgy, hogy a nagy négyes egyik tagja már nincs is az élők sorában? Egy olyan premisszával, ami hugyoz a régi karakterekre, és a helyettük követett újakat egy érdekes tulajdonsággal és lehengerlő pillanattal nem ruházza fel - ideértve a protonágyú első elsütését is? Képzelőerőnek van nagyon híján a film alapvetése, sztorija és szereplői is. 

Bármennyire is nem szívleltem az eredeti Szellemirtókat, még én is látom, mekkora hiba volt démonizálni Egon-t, csendesen agonizáló, egoista remetévé formálva őt, mint Luke Skywalker-t Az utolsó Jedik-ben. És mint amannál a mítosztipró filmben, itt is hiteltelenül állítják be azt, ahogy a régi nagy csapatot totál elfelejtette a világ. Azt, hogy mindaz, amit elértek az életben, valahogy kámforrá vált a köztudatból, sőt ők maguk se szeretnek rá gondolni. És az új, fiatalabb arcok, akik papíron átveszik a stafétát, lapos, száraz, egydimenziós pótszereplők, akik még úgy fotogének sincsenek, annyira biztos nem, hogy a Gohstbusters-márkanevet velük lehessen reklámozni az új generációknak.
 

Baljós Árnyak-szerű bevásárlólista az egész azokból a relikviákból, színészarcokból és természetfölötti lényekből – pl. a miniatűr Habcsókember-klónok (leendő játékáruk a gyerekeknek) –, akiket a 84-es film népszerűvé tett. Itt van az ECTO-1" rendszámú munkakocsi, munkaruci, protonágyú, vagy a jó öreg szellemcsapda, amiből a gyerekekkel lógó tanár lazán kiengedi a fogva tartott kísértetet. A 80-as évek nagy szellemapokalipszisát egyrészt megkapjuk házimoziként, majd újra létrehozva a körülményeket, csak most vidéken, és ezúttal Phoebe anyját és a lüke tanárt szállja meg egy-egy gonosz lény. 
 

A Ghostbusters – Afterlife vérbeli rágcsa: el lehet ugyan majszolni, mint valami olcsó nassolni-valót, de közel se lakunk vele jól, és néhol ízetlenek az adalékai – főleg az elgondolás, hogy a nagy négyes egyik tagja hangyás, önző mocsadékként szarjon mindenkire, aki valaha fontos volt neki. De többnyire „szerencsére” csak gyermeteg, szegényes és minden látványtrükk ellenére lelki szegény; mintha a fő ok, amiért élet hívták is csupán az lett volna, hogy egy öt évvel korábbi reboot rossz emlékét elűzze.  

 

 

Örökkévalók

 

Az Örökkévalók a Marvel Zöld Lámpása, összegyúrva csipetnyi Hegylakóval. Isteni CGI-játék, egy lélektelen, üres filmtermék kb. összes védjegyével: banális sztorironcs nem létező témaboncolással, ál-karakterek, kiknek lényege, hogy egy kisebbséget reprezentáljanak, hajmeresztően súlytalan és mesterséges akciók.

 

Az idők kezdetén a világteremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas szörnyektől, a deviánsoktól. Miután látszólag sikerrel jártak, hőseink az emberek között rejtőzve folytatták végtelen életüket. Napjainkban a kihaltnak hitt deviánsok visszatértek, fejlettebben, mint valaha. Ennél is szörnyűbb felfedezés, hogy teremtőjük becsapta őket: csak azért óvtak oly soká minket, hogy dús populációnk életerőmezeje tápláljon egy Földbe plántált, bolygópusztító űrmagzatot. Ha megszületik, pápá Föld...! 

 

Már az előzetesből sejtettem, hogy egyik szuperhatalmú istenféleség se nagyon fog a szívemhez nőni: a Marvel még az emberi szereplőket is csak nagy ritkán hagyja elmélyíteni, nemhogy az istenszerűeket. Két nevet bírtam a székemből felállva fölidézni közülük, és nem a rossz memóriám miatt: szupererejű, több ezer éves, kvázi elpusztíthatatlan lényeket egy okos mű akkor tálal jól, ha hihetően faragná a jellemüket emberivé, vagy ha legalább a mitológiájukat érdekesen kigondolná. 

Anélkül, hogy bántanám a rendezőt: Chloé Zhao-nak egyik se sikerült, abszolút. 

 

Tisztességes dráma vagy szereplők közti dinamika alig pislákol, holott ettől kellene ragyognia a történetnek: színes egyéniségek szétment csapata újraegyesül, miután sikerül oly hosszú idő után visszatalálniuk egymáshoz lelkiekben. Hosszan, mégis olyan ügyetlenül és hamisan tálalják a szereplők magángondjait, ami a néző figyelmét lassú halálra ítéli: 

• Aiak, a csapatvezető mártíromsága, 
• Szirszé úgymond magánélete, 
• Szipor pubertáskori hisztire emlékeztető kiakadásai, 
• vagy a katatón megőrülési rohamok, amik olykor csakúgy rájönnek Angelina Jolie (Pallas A)Thénéjére. 

 

A Marvel örökös gondja köszön itt vissza, de minden korábbinál feltűnőbben: nem hajlandó elismerni a nagyságrendeket. Galaktikus léptékű figurákat és sztorielemeket hajigál egy nyomorúságosan szűk cselekménysémába, és ezúttal a régi "marveles" könnyed stílus sincs, hogy elkendőzze, mennyire hamis az egész. Ezért olyan álságos, ahogy humanizálni próbálták a címszereplőket is. Az erkölcsi felelősség hatalmuk és kortalanságuk miatt, az „igazi küldetésük” kapcsán fölhozott civilizációs dilemmák, röviden: az összes érintett problémakör csak kirakati kellék. Ha akad is egy-két kósza mondat – pl. mikor egyikük tudatbefolyással beavatkozva állít le egy mészárlást –, narratíva nem épül köré; csak az időt húzzák, míg el nem érünk a ki tudja, hányadik világ-megmentős-akciózáshoz.

A meggy a torta habján pedig számomra a kurta kis beszélgetés volt arról, hogy Ultron vagy Thanos balhéját miért késték le direkt: az a hányaveti indoklás, ami aztán szóba se került többé. Csoda így, ha ezekben az isteni csavargókban az a legfigyelemfelkeltőbb, ha az egyikük képesnek bizonyul a meghalásra? 

Talán az idei Mortal Kombat-hoz tudnám hasonlítani ezt a felszínes, sivár, elnagyolt, megfoghatatlan drámautánzatot, ami feszt a komolyságát bizonygatja, nyomaték és érdekesség nélkül. Próbáltam valami mentőszempontot találni rá, mindhiába: az Örökkévalók vákuumtér,  unalom és fásultság a köbön.

Dűne (2021)

Egy rangos forrásmű örökölt tekintélyével körülbástyázva, ha annak szellemét és világképét híven visszaadja, akkor szinte garantált egy mozifilm bevétele – nem beszélve a szakmai vastapsról. Gondoljunk csak a Gyűrűk Urára! A 2021-es Dűne is ilyen rétegfilm, főként a könyv rajongóinak, annak légkörét, modorát, fogalomtárát adja el a nagyérdeműnek. Épp ezért hajlamos az öncélúságra és önfényezésre: burkoltan zsarolja a nézőt, hogy ha te ezt most nem tudod így befogadni, akkor korlátolt vagy, kizárod magad a célközönségből.

 

A 11. évezredre civilizációnk már az egész galaxisra kiterjed. A gazdaság legkeresettebb árucikke a fűszer, az űrutazás alapkelléke; ennek fő lelőhelyét, az Arrakis-t a galaktika császára épp az előkelő Atreides-házra ruházza át. Csakhogy a Harkonnen-ház, a planéta korábbi birtokosai ezt nem tűrik el, és támadásuk során megölik Leto Atreides-t. Fia, Paul herceg – akit az egyház vérvonal-tenyésztésének végterméke, egy beharangozott „messiás” – az anyjával együtt a sivatagba menekül, és így fonódik össze sorsa azzal a fremen nevű ősi nomád néppel, akiket a fennálló rendszer eddig semmibe vett.

 

Frank Herbert 1965-ös könyve a sci-fi-irodalom egyik legnehezebb olvasmánya, így nem lep meg, ha Hollywood egyik legokosabb rendezője, Denis Villeneuve kihívást látott benne. Nem rovom föl a Dűnének, hogy 2 és fél órás játékidőt adtak egy kettévágott történet első felére. Nemigen róhatom föl az őszinte törekvést se, hogy minél többet átmentsen az alapmű tudásából és nyelvezetéből, épp csak annyit egyszerűsítve ezeken, hogy az már követhető legyen, de az elénk tárt világ összetettsége ne sérüljön.

Ami már igen, és föl is rovok neki: hogy túl keményen próbálkozik.

 

Mások kritikáit olvasgatva-hallgatva úgy látom, nemcsak nekem tűnt föl, hogy milyen aránytalan, ütemzavaros film ez. Legalább a fele egy végtelenül elnyújtott bevezető, hosszabb, mint maga a bonyodalom; a hegynyi háttérinfó zöme csak dísz, nulla szerepük van a cselekményben. A karakterek dettó: bármennyit is szerepelnek, egyszerűen szárazak és súlytalanok maradnak, mint a homok az Arrakis-on – igazi szóváltások vagy tennivaló nélkül. Akár a Star Wars – Baljós Árnyaknál, itt is megy a kényelmes misztifikálás, az ígérgetés, hogy ez a részlet meg az a kifejezés később számítani is fog valahol. Csínján szűrődik át a konfliktus éle és a bőséges szónoklatokból, mert a film jobbára csak arra figyel, hogy kiadósat lubickoljon a saját hangulatvilágában.

 

Főhősünknek, Paul-nak akár táblát is akaszthatnának a nyakába, hogy: „Játékszer vagyok!” Értem, hogy ő már a puszta fogantatásától kezdve egy vasmarkú háttérhatalom eszköze és voltaképp áldozata, és hogy az ő felnövés-története adná a történet emberi gerincvonalát. De annyira kiszürkített a jelleme és a reakciói, hogy belátni könnyű, de átérezni alig lehet az óriási lelki terhet, amit születésétől cipel. Apja a jó vezető ismérveire tanítja, kiképzői és anyja pedig a készségeit fejlesztik, ám a döntés, a saját vélemény joga sosem volt az övé. Ez neki és nekünk is egyértelművé válik, mikor anyja elviszi őt a Bene Gesserit rend vezetőjéhez, az meg önkényesen tesztelgeti a fiú mentális hatalmát.

 

Nehézkes volt, és egy idő után már hajlandó se voltam fejben tartani a Dűne-univerzum külön neveit, mert mindet olyan fontoskodva tálalják, anélkül, hogy az odafigyelésünk kifizetődne. Idegen maradt számomra a világ és szereplői is, pedig derengett énnekem, hogy miben, mely pontokon tudna mindez rezonálni velem, az egyénnel. Nem a „túl kevés akció” miatt hat meddőnek a Dűne, hanem a természetesség, a számottevő érzelmi-morális töltet hiánya miatt: terebélyes világ ez, alaposan felépített politikai szisztémával, de csak ettől még nem lesz átélhető is.

 

Paul apja, Leto herceg az egyetlen figura, akin úgy látni véltem az egyéniség sziluettjét: gyakorlatias vezető és rugalmas tárgyalófél, aki józanul méri föl a szabályok értelmét vagy a helyzet követelményeit, bár csak egy bizonyos fokig mer a dolgok mögé nézni. Ezért nem gyanítja a császár hátsó szándékát az Arrakis átadása kapcsán, vagy faggatja élettársát, Paul anyját a titkairól. Paul-lal ellentétben nála tényleg átéreztem, mennyi kompromisszumot cipel a rangja miatt a vállán ez az ember egy életen keresztül, mégsem hagyja kiveszni magából a nemeslelkűséget. 

Tetszett a szembeszökő hasonlóság a katolikus világrend és itteni jövő politikai felépítése között: az arisztokrata házak a bányászati előjoguk révén gazdagodnak a helyi  őslakosok kárára, s a köztük támasztott ellentéttel nyer teret a császár, a hivatalos államfő. Tapintható volt, mennyire az egyházi háttér-hierarchia ennek a világnak a tényleges irányítója, noha az eseményekbe közvetlenül nem folynak bele.

Számomra Denis Villeneuve eddig egy másik sci-fi-vel, az Érkezéssel adta a legértékesebb munkáját. A Dűne még nagyobb léptékű, még komolyabb és még vékonyabb cselekményű projekt – annyira, hogy már kibillen az egyensúlyából, és megrogy saját tartalma súlya alatt. Így válnak elvileg méltatandó erényei a filmélmény kárára: komorsága sivárrá, alapossága vontatottá, hangulatos képsorai ködösítővé. Akkora mozgóképes monstrum épült oly sok funkciószegény alkatrészből, ami már csak araszolva képes haladni a homokos talajon.

 

Tudom, hogy ettől jóval komolytalanabb filmekre is adtam már 4-es ajánlást itt a blogon – az én kis saját „dűnémen.” De itt egyszerűen a lázas figyelés a kidolgozásra már az átélhetőség rovására ment, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Nem azt mondom, hogy most eleve eldöntötten jó vagy rossz filmnek tartom, egyszerűen csak… változékony.

 

Rosszakaró (Eleven kór)

Lehet, hogy James Wan a horror műfajában érzi igazán elemében magát, de nálam egyelőre még várat magára, hogy valami rendkívülit mutasson. A Malignant-ot úgy fogtam föl, mint Wan hobbikísérletét: se füle, se farka, az szándék szerint csontig hatoló ijedelem helyét többnyire csak a röhej és unalom változó töménységű kulminációja tölti meg. Szórványos emberi vagy bevadult pillanatok lendítenek túl minket ezen az elvetélt homokozógyakorlaton.
 

A történet szerint a terhes Madison fejét egy vitájuk során a falhoz veri tahó férje, Derek. Másnap valaki megöli a férfit, szegény Madison pedig elvetél. Mostohahúga, Sydney próbál némi lelki támaszt adni neki, de Madison-t sötét látomások kezdik gyötörni egy Gabriel nevű szörnyalak gyilkolászásairól. Lassan fény derül a múlt titkára, miszerint Gabriel egy tumorszerű, torzszülött csökevényiker, aki Madison testén élősködött egy életen át.
 

Látom én a körvonalait annak, amit a rendező ki akarhatott hozni ebből az egészből, de attól még esetlen próbálkozás. Krimi-elemekkel vegyíteni egy A kör-höz hasonló horrort még nem rossz elgondolás, témául pedig ha jól vettem ki a zűrzavarból, a családi kötelék szerepe/funkciója:
1.    Madison fő támasza, a testvére nem vér szerinti rokona,
2.    rémálma tárgyáról kiderül, hogy végig épp az ő testében bujkált,
3.  és belülről megölte Madison gyerekeit még embrió korukban, a létező legintimebb emberi kapocstól fosztva meg a nőt. És még tetszett is volna az ötlet, hogy ezt megtudva nyeri vissza a végén Madison az irányítást Gabriel-től mindkettejük teste fölött.
 

Ez a családi dráma Madison körül olyan setesuta maradt. Láttam, hogy ez a gyengus krimiből dilis akcióhorrorba átcsapó mű arra próbál kifutni, hogy a két főszereplő hölgy újra fölfedezi a testvéri összetartás lényegét, miközben a torzó gyilkos ámokfutása kiteljesedik. De sem ennek, sem Madison-nak a család többi tagjával való kötelékéke nem volt megágyazva – nem beszélve a párbeszédek idegenes, természetellenes mivoltáról. Gépies események és szóváltások követik egymást, és félúton márcsak félszemmel, cinikus ábrázattal figyeltem, vajon most mit ránt elő Wan a cilinderből.
 

A zsarukat itt kompetenciában valahol az első és utolsó Die Hard közé taksálnám be: függetlenül attól, hogy a bűntény megfejtetése mekkora egy meglódult agyrém, a rendőrök akár takarítók is lehetnének, amilyen rátermett, szervezett és felkészült a nyomozásuk. Nem tudom, min fogtam tovább a fejemet: hogy egy szál rendőr egyedül üldöz árkon-bokron át egy szadista gyilkost, vagy hogy mikor végre már Madison-t gyanúsítják, egy zsúfolt fogdába zárják be. Mennyi sok felcímkézett áldozatjelölt egy helyen...!
 

Nem neheztelek különösebben a Malignant-ra: bődületes baromság tele zsenge vagy éppen abnormális részekkel, amiknek vajmi kevés esélye van összefüggő egésszé épülni, és úgy feltöltődni a rémület atmoszférájával. Egész murisan béna horrorfilm 2021-ből.

2/5-tel köszönök el tőle.