Rosszakaró (Eleven kór)

Lehet, hogy James Wan a horror műfajában érzi igazán elemében magát, de nálam egyelőre még várat magára, hogy valami rendkívülit mutasson. A Malignant-ot úgy fogtam föl, mint Wan hobbikísérletét: se füle, se farka, az szándék szerint csontig hatoló ijedelem helyét többnyire csak a röhej és unalom változó töménységű kulminációja tölti meg. Szórványos emberi vagy bevadult pillanatok lendítenek túl minket ezen az elvetélt homokozógyakorlaton.
 

A történet szerint a terhes Madison fejét egy vitájuk során a falhoz veri tahó férje, Derek. Másnap valaki megöli a férfit, szegény Madison pedig elvetél. Mostohahúga, Sydney próbál némi lelki támaszt adni neki, de Madison-t sötét látomások kezdik gyötörni egy Gabriel nevű szörnyalak gyilkolászásairól. Lassan fény derül a múlt titkára, miszerint Gabriel egy tumorszerű, torzszülött csökevényiker, aki Madison testén élősködött egy életen át.
 

Látom én a körvonalait annak, amit a rendező ki akarhatott hozni ebből az egészből, de attól még esetlen próbálkozás. Krimi-elemekkel vegyíteni egy A kör-höz hasonló horrort még nem rossz elgondolás, témául pedig ha jól vettem ki a zűrzavarból, a családi kötelék szerepe/funkciója:
1.    Madison fő támasza, a testvére nem vér szerinti rokona,
2.    rémálma tárgyáról kiderül, hogy végig épp az ő testében bujkált,
3.  és belülről megölte Madison gyerekeit még embrió korukban, a létező legintimebb emberi kapocstól fosztva meg a nőt. És még tetszett is volna az ötlet, hogy ezt megtudva nyeri vissza a végén Madison az irányítást Gabriel-től mindkettejük teste fölött.
 

Ez a családi dráma Madison körül olyan setesuta maradt. Láttam, hogy ez a gyengus krimiből dilis akcióhorrorba átcsapó mű arra próbál kifutni, hogy a két főszereplő hölgy újra fölfedezi a testvéri összetartás lényegét, miközben a torzó gyilkos ámokfutása kiteljesedik. De sem ennek, sem Madison-nak a család többi tagjával való kötelékéke nem volt megágyazva – nem beszélve a párbeszédek idegenes, természetellenes mivoltáról. Gépies események és szóváltások követik egymást, és félúton márcsak félszemmel, cinikus ábrázattal figyeltem, vajon most mit ránt elő Wan a cilinderből.
 

A zsarukat itt kompetenciában valahol az első és utolsó Die Hard közé taksálnám be: függetlenül attól, hogy a bűntény megfejtetése mekkora egy meglódult agyrém, a rendőrök akár takarítók is lehetnének, amilyen rátermett, szervezett és felkészült a nyomozásuk. Nem tudom, min fogtam tovább a fejemet: hogy egy szál rendőr egyedül üldöz árkon-bokron át egy szadista gyilkost, vagy hogy mikor végre már Madison-t gyanúsítják, egy zsúfolt fogdába zárják be. Mennyi sok felcímkézett áldozatjelölt egy helyen...!
 

Nem neheztelek különösebben a Malignant-ra: bődületes baromság tele zsenge vagy éppen abnormális részekkel, amiknek vajmi kevés esélye van összefüggő egésszé épülni, és úgy feltöltődni a rémület atmoszférájával. Egész murisan béna horrorfilm 2021-ből.

2/5-tel köszönök el tőle.