Sabaya - Szexrabszolgák

 

Kis ráhangoló háttér-felvázolás az elején: a Sundance Filmfesztivál év elején a legjobb rendezésű dokumentumfilmként ismerte el Hogir Hirori „Sabaya”, azaz Szexrabszolgák című 90 perces munkáját. Ez az alig 90 perces mű annak a trilógiának a záró darabja, melyben a kurd származású svéd filmes a népét ért könyörtelen atrocitásokról tudósít a külvilágnak. Minden ízében szerzői munka: Hirori egy személyben volt az író, rendező, operatőr és vágó, olykor közvetlen életveszélyben került rögzítésre a forgatási anyag.
 

Az Iszlám Állam a század egyik legszörnyűbb mészárlásáért felel egy kurd kisebbség, a jezidik ellen: a részben kiirtott lakosságból nők és gyerekek ezreit hurcolták el fogolytáborokba, ahol sabaya-kká, muszlim hitre kényszerített szexrabszolgákká tették őket. Egy kis önkéntes csoport vakmerő éjjeli akciókkal próbál közülük minél többet kimenteni, de már a keresésük is embert próbáló feladat: egy-egy eltűnt lányt csak az informátorok gyakran pontatlan értesülései és a családok fényképei alapján tudnak keresgélni – gyakran hiába.
 

Kétszer néztem meg ezt a véletlenül megtalált drágakövet, hogy letisztult kép alakuljon ki bennem róla. Bátran, szívből, de átgondolt önmérséklettel készült, ez krimiszerű hangvételén is tetten érhető. Témája alapból rengeteg gyászt és gyötrelmet hordoz magában, tartalma pedig nem is mutathatná testközelibben, mi mindennel is jár „megmenteni” a célszemélyeket: közülük sokakat gyerekként tettek árucikké, akiken az épp soron lévő gazdájuk mindig büntetlenül tehetett erőszakot. A Sabaya száraz tárgyilagossággal, fölös dramatizáló eszközök nélkül, hétköznapian ábrázol minden apró mozzanatot, és elvi síkon sem oldja fel a problémakört a végén.
 

Épp ettől üt akkora erővel, mikor az áldozatok, az őket segítők vagy épp rejtegetők megszólalnak a kamera előtt, amely önmagában is szereplő. Azt mondjuk gondoltam, hogy sok közelit kapunk majd az ott lévők arcáról, hogy így közelebb hozzák őket a nézőhöz. Ám a legjobb operatőri húzás az, amikor – az elején és legvégén – a burka, az előírásos iszlám arcfátyol mögé kerül a kamera. Ez a rabságuk, a nőket ért állandó fizikai és lelki terror jelképe: ebbe a ruhába és életbe zárták be azokat, akik nem bírtak önkezükkel véget vetni pokluknak. 
 

Olyan fordulatok vannak, amiket egy fikciós filmben nem biztos, hogy hihetőnek vagy érdekfeszítőnek találnánk – pl. a besúgótaktika olyan női téglákkal, akik hajlandók önként visszamenni a szíriai Al-Hawl táborba, hogy leadják a drótot egy-egy eltűnt lány pontos hollétéről. A szöktetés előkészületei és maga a hajsza is mutatják, mennyire minden a precíz végrehajtáson múlik, 1 elpazarolt másodperc sem lehet. A tűzvész utána pedig emlékezteti az önkénteseket és minket, nézőket is, hogy a korántsem múlt el a veszély – sem a mostani eset, sem a távolabbi jövő kapcsán.
 

Üdítő módon semmi túlhangsúlyozót vagy idealizálót nem találtam a mentést végzők beállításában: a főszereplő Mahmud, a csapata és rokonai egyszerű emberek, szűkös körülményekkel és erőforrásokkal. A sabayák mentésével nem pusztán hozzájárulnak egy jó ügyhöz, az be is épült a mindennapjaikba; éppúgy elkötelezték magukat mellette, mint ahogy egymás mellett – együtt élve minden várható következményével.

Ó, egy doksifilm közel-keleti szexrabszolgákról persze, hogy komolyan megcsinált és az empátiánkra pedálozó mű lesz! – így ültem le a Sabaya elé. Amitől mégis nem pusztán „jó”, hanem különleges maradt nekem, az a tónuspont, amit telibe trafált. A három lány, akiket Mahmud-ék sikeresen kihoznak, nyilatkozásukkal eltörölték bennem a nyugati ember kényelmes távolságfelfogását. 

És – nagyon bölcsen – föl sem merül az, hogy a szabad élet bármely aspektusához direkt szoktatni akarnák őket: egyszerűen tudtukra adják, hogy újra szabad emberek, maguktól, saját ütemükben nyílhatnak meg a ház bármely lakója előtt. Az már a pszichológiai gyógyulás kései szakasza, mikor visszatérhetnek még életben maradt hozzátartozóikhoz – ha vannak.

 

 

E produkcióra különös módon épp egy héttel a karácsony előtt leltem, melyet a szeretet ünnepeként szeretünk emlegetni. Úgy hozza közel hozzánk egy borzalom áldozatait, hogy az se hatásvadásszá, se monotonná nem díszíti. Nem sajnálatot vagy pátoszt, hanem giccstelen tiszteletet és őszinte emberséget mutat meg azzal, ahogy arcot ad az arctalanságra ítélt raboknak, valamint megsegítőiknek. Elemi úgy, mint egyszerű, és úgy is, mint elementáris.

Az utóbbi években már óvatosabb vagyok az 5/5-ös értékelés osztogatásával, de most mégis "megkockáztatom".