Dűne (2021)

Egy rangos forrásmű örökölt tekintélyével körülbástyázva, ha annak szellemét és világképét híven visszaadja, akkor szinte garantált egy mozifilm bevétele – nem beszélve a szakmai vastapsról. Gondoljunk csak a Gyűrűk Urára! A 2021-es Dűne is ilyen rétegfilm, főként a könyv rajongóinak, annak légkörét, modorát, fogalomtárát adja el a nagyérdeműnek. Épp ezért hajlamos az öncélúságra és önfényezésre: burkoltan zsarolja a nézőt, hogy ha te ezt most nem tudod így befogadni, akkor korlátolt vagy, kizárod magad a célközönségből.

 

A 11. évezredre civilizációnk már az egész galaxisra kiterjed. A gazdaság legkeresettebb árucikke a fűszer, az űrutazás alapkelléke; ennek fő lelőhelyét, az Arrakis-t a galaktika császára épp az előkelő Atreides-házra ruházza át. Csakhogy a Harkonnen-ház, a planéta korábbi birtokosai ezt nem tűrik el, és támadásuk során megölik Leto Atreides-t. Fia, Paul herceg – akit az egyház vérvonal-tenyésztésének végterméke, egy beharangozott „messiás” – az anyjával együtt a sivatagba menekül, és így fonódik össze sorsa azzal a fremen nevű ősi nomád néppel, akiket a fennálló rendszer eddig semmibe vett.

 

Frank Herbert 1965-ös könyve a sci-fi-irodalom egyik legnehezebb olvasmánya, így nem lep meg, ha Hollywood egyik legokosabb rendezője, Denis Villeneuve kihívást látott benne. Nem rovom föl a Dűnének, hogy 2 és fél órás játékidőt adtak egy kettévágott történet első felére. Nemigen róhatom föl az őszinte törekvést se, hogy minél többet átmentsen az alapmű tudásából és nyelvezetéből, épp csak annyit egyszerűsítve ezeken, hogy az már követhető legyen, de az elénk tárt világ összetettsége ne sérüljön.

Ami már igen, és föl is rovok neki: hogy túl keményen próbálkozik.

 

Mások kritikáit olvasgatva-hallgatva úgy látom, nemcsak nekem tűnt föl, hogy milyen aránytalan, ütemzavaros film ez. Legalább a fele egy végtelenül elnyújtott bevezető, hosszabb, mint maga a bonyodalom; a hegynyi háttérinfó zöme csak dísz, nulla szerepük van a cselekményben. A karakterek dettó: bármennyit is szerepelnek, egyszerűen szárazak és súlytalanok maradnak, mint a homok az Arrakis-on – igazi szóváltások vagy tennivaló nélkül. Akár a Star Wars – Baljós Árnyaknál, itt is megy a kényelmes misztifikálás, az ígérgetés, hogy ez a részlet meg az a kifejezés később számítani is fog valahol. Csínján szűrődik át a konfliktus éle és a bőséges szónoklatokból, mert a film jobbára csak arra figyel, hogy kiadósat lubickoljon a saját hangulatvilágában.

 

Főhősünknek, Paul-nak akár táblát is akaszthatnának a nyakába, hogy: „Játékszer vagyok!” Értem, hogy ő már a puszta fogantatásától kezdve egy vasmarkú háttérhatalom eszköze és voltaképp áldozata, és hogy az ő felnövés-története adná a történet emberi gerincvonalát. De annyira kiszürkített a jelleme és a reakciói, hogy belátni könnyű, de átérezni alig lehet az óriási lelki terhet, amit születésétől cipel. Apja a jó vezető ismérveire tanítja, kiképzői és anyja pedig a készségeit fejlesztik, ám a döntés, a saját vélemény joga sosem volt az övé. Ez neki és nekünk is egyértelművé válik, mikor anyja elviszi őt a Bene Gesserit rend vezetőjéhez, az meg önkényesen tesztelgeti a fiú mentális hatalmát.

 

Nehézkes volt, és egy idő után már hajlandó se voltam fejben tartani a Dűne-univerzum külön neveit, mert mindet olyan fontoskodva tálalják, anélkül, hogy az odafigyelésünk kifizetődne. Idegen maradt számomra a világ és szereplői is, pedig derengett énnekem, hogy miben, mely pontokon tudna mindez rezonálni velem, az egyénnel. Nem a „túl kevés akció” miatt hat meddőnek a Dűne, hanem a természetesség, a számottevő érzelmi-morális töltet hiánya miatt: terebélyes világ ez, alaposan felépített politikai szisztémával, de csak ettől még nem lesz átélhető is.

 

Paul apja, Leto herceg az egyetlen figura, akin úgy látni véltem az egyéniség sziluettjét: gyakorlatias vezető és rugalmas tárgyalófél, aki józanul méri föl a szabályok értelmét vagy a helyzet követelményeit, bár csak egy bizonyos fokig mer a dolgok mögé nézni. Ezért nem gyanítja a császár hátsó szándékát az Arrakis átadása kapcsán, vagy faggatja élettársát, Paul anyját a titkairól. Paul-lal ellentétben nála tényleg átéreztem, mennyi kompromisszumot cipel a rangja miatt a vállán ez az ember egy életen keresztül, mégsem hagyja kiveszni magából a nemeslelkűséget. 

Tetszett a szembeszökő hasonlóság a katolikus világrend és itteni jövő politikai felépítése között: az arisztokrata házak a bányászati előjoguk révén gazdagodnak a helyi  őslakosok kárára, s a köztük támasztott ellentéttel nyer teret a császár, a hivatalos államfő. Tapintható volt, mennyire az egyházi háttér-hierarchia ennek a világnak a tényleges irányítója, noha az eseményekbe közvetlenül nem folynak bele.

Számomra Denis Villeneuve eddig egy másik sci-fi-vel, az Érkezéssel adta a legértékesebb munkáját. A Dűne még nagyobb léptékű, még komolyabb és még vékonyabb cselekményű projekt – annyira, hogy már kibillen az egyensúlyából, és megrogy saját tartalma súlya alatt. Így válnak elvileg méltatandó erényei a filmélmény kárára: komorsága sivárrá, alapossága vontatottá, hangulatos képsorai ködösítővé. Akkora mozgóképes monstrum épült oly sok funkciószegény alkatrészből, ami már csak araszolva képes haladni a homokos talajon.

 

Tudom, hogy ettől jóval komolytalanabb filmekre is adtam már 4-es ajánlást itt a blogon – az én kis saját „dűnémen.” De itt egyszerűen a lázas figyelés a kidolgozásra már az átélhetőség rovására ment, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Nem azt mondom, hogy most eleve eldöntötten jó vagy rossz filmnek tartom, egyszerűen csak… változékony.