Pókember: Nincs hazaút

 Kellemes karácsonyi ünnepeket  

 kívánok minden kedves olvasónak!      

Aki csak ismeri a Marvel műveit, annak biztos, hogy feltűnő a Pókember: Irány a Pókverzum! hatása az MCU-s póktrilógia záró részére, a Nincs hazaútra. Sokakkal együtt már nekem is elkoptatott ez a divatos módszer, hogy egy filmcsokor teljes idővonalát időutazással írogassák felül – nemcsak a szuperhős-akciómozik között. Mégis kíváncsivá tettek a trailer-ek: ilyen kaliberű projektje a Bosszúállók: Végjáték óta nem volt a Marvel-nek, és maga a premissza is nagy képzelőerőre vallott. 

Fogták az animációs film alapötletét – több külön világ Pókembere összetéve egy közös kalamajkához – és egyesítették azzal a „mellékes” célkitűzéssel, amit a Sony 2 korábbi inkarnációnál is elbarmolt: egy olyan drámaerős, stabilan összefogott, energikus 3. részt adni Pókembernek, ami végre igazán beindítja Peter Parker már felnőtt életét. Ezt a bravúrt a Marvellel kötött érdekházasságuk most meghozta: az eddigi legtöményebb, de legügyesebben is levezényelt Spiderman-mozit kaptuk meg így év végén!

Peter élete darabokra hullott, mikor Quentin „Mysterio” Beck leleplezte őt halála előtt: a fiút nénikéjével, barátnőjével és legjobb haverjával együtt állandóan zaklatják a hatóságok, a média és az utcai tömegek. Peter és nénikéje elköltöznek, majdhogynem bujkálva kell élniük, ráadásul Peter, MJ és Ned Leeds felvételijét is elutasítják a "botrány" ürügyén. 

Peter ezért varázslóismerősétől, Dr. Strange-től kér segítséget: mágiával törölje ki az emberiség emlékezetéből, hogy ő a Pókember! De a fiú belezavar a bűbájba, így egy dimenziókapun át 2-3 parallel világ rosszfiúi kerülnek oda – épp azelőttről, hogy ki-ki a maga Pókicájával küzdve meghalna. Strange nyomban visszapaterolná őket saját világaikba, de Peter előbb segítene rajtuk. És ezen bizony durván hajba kapnak a jelenlevők…

 

Tom Hollandnak minden oka megvan „egy franchise lezárásaként” tekinteni a Nincs hazaútra: ettől teljesebb körű búcsút aligha lehetett volna adni az MCU-s Pókembernek. Reklamálnivalót persze nem nehéz találni benne:  

1. Dr. Strange elpazarlása, mivel csak a cselekmény slusszkulcsaként funkcionál; 
2. a másvilági figurák "nem marveles" színészi attitűdje a történet szerint sem illik az MCU világába; 
3. a szereplőtumultus, amiről leginkább elhíresült a film;
4. az elcsépelt „Nagy Reset” ötlete a memóriatörléssel, hogy helyreálljon a status quo, és ne kelljen kidobni az addigi idővonalat;
5. vagy a multiverzum-kártya kijátszása egy amúgy is már rohadtul népes szuperhős-univerzumnál.

És mégis: a Spiderman: No Way Home nemcsak egy valóban izgalmas, nagystílű, de felnövéstörténetként is korrekt produkció lett, amely minden szórakoztatási kötelesség mellett is tisztesen lezár egy korszakot – történeten belül és a franchise életében is. Ha szerződés nem köti Hollandot, most tudná a csúcson abbahagyni a szuperhősi melót.

Furi, hogy épp a legzsúfoltabb pókmozi jött össze a legütősebbre: az események kuszaságuk mellett is többnyire bevonnak, érdekes látni, hová eszkalálódik ez a pusztító őrület, amit Peter és Strange okoztak. Jon Watts rendező és a Chris McKenna-Erik Sommers írópáros, mindhárom rész fejei eddig nem nagyon nyűgöztek le, itt viszont nem semmi egyensúlymutatványt hajtottak végre. Tapintattal osztották el az időt a komorabb és könnyedebb percek, illetve a marveles és a más pókuniverzumokból megidézett figurák között.   

Pedig művüket nem egyszerűen Pókember 3.- vagy A csodálatos Pókember 2.-szinten tömték tele szálakkal és szereplőkkel, de olyan egész idővonalat összegző mamutot kellett leadniuk, mint a Bosszúállók: Végjáték, vagy az X-men: Az eljövendő múlt napjai! Akár egy divatbemutató: a kifutón felváltva riszálja meg magát Sam Raimi 3 és Mark Webb 2 filmjének 1-1 feltámasztott rosszfiúja, és három Pókembert kapunk 1 áráért, amint – saját szavaikkal – azt csinálják, amiben jók.
 

De fütyülnék erre a díszmenetre, ha a fő hős fő verziójának a fő történetszála nem a fő fókusza maradt volna az egésznek. Holland Peter-je libikókázott számomra a 3 rész során: a Hazatérésben kedvelhetően naiv, az Idegenben és hát a Nincs hazaút bevezetőjénél is még bosszantott a baleksága. May néni kicsit komikusan hosszú, téblábolós halála után lett Parker ismét egy biztatandó fiatalember a szememben, aki megérdemli, hogy sikerüljön helyrehoznia mindazt a kárt, amit okozott. 

Végre abbahagyták a tinikor majszolgatását, sőt minden köldökzsinórt elvágtak Peter gyermeteg korszakához – történet és franchise szerint is –, amit már nagyon időszerűnek tartottam! Sose éreztem még Spiderman-sztorin, hogy a címalak élete és lelkülete ennyire végérvényesen megváltozott volna a film végére, mint ennél – annak ellenére, hogy a kezdeti, irdatlanul sokrétű problematika végül egyszerűen kitörlődött.
 

Sejthető volt, hogy a mellékszereplők elmélyítéséhez nem jut majd elég idő, így én se veszek sorra mindenkit. A régi rosszfiúk nem lettek kibontottabbak, mint a saját szériájukban voltak, csak a régi nüanszaikat variálja a szövegkönyv – főleg a maszkját csuhára cserélő Norman Osborn-nál, akit egész tűrhetően szőttek az MCU-s Peter jellemfejlődésébe. Nem mintha a dumája meggyőzőbb lenne pl. egy Power Rangers-szörnyhez képest, de Peter dilemmái visszatükröződnek az ő alakján. Mennyire felelős egyik énje a másik tetteiért? Az ő tiszte-e segíteni rajta, vagy ellenkezőleg: elvenni az életét, ahogy ő elvette May-ét? A nagy sietségben ezeket a kérdéseket nemigen járjuk körül, de legalább könnyű válasszal se szúrják ki a szemünket.
 

Sose rajongtam a bimbózó kapcsolatért Zendaya MJ-jével: ez talán annyicskát erősödött a 2. és 3. rész között, mint az Anakin-Padmé románc az ottani 2. és 3. rész között – bár a színészi játék azért attól jobb. A legkijózanítóbb jelenet egyértelműen a vége, mikor MJ és a világ Peter-t márcsak egy senkinek látja őt. Mikor megpróbál újraismerkedni a lánnyal, majd meggondolja magát, leolvasható Peter-ről, hogy nem a mersze hiányzik… inkább mintha csalásnak érezné, amit tenni akar – mint mikor Dr. Strange-hez fordult. Szerencsére a két fiatal közti kapocs addigra kellően megvastagszik, hogy ez a perc hatásos legyen a nézőnek. 

Peter megtanulja elfogadni azt, hogy nem lehet egyszerűen „visszacsinálni”, ami téves vagy fájdalmas volt az életében, vagy a másokéban. Hiába tapasztalt már meg minden elképzelhető fantasztikumot, amit ez az univerzum csak produkálni képes, az emberek társadalma akkor sem így működik, és ettől kezdve együtt kell élnie a döntése(i) következményeivel. 

 

Egyik film után sem voltam még ilyen kíváncsi, hogy merre megy majd tovább Peter Parker élete, mint mikor a Pókember: Nincs hazaútnak vége lett. Önállóan még épphogy csak megáll a lábán narratív és logikai fronton, de mint galéria az eddigi 8 Pók-mozi szereplőiből és látványkellékeiből nagyszerű alkotás. Ugyan a dramaturgiát elég elcsépelt klisék indítják be, de ha már beindult, akkor érezni a súlyát, ám nem tudni biztosan az irányát. Lehetőséget adott a 2 szériával is pórul járt rajongóknak, hogy a 3. végén elköszönjenek ki-ki a maga kedvenc verziójától és az ottani főgonoszoktól, bármit is hozzon a franchise számára a jövő.
 

Mint valaki, aki a három verzió egyikéért sem volt úgy igazán „megveszve”, a Spiderman: No Way Home-ra egy négyest adok. Fordulatos filmélmény, amely végül elbírja és végigviszi azt az irdatlan terhet, melyet kissé meggondolatlanul a hátára vett – akárcsak főhőse.