Igaz hazugságok (Két tűz között)

Nem is tudom, melyik a közismertebb e 2 jelenet közül:

1. Arnold Schwarzenegger, amint lóháton vágtat a hotel szökőkútján át; vagy
2. Jamie Lee Curtis, amint fehérneműben táncot lejt a fenti másik sztárnak.

Nem elsőként kísérli meg a True Lies, hogy 2 bizonyos műfaj jegyeit elegyítse. Először is egy adrenalinos akciómaraton lenni, egy csomó, más alkotásokból ismerős menekülési helyzettel és látványos robbanásokkal. Ugyanakkor egy házassági komédiába hajló, könnyen emészthető kémtörténetet próbál elmesélni. Mindenekelőtt viszont a laza szórakoztatás a célja, a '90-es évek jól felismerhető légkörét megteremtve, anélkül, hogy egyértelműen idétlenné válna.

James Cameron mozija enyhe bírálat is egy filmzsánernek: a történet összetevői szándékosan elcsépelt és unalomig ismert panelek, mintha parodizálni próbálná azokat. Egy arab terrorista csoport atombombával fenyegeti az Egyesült Államokat (Istenem, csak 1szer látnám a fordítottját ennek!). Ezért Harry Tasker különleges ügynök a megállításukon dolgozik. Családja semmit se tud ügynökéletéről. Ellenben, mikor Harry feleségéről azt hiszi, hogy megcsalja, merő leckéztetésből belekeveri őt egy megrendezett kamuügybe, míg nem mindketten az eredeti terroristák fogságába nem esnek.

A True Lies számomra is a laza lendületet és csúcsra járatott szórakozást jelenti, mint sokaknak. De pont ezek mérséklik bennem a méltatását. Ez egy jobbfajta akciófesztivál, humorral. Ennyi, és semmi több. Jól hasznosít újra elcsépelt sztori téglákat - elsősorban a James Bond-filmekből -, de azok attól még elcsépeltek maradnak.

Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis meglepően gördülékeny párosa adja az egész produkció zamatát. Tasker otthon átlagos számítógép-eladó, de titokban az Omega-csoport univerzális szuperkéme: 6 nyelvet beszél, bármit elvezet (mint Billy Zane Fantomja), szakértője a közelharcnak és a fegyvereknek. Ráadásul mesterien tangózik. Akárcsak Bondnál, nála is 100%-ig biztosra vehetjük, hogy bármilyen nehéz helyzeteken úrrá lesz anélkül, hogy jelentősebb baja esne.

Na most: amit humorként prezentálnak, az nem mindig működik, néhol picit soviniszta színezetű Tasker leckéztetési módszere. A szituáció maga viszont érdekfeszítő: látni, ahogy Tasker a feleségét gyakorlatilag bevonja a saját munkájába, miközben a nő sietve szoktatja magát az újszerű helyzetéhez. Ironikus, hogy unalmasnak hitt házasságáról kiderül, hogy pont az ellentéte: "A férjem egy Rambo.". A befejezés pedig egyfajta kiteljesedést jelent a család életében: Helen amatőr ügynökként annyira bevált, hogy 1 év múlva már nemcsak feleségeként vacsorázik, de kolleganőjeként együtt is táncol Harryvel.

(Apropó tánc: emlékeztek Curtis elesésére az ágy rúdjánál? Az véletlen hiba volt, Curtis azonban improvizálva folytatta a jelenetet, így benne hagyták. Szerintem az itteni leleményessége is belejátszhatott, hogy végül megkapta a Golden-Globe díjat a szerepéért.)

A többi szereplő számomra harmadrangú tartozéka a sztoriformulának, Tia Carrére perzsa ügynökétől a morcosképű terroristavezérig. Dana, Harryék lánya úgy karaktere színességében, mint elrablása az utolsó fél órában már fölös toldalékidőnek érződik. Megtöri a mű ritmusát. Tekintve, hogy a negatív szereplők lényegében kifigurázásai egy valódi terroristasejtnek, nem látok más okot erre, mint: kifogás még több akcióra.

Meglátszik a tűzharc-jeleneteken az a szokatlanul magas, kb. 100 millió dolláros költségvetés, amit Cameron rászánt erre a produkcióra. Itt van néhány ikonikusabb-fajta akcióklisé, amivel megörvendeztet minket a rendező:

• vízbe ugrani, hogy elkerüljük a robbanást;
• embereket használni golyózápor ellen pajzsnak;
• vadászgéppel lőni a rosszfiúkra;
• égő kocsiban száguldást a benne ülő sértetlenül megússza;
• a különleges ügynök táncol a csinos hölgyeménnyel.

És ez lehet, csak engem zavar, de ha Schwarzenegger arab nyelven el tudja másítani az akcentusát, akkor angolul miért megy olyan nehezen neki?

Szórakoztató, ámbár nagyon is középvonal-beli hullámvasút, ami maximálisan őszinte a néző felé abban, hogy mit kínál.

Hegylakó 5. - A forrás

"NOOOOOOOO!"

Mielőtt bármit is kijelentenék, szeretnék egy jól sikerült esetet mutatni arra, amit a Hegylakó 5. - A forrás megkísérelt.

A Star Trek univerzum-ból a Kapcsolatfelvétel hatalmas bravúrt vitt véghez abban az értelemben, hogy teljesen a korábbi, Shatner-Nimoy-szereplőgárda nélkül tudta újralendíteni ugyanazt az idővonalat. Nem volt szükség (akkor még) reboot-ra, mert rendkívül okosan sikerült továbbgondolni a már eleve létező franchise világát. Legalábbis: annak a jobban sikerült darabjai világát.

"A forrás" tökéletes cáfolata mindennek. Nemcsak azért, mert a szériából mindössze az eredeti Highlander tekinthető "jó" mozis darabnak. Hanem főként azért, mert e láncolatban minden egyes folytatás mélyebbre ásta az 1. rész tekintélyét. Hogy az utolsót már a vetítőtermekhez sem juttatták el, eleve viharfelhőket előlegez meg egy Hegylakó-rajongó számára.
És most, kedves Hölgyeim és Uraim: bedobom a törülközőt.
Ez a film Antikrisztusa az 1. résznek!
Definitíven "ROSSZ".

Tévedés ne essék: továbbra is úgy gondolom, hogy az End Game a mozi- és a tévéformátum legjobb vonásait, szabályait, karaktereit, sőt meglévő történetszálait csúfolta meg, illetve rombolta le.
A Hegylakó 5. a maradék romok elporladását fémjelzi. Úgy indul, hogy semmi pozitívat nem tart meg a raktáron levő 1-2 pozitív cuccból, elsősorban sztoriháttér- és karakterfronton (pedig a visszatérő casting változatlan). Katarzisperceire minden szabály, minden alkotókontroll és mindegyik szereplő valamiképp eltűnik a színről. Utolsó szekundumai pedig megteremtik a tökéletes semmi állapotát. És ez valószínűleg a legpozitívabb jellemzés, amit megadhatok "A forrásra".

Olybá tűnik: a produkció valahol mégiscsak sejti, hogy micsoda valójában. Részletezhetném mondjuk

• mennyire iránytalan az írói munka vagy a rendezés;
• hogy a dialógusok és a személyiségrajzok minimális agymunka nélkül voltak felpasztellálva;
• a fantáziátlan és szájtáttatóan hülye háttér-díszleteket (főként a katarzisnál az égbolt kinézete);
• hogy a számítógépes effektek miatt Uwe Boll szégyenkezne (elsősorban a mozdulatgyorsítások okán, ami sokakat a Kör c. filmre emlékeztetett);
• és az ocsmányíthatatlanabb színészi alakítást a főgonosz, "az Őrző" részéről.

De akkor a film csak visszanevetve rám, mondván: nem tökmindegy?

A cselekmény csökevénye így szól: a k(á)osz alkonyvilágában elindul a hajsza A forrás után. Egy régi prófécia szerint mikor a bolygók teljesen kimozdulnak rögpályáikról, és a Föld felé vándorolnak, megnyílik A forrás, az univerzum valamiféle ősenergiája. Elközelgése előtt a Halhatatlanok sorra halandókká válnak, míg csak Duncan és Anna maradnak, hogy elfogadják A forrástól a rejtélyes Jutalmat, ami nem más, mint... az hogy gyerekük lehet.

Először talán a szarisszaméretű tüskéket távolítanám el, amik az ismert Highlander-mítosz korábbi elemeinek megváltoztatását jelentik:

1. A Jutalom pontos fogalmáról, és a "Csak egy maradhat"-mítoszról kiderül, hogy csak a Halhatatlanok bemesélt kitalációja volt (ahogy Duncan hitte azt eddig a forrásról).
2. Hogy Duncan soha nem vett feleségül Kate/Faith nevű arát. Ellenben mintha lett volna neki valamikor egy Anna nevű nője, aki most isteni rendeltetést hordoz magában A forrás miatt.
3. Kezdésünk egy fekete szabálylista, rajta kiírva a 3 fő szabály a Halhatatlanokról. Megjegyzés: a szenthelyekre vonatkozó szabály nem létezik.
4. A 2. részhez hasonlóan most is a közeljövőbe megyünk. Ahol Európa teljes gazdasági roncs, mocskos és tűzzel szabdalt utcákkal, és a világot ellepték "a kannibálok hadseregei". És ahol Joe Dawson figyelő már nem 45 év körülinek, hanem 55 év körülinek néz ki.

Elnézést, ha kihagytam valamit.


Ha ez paródia volna, akkor talán könnyebb volna lenyelnem például, hogy:

• Van egy Giovanni nevű, hidrogénezett punk-frizurás, halhatatlan pap;
• A főgonosz Halhatatlan, az állatias "Őrző" megállás nélkül vihorászik sisakkal a fején;
• Ugyanez a szereplő olyan pisztolygolyó-sebesen mozog, mint Barry Allen, "A Villám";
• Hogy A forrás fényáradatában Duncan és Őrző párbaja úgy néz ki, mint az 1933-as King Kong stop-motion-mozgása tízszeres gyorsításban.
• És ugyanennél a jelenetnél a Szaturnusz és a Jupiter közelebb vannak a Földhöz, mint most a Hold! A 2004-es Macskanő legalább beérte a Hold extraközeli felvételével.

Az egyetlen pozitívum, ami legalább a TV-sorozat megmaradt a réginek, az Joe régi, gyűrődésbíró egyénisége. Őt azonban Az Őrző megöli még a műsoridő első fél részében. Pontosabban: Duncan elhajítja ikonikus katanáját, az hosszában átmegy az Őrző nyakán, de ő kiszedi, kettétöri, és azután döfi bele Joe-ba, aki meghal.

Másrészt ő legalább nem kapott olyan dicstelenül béna halálnemet, mint Methos: a történelem talán legöregebb avatárja lényegében kannibáleledelként végzi.

Azt pedig inkább nem is részletezem, mit műveltek az eredeti témazene, a "Princes of the universe" újragondolásával. Véglegesen bizonyítja azt, amire már rájöhettünk: a '80-as évek utáni teljes franchise a Szar Szentélye.

Mindezek tükrében a Hegylakó 5.-öt Űrnek könyvelem el. Űrnek, ami csak kárt okozott volna pusztán azzal, ha befejező epizódként mélyül el a köztudatban. 

Fantasztikus Négyes és az Ezüst Szörfös felemelkedése

Amilyen különböző a filmbeli 5 mutáns szuperereje, annyira nem látok semmi egyedit a mozi elkészítésének körülményeiben. Megint egy alamuszi képregényadaptáció zsenge sequel-ja (lásd: Szellemlovas 2.). Megint tisztán látványfilm, ahol minden mást csak formai tartozékként kezel. Megint a világot kell a szuperhős(ök)nek megmenteni, mihez képest a konfliktust agydózeroló komédia puhítja gyerekbaráttá gyereksegg-nyalóvá. Megtámogatja mindezt a nyújtózkodó fadráma, a sajtlyukas forgatókönyv, és a csonkakezű rendezés.

Van egy intergalaktikus parazitalény, Galactus, aki a Föld felé tart. Először mindig hírnökét, "Ezüst Szörföst" küldi előre a célvilágra, amelynek "termikus és szerves energiáit" idővel el fogja nyelni. Az amerikai hadsereg bevonja a Fantasztikus Négyest és a mégse-meghalt Doomot, hogy állítsák meg a lényt közösen. Foglyul ejtik, Doom megszerzi a Szörfös erejét, mégis elbukik, megint. 

Elődjéhez képest a TFFATROTSS sajnos nemcsak direktorát és színészeit tartotta meg, de annak gyermekbetegségeit. Teljesen formulára utaznak a készítők: lemásolva ugyanazokat a felszínes karakterjegyeket, ami elvileg jellemet kölcsönöz a figuráknak:

1. Reed, a csapat feje továbbra is a munkát részesíti előnyben a magánélet rovására;
2. Sue Storm továbbra is a nevetségesen szexi, anyáskodó élettárs;
3. Öccse, Johnny még mindig szeret nyilvánosan ökörködni;
4. Ben még mindig veszekszik Johnnyval, mikor az viccelődik behemót kinézetén.
5. Dr. Doom pedig még mindig uralni akarja a világot;

Időt takaríthatunk meg, ha inkább csak azt nézzük, mi más valamennyire. Először is: Ben már nem akar megszabadulni a kozmikus sugárzástól kapott erejétől. Megbékélt vele, és az előző részből megismert vak nő, Alicia hivatalosan is a barátnője. Mindük örömére Reed és Sue most már a házasságra készülődik, csak mindig közbejön valami, és ez frusztrálja a nőt.

Ha azt hiszi valaki, hogy egyszerűsítek, akkor az illető bizonyosan nem látta a Rise of the Silver Surfert. Az egész produkció olyasféle, mintha egy hétvégi családsorozat epizódját gyúrnánk össze egy csomó korszerű CGI-effekt-tel és néhány olcsó űrfelvétellel. Senkinek nincsenek motivációi, prioritásai. Arról szól az egész, hogy Sue Storm elvileg családot akar alapítani, és nyugalmat az állandó szuperhősi teendők után. Nemcsak feszt oda meg vissza váltakozik, mikor haragos vőlegényére, de olyan helyzetekben orrol meg rá, amikor épeszű nő nem tenné:

1. A világban egy stadionméretű meteorkráter keletkezik a város környékén, de ő ezt kifogásnak éli meg.
2. Reed a legénybúcsúján csinos csajokkal táncol vígan, miközben nem is ér hozzájuk. Ellenben mikor Sue odaérkezik, teljes sértettség ül ki az arcára ennek láttán. Mire föl? Mégcsak nem is flörtölt velük!
3. Esküvőjükön zokon veszi, hogy Reed sietteti a papot, mert vészjelző gépe jelzi, hogy valami katasztrófahelyzet fenyeget. A nő bosszús.
4. S mikor a vendégek elsietnek, Sue ezt letargiaként éli meg... miközben egy helikopter szárnyai majdnem lekaszaboltak mindenkit, köztük Aliciát és a fiúkat!

Az 1. filmben szintén eléggé fejfájdító volt a szereplők felszínes, sőt időnként idegesítő viselkedése. Mégis: az a film valahogy képes volt némi kis ösvényt kitaposni szereplőinek, hogy honnan hová jutnak el, mit tanulnak  meg elvileg magukról és a kényszerből kapott erejükről. A 2. felvonás már nem is próbálkozik, mindössze pillanatnyi hangulatokat tud megjeleníttetni a karaktereken. Ki mikor cseveg vagy Reedék esküvőjéről, vagy a közelgő világvégéről, egy miniadag esetlen vicc kíséretében.

Mégha el is tekintünk tőle, hogy az egész ismert civilizáció a tét - sőt talán az égitestünk maga -, a közvetlen veszélyhelyzetek szinte kivétel nélkül laposak és szervezőtlenek. Pusztán az effektekkel való zsonglőrködést szolgálják. 2 közülük LETT VOLNA alkalmas drámai feszültség keltésére:

1. Mikor a Négyes egy óriáskereket próbál megfékezni, nehogy a rajta levőkkel együtt elpusztuljon;
2. És mikor nagy apokalipszis beköszönt, Sue Storm meghal egy, a testén keresztülhatoló penge által. Azonban Ezüst Szörfös visszahozza őt az életbe saját ereje által. Miért is? Nos elvileg mert az elfogása során Sue-nak sikerült elnyernie az idegen bizalmát. Révén, hogy "emlékezteti őt" a saját párjára. Ez a feltámasztás egy másik movie-ban sorsfordító mozzanat lehetne, itt viszont totál súlytalan. És ami azt illeti: nem valószínű, hogy egy átlagos lelkivilágú polgár, aki hajszál híján szörnyet halt, felgyógyulásakor mindenben elnéző, kedves emberré válna.

Azt gondolnánk, hogy a világ megmentése formál valamit egy, a közjót szolgáló hős világképén. Jelentem: esetünkben eszet sem ad nekik. Korábban nem hitték, hogy lehet magánéletük, miközben vigyáznak a világra; most már hiszik. Már eleve az Ezüst Utazót is úgy állítják meg félúton a cselekményben, hogy megfosztják a különleges deszkájától... ... ... ??? ... ... ... 

Dr. Doomnak könnyű dolga van, hogy átverje mindannyiukat. Nem is figyelik a cselekedeteit a közös munka alatt; Sue még tetten is éri, hogy valami rosszban sántikál, de nem tesz semmit. A Négyestől márcsak a hadsereg vezetői naivabbak itt. Azt hiszik, hogy kézifegyvereik és biztonsági előírásaik visszatartanának egy Doom-hoz hasonló valakit, hogy adandó alkalommal ellenük forduljon. Így aztán őt kell megállítaniuk, a globális katasztrófa megóvása meg szegény Silver Surfer-re hárul.

Az ezüstös utazóval kapcsolatban mindössze 2 dolgot látok, ami talán alkalmas volna, hogy "pozitívumnak" nevezhessük:

1. Mivel az ő ereje is a kozmikus sugárzásból származik, érdekes helyzetet okoz, miután Johnnyval szembekerül, és a fiú tűzképző képességét átmenetileg elszívja. Ettől kezdve ugyanis az ifjabb Storm-testvér a puszta érintésével másodpercek alatt képességet tud cserélni azon csapattársával, akihez hozzáér. Sajnos ez nem vicces, hanem szánalmas poénsort generál: a Négyes tagjai közt Looney Toons-szerűen cserélődnek a képességek, ők meg hol lézengenek, hol küszködnek miatta. Maga a szituáció viszont érdekes, és reméltem, hogy tanulnak belőle valamit. Ez van.
2. Kinézete kellően emlékeztet a képregénybéli önmagára (ellentétben Galactus-szal).

A Green Lantern-beli Parallax előfutárát tisztelhetjük Galactus-ban. Mindkettő nem több egy csillagászati méretű űrgomolyagnál, ami a Földön azonnali pusztítássorozatba kezd, de szerencsére még időben elpusztítja őt egy különleges férfi, mégpedig az űrben. Galactus egy immanens létező a történet szerint: nem tudunk semmit róla azonkívül, hogy ő az eredendő űrgonosz. Ahogy hajdan Oppenheimer is idézte, ő "a Halál, Világok elpusztítója".

És ahogy végül megállítja őt Ezüst Szörfös, az a tökéletes értelmetlenség. Először is: állítása szerint azért szolgálja Galactust, mert különben a lény előbb-utóbb saját szülővilágából szívná el az energiát. Ehhez képest csak úgy eldönti, hogy ő most "nem szolgálja tovább", berepül a felhő középpontjába, és ott valamiféle sugárzás-kibocsátással elpárologtatja őt. Ha erre képes volt, akkor mire várt eddig? Véleményem szerint, ha ez így van, és Galactus-nak semmi közvetlenebb hatalma nincs az ezüst űrember fölött, akkor egy borzasztó kezdetleges tudati sémával bírhat.

És most következzen a produkció legnagyobb baklövése:

Galactus elpárologtatja a Szaturnuszt! Igen: miközben a Naprendszer 3. bolygójához közelít: Galactus jelenlététől a Szaturnuszon egyre nagyobb fekete folt keletkezik, és a bolygó gázanyaga mind jobban szétfoszlott. És ezt a Földön észre sem veszik. Ehhez a mellékes jelenethez hasonlót utoljára talán a Superman 4.-ben láthattak a kedves nézők, amint Az Acélember kimozdítja a Holdat a pályájáról, hogy eltakarja a Napot Nuklearman elől.

Egy egyest adok a visszatérő szereplőgárdára, akiket legalább jó volt olykor normálisan beszélgetni, illetve szemet élénkítő fel-alá röpködni látnunk.

Bezáró (Looper)

Joseph-Gordon Levitt és Bruce Willis egyazon bérgyilkost alakítja 2 külön idősíkból. Mindkettőt üldözi ugyanaz a bűnbanda, miközben az öregebb a fiatalabb elől is bujkál.
A tavalyi év egyik kasszasikere, a Looper divatos sci-fi- és maffia-trendek vegyítésével törekszik csavaros krimit kiadni. Bemutatni próbálja Joe Simmons különös esetével, hogy mennyire kényes dolog az idő, és milyen apró döntéseken, sőt puszta gondolatokon múlhat egy ember egész jövője.

Sokkal több fantáziát látok a Looper-ben, mint amit témájából sikerül, vagy egyáltalán mer bevállalni. Létrehozza saját világának logikáját, törekszik betartani szabályszerűségeit, ahogy kell. Ez pedig hol sikerül neki, hol meg csak úgy tesz, mintha sikerülne. Hangulatos, de rozoga kirakósjátékot kapunk Rian Johnson rendezőtől, amelynél a műfaji elegyítés végül nem ad többletet egy megszokott leszámolás-sztorihoz. A film tudományos fantasztikus részletei (múltutazás, időparadoxon, paraképesség, csodagyerek) időnként puszta selyemszalagnak tűnnek az akcióvázon, sok az erőtlen vagy ráérős jelenet - akár van funkciójuk a cselekményben, akár nincs.


Kísérteties hasonlóságokat vélek felfedezni egy másik hasonló alkotáshoz, az Incepcióhoz. És nem csak Levitt casting-olása miatt. Itt is egy fiatal, de megvénült énjével hadilábon álló, profi bűnöző áll a középpontban. A közeljövő legújabb sci-fi-s hivatásával keresi kenyerét, míg az egyik megbízása különösen nagy veszélybe nem juttatja őt. Űzött vad, aki csak vissza akarja kapni az életét. Nincs kiszállás, ezért kénytelen taktikázni, olykor stukkert ragadni. És egy halott feleség emléke is bonyolítja a felállást. Ami még érdekes párhuzam: mindkét film direktora egyben író is, aki éveken keresztül csiszolta az alaptörténetet.

Mivel a film főleg pozitív kritikákat kapott, megpróbálom letisztázni magamban, mi tart vissza attól, hogy velük együtt dicsérhessem a Loopert. Megpróbálok kitérni a világának jellegzetességeire, és csak azután sorra venni, amivel leginkább reklámozták: az akció, és a két főszereplő. Őket pedig innentől Id(ősebb) illetve Ifj(abb) Joe-nak fogom nevezni.

Időutazás és a looper-szakma

A "bezáró" voltaképpen likvidátor. A 30 évvel későbbi bűnbandák a múltba küldik a kiiktatandó személyt, hogy az ottani dolgozójuk kinyírja. Ezen dolgozókat egy Abe nevű jövőből-jött fogja össze szervezetté. A meló árnyoldala, hogy ha a bűnbanda egy loopernek a saját időskori énjét küldik vissza - végső nyomeltüntetésként -, akkor azt megölve magának állít fel egy 30 éves időtartam-korlátot. Ahogy ők mondják: "bezárja a körét": ugyanúgy át fogja élni a saját kinyiffanását, ha majd elélt 2074-ig.


Ez egy így csupaszon szemlélve egy roppantul izgalmas és provokatív elgondolás. Megpróbálok spekulálni, hogy ne kelljen nagyon lehúznom a film teljesítményét. Két részre fogom osztani a taglalást: egy az, hogy az időutazás milyen vonásait "söpri szőnyeg alá" a film, aztán hogy a meghagyott szabályait mennyire tartja be. (Kicsit olyan ez, mintha csendőrt játszanék, de csak így tudom áttekinthetően mérlegelni a film előnyeit és hátrányait.)



A múltban-jövőt-változtatni séma sokkal kevésbé szerteágazó a Looperben, mint mondjuk a Vissza a jövőbe-trilógiában. Kevésbé hajlandó beismerni a téma képlékenységét, így sok lehetséges kérdés függőben marad.
Ha egy ilyen időugrás lehetséges, miért nem használják ki jobban a bűnözők? Például: ha ideát egy csomó pénzt vagy hatalmat szereznek, saját jövőjükben akár a világ urai is lehetnének. Senki nem állíthatná meg őket; főleg, ha az időutazás feltételeit is picit "megbütykölik" a múltban. És ha a múltba lehet, miért ne próbálnának előremenni, a XXII. századba, vagy még későbbre? Az Id. Joe mondja a kávézóban Ifj. Joe-nak, hogy napestig filózhatnának a témáról. De most komolyan: mitől? Olyan, mintha az akciófilmes laza stílussal akarnák elsunnyogni a kérdés további taglalását.


Miért mindig épp abba a 30 évvel korábbi síkba küldik vissza a halálraítélteket? Néztem egyszer egy dokumentumfilmet: A világegyetem: tisztázatlan rejtélyek címmel, melyben szerepelt, hogy ha valaki időgépet is építene, nem tudna a gép megépülése előtti időbe visszautazni. Ez zárja ki netán, hogy akár meglátogassák a dinoszauruszokat? Vagy '74-ben 1 bizonyos új idősík megnyitása még annyira problémás, hogy - azonnali betiltása közepette - még nem jutott hozzá a technológiához egy kísérletezőbb alkatú valaki? Aki fütyül a következményekre, és sokkal nagyobb változást okoz a saját idejében (ugyanez a gondom a Star Trek IV. időutazásával is). 
Szerintem a Looper-ben azért nem az "eredeti idősíkot", azaz 2074-et látjuk legtöbbször, mert akkor egy folyton változó és képlékeny jövőt kellene elénk tárniuk. Abból meg hogy is rendezhetne valaki egy pofás kis old-school akciófilmet? Éppen elég Bruce Willisnek eljátszani a folyton változó memóriájú ürgét.




Oké; most nézzük, hogy állnak meg önmagukban a "bent hagyott" időutazásos szabályok.

Legerősebb fonálja a sci-fi aspektusnak az, mikor Id. Joe, vagy bárki más jövevény a 2070-es évekből érzi és gondolja mindazt, amit fiatal mása átél "ma", 2044-ben. Legjobb szemléltetés erre az idős looper, Joe egyik kollégája, akinek meneküléskor folyamatosan tűnnek el az ujjai, majd lábai, mivel a fiatalabbat épp csonkolják. Gyönyörűen kreatív és sokkolóan groteszk látványtrükk. Egyszerűbb volna a fiatal, megbízását nem teljesítő looper-t rögtön fejbe lőni.
Ha már itt tartunk: Abe és szervezete alig-alig tud komolynak látszani a szememben. A tagjai vagy elmeszegény ficsúrok, vagy faarcú lövészek, akik sokszor közvetlen közelből vétik el a célpontot. Magát a looper-osztagot értem, miért kell Abe-nek megszervezni: a jövőben túl hatékonyak az oknyomozói módszerek - állítólag. De miért kell ilyen fiatal, többnyire amatőr hibákat vétő balekokat beszervezni? Seth például tipikusan az a fajta bérgyilkos, aki teljesen alkalmatlan a szakmára. 



És itt ez a história Ciddel, a titokzatos "Esőcsinálóval". Cid a történet szerint a "bezárók" időskori énjeit egymás után küldeti vissza '44-be, hogy egy se maradjon belőlük. Id. Joe Cidet akarja gyerekként megölni, hogy ne tudjon az alvilág vezérévé felnőni.
A végén pedig tipikus "minden a terv része"-típusú csavarral próbálkozik a forgatókönyv: kiderül, hogy Id. Joe visszaútja a múltba, és ottani merényletkísérlete Vid ellen már eleve megtörtént. Hogy emiatt lesz Cid gonosz vezér: Id. Joe-nak nem sikerül megölnie őt, csak az anyját. Ezzel válik végképp zűrzavarossá az egész elgondolás. Ha Id. Joe nem szarna nagy ívben az időparadoxonokra, talán hatékonyabb lenne a jövő tragikus részletének átírásában. És hogy a kicsi Cid még kívánatosabb célpont legyen, szupererővel és a legegoistább jellemmel ruházza fel őt a szkript. Erről lentebb.

Telekinézis

Miként illik ebbe a múltba küldős gengsztermesébe egy bármilyen paranormális képesség? Ebben az esetben sehogy. Az ún. "TK-k" egyszerűen megjelentek a XXI. századi jövőben. Becsülöm, hogy a történet nem emeli őket szuperhősök szintjére, hanem visszafogott, trükkre elégséges képességként mutatja be az övékét.

Nincs valódi szükség a TK-kra a cselekményben, mert az időutazással már így is egy iszonyatosan nehéz témát kell úgy-ahogy kibontakoztatni. Merő tartozékai, érdekességei mindkét idősík világának. A TK-szál egyetlen tényleg fontos kapcsolódási pontja a film többi részébe az, hogy egy TK-s nő gyerekéből egy különösen erős TK lesz (Cid), aki majd:

1. meghódítja a jövő 5 fő szindikátusát,
2. aratást rendez a "bezárók" között, 
3. végül megöleti Id. Joe kínai feleségét (az a film talán legtragikusabb montázsa).

Ezt megalapozandó kellettek a TK-k, de semmi más szerepük nincs a cselekményben. Erre utaltam "össze nem illő kirakós" alatt.

Elméletileg Cid attól különösen nagy erejű, hogy eleve egy különleges képességű nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Láthattunk már példát erre más klasszikusoknál. Stephen King Tűzgyűjtójában Charlie McGee egy instabil, öntörvényű és frusztrált gyermek, akinek előbb anyját ölik meg egy szervezet tagjai, majd apját is a szeme láttára. A létező legrosszabb személyiség egy abnormálisan nagy paraerő birtokosául. X-men 3.: Jean Grey gyerekkorában felért molekulabontó erejével bármelyik felnőtt mutánssal, Phoenix-személyisége feléledtével pedig élő tömegpusztító fegyverré vált.

Cid képessége ellenben kilóg nekem a film természetes közegéből. Nemcsak mert az egész TK-szál mintha csak ennek megalapozásaként szolgálna, hanem mert a mindenáron gonosznak láttatás benyomását kelti. Id. Joe mindenáron óriási fenyegetést kell, hogy lásson benne - hovatovább az Antikrisztust, ha úgy tetszik. Szerintem többet elárulna a karakterekről, ha kevésbé lenne egyértelmű minden józan eszű ember számára, hogy a kölyök egy született gyilkosjelölt. Egy hátulgombolós nemezis.

Jövőbeli világ ábrázolása

Összesen 5 helyen kapunk narrációs magyarázatot Ifj. Joe elmondásában a looper-ekkel kapcsolatban. 2 közülük a legelején és majdnem a legvégén, mikor Ifj. Joe önmagát lövi le, hogy megállítsa jövőénjét. Ez a cselekedet nem túl bölcs, de teljesen érthető és ettől a karaktertől meglepően önzetlen. Ifj. Joe inkább feláldozza magát, mivel ráeszmél, hogy Id. Joe tudtán kívül épphogy kezére játszik a történelem folytonos ismétlődésének.

2044. és 2074. világa nem különbözik annyira a mi sajátunktól, és ez már egy jó pontnak számít. Szemben a Lopott idő teljesen halandzsaértékű világképével, itt el tudom hinni - az időutazás szerepét leszámítva -, hogy társadalmak sora él és formálódik benne, időarányos technikai fejlődéssel. Nagyon kevés a teljesen CG-látványadalék, pl. mikor Id. Joe felesége egy tévéhologram-képernyőt zár be 1 kézmozdulattal.

A nemesfém-tömbök, mint a looper-eknek járó honorárium amolyan jellegzetesség, látványkellék (mint ahogy Joe zsebórája is). Ugyebár ezüsttömb jár a sima öléséért, időskori magad megöléséért meg arany. Amit nem értek, hogy miért ez a fizetőeszköz? Azt kell hinnem, hogy az összes fejlett ország valutája megváltozik '44 és '74 között. Mi másért akarnának aranytömbökkel fizetni készpénz helyett ezek a bűnszövetkezetek?

Karakterrajzok és szereposztás

Ahogy a Sin Cityben, itt is olyan szereplőket látunk, akik már rég belesodródtak a nagyvárosi mocsokba. Direkt vagy szándékosan. Mégis: a Sin Citynek sokkal ügyesebben ment az atmoszférateremtés, a romlottság megjelenítése látványra és a történet szerint is. A központi karakter maga a város volt, annak különböző arculatát mutatták a főszereplők.


Willis és Levitt párosa remekül működik a vásznon: mindketten érzéssel játsszák ugyanazt a karaktert két külön időből, és az interakció közöttük érdekfeszítő. Mindketten, de főleg az ifjabbik Joe bármikor kész fegyvert rántani a másik ellen. Mégha annak agyában úgyis rögtön megjelenik, amit a fiatal megtud.
Ami viszont kilóg az Ifj. Joe téveszméje, hogy Id. Joe megölésével tisztázhatja magát Abe előtt. Nem létezik, hogy komolyan ebben reménykedjen, mikor tudja Abe-ről, hogy vérbeli tisztogató. Azok után, hogy Id. Joe a kávézóban lenézően beszélt Ifj. Joe életéről, nyugodtan megmondhatta volna azt is, mennyire naiv, sőt hülye ötlet ez. 

Nagyon tetszik, hogy a két férfi között mindig változik a felállás. Mikor melyik Joe tűnik úgy, hogy helyesebben ítéli meg a szituációt. Kezdetben még egyértelműen az Ifj. Joe a rosszabb: tojik idős mása átélt szenvedéseire, és ami a nejével történt. Végül mégis az Id. az, aki helytelenül cselekszik. 3 lehetséges gyerekről tud, aki az Esőcsináló lehet: egyet megöl, küszködik a tudattal, majd megy a következőhöz. És mégis ő az kettejük közül, aki többször győzködi a másikat, remélve, hogy végül segít neki:
"Ha élni hagyod a fiút, elvesz majd tőled mindent, ami a tiéd! (...) Meglátod, mivé válik."
"Én azt még nem láttam."

Ennek ellenére nem vagyok kibékülve magával Joe Simmons-szal. Mint úgy kerek egésszel. Nyilvánvalóan nem egy mély gondolkodó: füvezik, szívózik, kúrvázik. A produkció megpróbálja a háttere ismertetésével közelebb hozni a nézőhöz: hogy az utcán nőtt fel, hogy Abe állította talpra azzal, hogy "stukker adott a kezébe". És később vázlatosan átfutjuk, hogy nagyjából miként élt a két idősík közti 30 évben. Úgy tűnik, mintha a rendező gyorsan túl akarna jutni a háttérre vonatkozó képeken. Ezért is nincsenek flashback-ek Joe korai életszakaszáról. Nem mondom, hogy kellenének, de látszik, hogy nem a karakterrajzok képezik a Looper erősségét.
Úgy gondolom, hogy ha valaki nyomorban vagy mocsokban nő is föl, felnőtt korára kell legyen annyi esze, hogy tudja, mi mivel jár. Egy szindikátus tagjává válni azzal jár, hogy bármikor megdögölhetsz. És túl kellemetlen a puszta megléted, végezheted bármilyen jól a munkád, véged. És amit egyszer megtettél, annak mindig lesznek következményei a jövődre és esetleges szeretteidre nézve. Id. Joe saját példáján tanulta ezt meg, ezért is öli le Abe-t és társait. "Senki se jön utánad. Elrendeztem."



A többi "bezáró" igazából említést sem érdemlő, tipikus kellék-rosszfiú; kb. egy szinten foglalnak helyet A Zúzó ninjáival. Különösen az egyikük, akik a többszöri kudarcai során rendre nyafog Abe-nek, hogy: "legközelebb majd nem hibázok", "csak azt akartam, hogy büszke legyél rám", stb. Legalább azt könnyebb elhinnem, hogy 2074-ben nehéz jó bérgyilkost találni. Ha már 30 évvel korábban ez a felhozatal.

Cid és a "nem-az-anyám"-anyja azok, akiket kimondottan nehéz volt megemésztenem. Kezdjük Ciddel, a.k.a. Esőcsinálóval. Életem legidegesítőbb gyerekkarakterével találkoztam, ezt merem állítani. Hiába tesz úgy a film, mintha jó lenne, ahogy Ifj. Joe-t, majd az anyját is próbálja rejtegetni és védeni: ez a legönzőbb, legpusztítóbb mételyes ördögfióka, akit mozifilmbe beeresztettek! Komolyan mondom szurkoltam, hogy Id. Joe szándéka sikerüljön, és végezni tudjon a fiúval.

Anyja, Sara, aki egy vidéki cukornád-mezőn neveli Cid-et, pedig minden csak nem mintaanya. Huszadrangú háttérsztorijánál sokkal többet árul el róla az, ahogy Cid-del játszani próbál: türelmetlen, intoleráns és közönyös, mintha nyűg lenne neki a gyerekkel tölteni az időt. A kérdésre, hogy mennyi 3-szor 8, Cid folyton 32-t mond, ezért "büntibe akarja küldeni". Égbekiáltóan pocsék anya-fia viszony bontakozik ki a film második felében, ami igazából a nézőnek jelenti a "büntit."

Akció

Willis és Levitt közös akciójelenetei azok, amik ütősre sikeredtek. Illetve mikor Willis tisztogatást rendez a looper-ek búvóhelyén. Cid TK-s támadásai kellően hidegrázósak, ahogy a teret taszítja maga előtt, illetve ahogy kipréseli a vért az egyik ellenük küldött looper-ből. Mint egy retro horrorfilmben. A végén bekövetkező sokkhullám is látványos volt, bár az valahogy inkább hatott hisztis dühkitörésnek, mint egy gyerek kétségbeesett vészreakciójának.
Az átvezető részek nagyon egyhangúra sikeredtek, mint mikor Sara a múltjáról mesél Ifj. Joe-nak. Ezek a percek a hangulatot nem tudják meghittre vagy érzelmesre színezni. Mégha a feszültség folyamatosan érezhető volna, mint az első három Die Hard-ban, akkor ezt a hiányosságot is elnézhetnénk.






A Looper legnagyobb baja az, hogy ahány műfajt érint és ahány témaösszetevője van, azok annyi irányba húzzák, de egyikbe se kellő kakaóval. A múltban megváltoztatott emlékek és események ötlete érdekfeszítő, a looper-szakma eredeti, de a telekinézis nem illeszkedik szervesen ebbe a XXI. századi világképbe. Feszültséget és dinamikát csak a két főszereplő képes generálni, a többiek pusztán tartozékok. Utálnivaló a fél szereplőgárda, egójuk vagy primitivitásuk okán, és ha összképet nézzük: kiskaliberű történet ez ahhoz képest, amiről szól.

WALL-E

Azt hiszem, egy kiváló mesefilmhez először is elhivatottság kell. Ha lekövetünk egy listát a szükséges technikai szempontokról és a modern történetmesélés kritériumairól, már kompetens mozit lehet összeállítani. De ha valami időtállót és kivételeset akarunk - főleg gyerekorientált műsor esetén -, olyasféle kreativitásra van szükség, mint amit Andrew Stanton és alkotótársai tanúsítottak itt.


A WALL-E minden téren működik. De amivel leginkább hengerel, hogy minden általa érintett műfajban megállja a helyét, tudományos fantasztikumtól a romantikus vígjátékig. Nem érződik úgy, mintha csak gyerekeknek szánták volna. A gondolkodó embernek szánták. Olyanoknak, akik egy jó drámára vágynak, érthető és hihető érzelmi tapasztalatokra, amely révén érdekel minket az érintett karakterek sorsa, és magába szippant az univerzum, melyet látunk és hallunk magunk előtt.


Nem biztos, hogy sikerül a nézőnek átvennie a WALL-E sajátos, kicsit naiv atmoszféráját. Nem végig egyforma a tónusa, és hol melyik műfaj képezi a hangsúlyosabb oldalát. De bármilyen ízlése is legyen a nézőnek, a movie nagyon sok szívvel és lélekkel készült, és sokoldalú. Korosztálytól függetlenül bárki találhat olyan aspektust, ami szórakoztatja, vagy legalább felkelti az érdeklődését:  

1. egy érdekes és szeretetreméltó protagonista, jól kikevert személyiségjegyekkel;
2. a posztapokaliptikus jövővízió, ritka éles és nyílt kritikával a mai fogyasztói társadalomra nézve;
3. hogy úgy működik, mint egy romantikus vígjáték és egy disztópia-sci-fi kombinációja, amely legtöbbször nem csupán szellemes és fantáziadús, de bájos és akciódús is.

Mindig problémás kiválogatnom, hogy egy kultmű óriási háttéranyagából mit emelek be, és mit hagyok ki. Evidens, hogy mindent nem lehet, mert abban elveszlik az egyéni vélemény. Nem leszek mohó: ami érinti és kiegészíti saját benyomásaimat a filmről, elraktározom, ami pedig nem, azt kiselejtezem. Kb. úgy, amiként a címszereplő programja szól.

WALL-E (= "Watt-takarékos Lánctalpas Lomkezelő E-gyártósor"), a kis gépremete egy multicég sokadik takarítórobotja, akin keresztül egy bizarr jövőképet fedezhetünk föl otthonunkról. 700 évvel később a Föld egy teljesen evakuált hulladékbolygó, alkalmatlan az élet ismert formáira. WALL-E az utolsó intelligens lény a planétán már évszázadok óta, és ezalatt képessé várt az emberközeli gondolkodásra és érzelmekre. Olyan, mint egy gyermek: fejlődik, tanul, kutat. Igényei még nem annyira fejlettek, hogy kitörjön a saját kis világából, de erre a gondviselés helyette is alkalmat ad neki.

Bármelyik Pixar-alkotás közül talán a stúdió legsajátságosabb vizuális látomása tárult elém, és azonnal megragadott. A sűrű barnás porfelhőből kirajzolódik egy egész városnegyednyi torony: mindegyik csupa kockává átdolgozott szemétből áll. 700 év munkájának eredménye. És rögtön utána a valódi város, az emberi civilizáció maradványai. Reménytelen, metsző tájkép, aminek először a főszereplő is mintha csak egy mozgó darabkájának tűnne. És mindeközben egy nagyon cinikus választásnak tűnő, nagyon nem-odaillő dal hallatszik egy rádióból.

Sokat tiltakozom a nem valószerű animáció miatt mesemoziknál, és ez egy nagy kivétel a számomra. Részletgazdag, bőkezűen kísérletezik a geometriai formákkal, mégis végig fizika- és retinabarát marad, rikító és túlcsicsázott tárgyrajzok nélkül. Bármelyik képi elem, zegzug vagy fémkocka rejthet valami rejtett kincset úgy a nézőnek, mint a főhősnek. Aki maga is beleolvad abba a közegbe, egy lánctalpas doboznak néz ki, távcsővel a fején fejének. Még az emberszereplők torz mivolta is illeszkedik a WALL-E koncepciójába, pedig ez általában kizökkentően hat.

A WALL-E első fele leginkább a Legenda vagyok-ot idézi: egyetlen valaki teszi a dolgát az elhagyatott metropoliszban, saját lakhelyét és személyiségét őrizgetve, a halvány reménnyel, hogy munkája valami kis javulást hoz a világra. Mindkettejüknek akad 1 nem emberi kísérője akad: míg Robert Neville-nél ez a kísérő a kutyája, addig WALL-E egyedüli társasága egy csótány (az állatok egyik legnagyobb túlélője). És mindketten kísérőik ellen fordulnak majd a későbbiekben: Neville a fertőzött bajtársát kénytelen elpusztítani, és ezzel teljes némaságra ítélve magát. WALL-E-ból pedig a sztori egy pontján a puszta lelke, összekapart individualitása törlődik majd ki, és rezignáltan keresztülhajt a csótánybarátján (nem hal meg tőle).





Ám WALL-E helyzete 1 fokkal még mostohább Neville-étől. Ő, a robot kezdettől némaságban él, kivéve 1-2 szavas hangkészletét, köztük a "nevét". Dialógus vagy monológ egyáltalán nem hangzik el az első fél órában (ahogy véleményem szerint a Tom & Jerry-movie-nál is lennie kellett volna). A 2. félidőben is csak kevés szöveg hangzik el, úgyhogy nem fogjuk úgy érezni majd az Axiom űrhajón, mintha egy másik rajzfilmre ültünk volna be. A kietlen tájkép mindenesetre komolyan megborzongtatja a nézőt. Ez lenne a jövőnk? Ez a lakatlan szeméttenger, a civilizációnk romjai között?
Ugyanakkor a robot viselkedése pozitív értelemben megmosolyogtató. Szándékon kívüli komikus pillanatai kiegyensúlyozzák a pesszimista alaphelyzetet. WALL-E a fajtája utolsó darabja, minden értelemben a reménytelen magány veszi körül, mégis mindennap eleget tesz a fő programjának, függetlenül a környezeti viszonyoktól, vagy hogy per pillanat éppen mit érez. Helytállása őszinte rokonszenvet ébreszt a kívülállóban.


Még ami miatt működik WALL-E számomra karakterként, az szélsőséges helyzete mellett a nagyfokú önkifejező-készsége. A szerelmi vonzalom tapasztalásakor a kiszemelt női robotot ugyanúgy próbálja lenyűgözni, mint bárki más, mikor először lesz szerelmes. 700 év alatt nemcsak képessé vált érezni, de azokat megtanulta társítani bizonyos cselekedetekhez és mozdulatokhoz: pl. összecsukható szeme és pupillái mozgatása, amik többnyire görbén állnak, szomorkás arckifejezésként. Stanton 2 fő ihletforrást nevezett meg arról, miként képzelte el WALL-E-t kezdetben: egyrészt R2-D2 a Star Wars-ból, másrészt - főleg kinézetre - Johnny-5 a két Rövidzárlat-movie-ból. Utóbbiakat a rendező állítólag mindössze egyszer látta addig.

A cselekmény gyújtópontja 3 betűvel leírható: EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló), az Axiom űrhajó egyik szondarobotja, mely évszázadok óta először vizsgálódik az anyabolygón, "fotoszintetizáló életforma" után kutatva.  A bonyodalom során a 2 robot között idővel kölcsönös kötődés jön létre, ám ez csak WALL-E részéről történik első látásra, EVA-nál csak fokozatosan alakul ki. Ebben a világban a robotok mind emocionálisan, mind cselekvésben sokkal proaktívabbak az emberektől. Így miután WALL-E EVA után szökik az Axiomra, szokatlan viselkedése nemcsak EVA-ból, de a többi robotból is előnoszogatja az individuumot, az önálló tudatosságot.



Egyáltalán nem a megszokott értelemben "romantikus szál" ez, hisz EVA először figyelemre sem méltatja WALL-E-t. Amint egyik ajándékában, egy nemrég talált növényhajtásban felismeri küldetése tárgyát, deaktivál, és várja a hajót, miközben WALL-E a maga stílusában őrzi őt addig. Ez reflektál arra, amit mi magunk is rengetegen megtapasztalhatunk: a kiszemeltünk közönye, érzéseink viszonzatlansága. Folyamatosan változik a felállás a 2 géplény között a bonyodalom során, hogy mikor melyikük miként viszonyul a másikhoz. És a közös jeleneteik tónusa is váltakozik: hol a komédiára, hol az érzelmességre gyúr rá jobban.
A legkomorabb felállás akkor érkezik, amikor WALL-E-t egy sérülés miatt átmeneti memóriazavar éri. Ezáltal ugyanis minden elvész, amit az érzelmekről megtanított önmagának, korábbi "kincsei" visszaváltoznak a tudatában egyszerű hulladékokká, amiket ugyanúgy kockává kell préselni. Szívszorító látni, hogy a főszereplő most ugyanaz a rideg mechanika, mint aminek teremtették, míg EVA küszködik eszébe juttatni azt az empatikus személyiséget, akinek megismerte őt. És mikor sikerül, jogosan örülhetünk velük mi, a közönség is. Márcsak az ilyen pillanatok miatt se érzem, hogy ez a mese akár poénmérték, akár érzelmesség terén elvétené a mennyiséget.

A többi robot közül az antagonistát lehetne a legizgalmasabb figurának nevezni. AUTO az Axiom robotpilótája és a robotszemélyzet felügyelője. Kinézete hasonlít egy szemgolyóra, vörösen világító pupillával: tisztán felismerhető asszociáció HAL-re a 2001: Űrodüsszeiából.
Sok utalás található más klasszikus sci-fi-k emblematikus szereplőiről vagy mozzanataiból is. Mint az E.T. vagy a Star Wars. A fedélzeti számítógép eredeti hangját Sigourney Weaver, az Alien-filmek sztárja adja.

Bevált sci-fi-s fordulat, hogy az intelligens robotagy az őt létrehozó ember ellen fordul. AUTO-ról kiderül, hogy elsődleges programja egy titkos kód, ami tiltja az Axiom visszatérését a Földre. Leplezett módon, de voltaképp teljhatalommal bír a hajó fölött. Mikor EVA elhozza a WALL-E-tól kapott növényt, bizonyítva a Föld újbóli lakhatóságát, AUTO kimutatja valódi természetét: előbb még titkolni és elkendőzni próbálja az igazságot, ami aligha lehet a programja része. Ezt önálló lényként teszi, hogy ezzel is kevesebb legyen a rendbontás, a rizikófaktor.

Majd mikor nem sikerül eltüntetni a bizonyítékokat - köztük WALL-E-ékat -, a géplény nyíltan a szereplők vesztére tör. Hasonlóan, mint az első Alien androidja.

Az emberkép, amit a WALL-E prezentál, teljesen idealizálatlan, hovatovább lesújtó. És ez jól áll neki! A New York Post írója, Kyle Smith úgy jellemzi az itteni emberalakokat, mint "penyhüdt tömege borsóagyú félnótásoknak". Itt már kikerülhetetlen a társadalomkritika: az emberek lusta, elhízott, elkényelmesedett gnómok. Csontozatuk az állandó igénybevétel hiányában elsorvadt, így mozgó székekkel közlekednek a saját lábuk helyett. AUTO befolyását ők maguk tették teljessé azzal, hogy ignorálták fogyatékosságaikat. Ez még offenzívabb, még támadóbb hangvételű kritizálása a környezetet nem kímélő, pazarló emberiségre. Különösen egy Disney forgalmazta mesénél.
Első ránézésre még a kapitány, McCrea is csupán egy túlsúlyos baleknak tűnik. Aztán, mikor AUTO be nem zárja őt, feladva a taktikázást, a parancsnok rákényszerül némi leleményességre. Örülök, hogy karikatúra létére nem szabták irritálóra vagy gügyére, főleg nem a szembenállás éleződésekor. Nagyon tetszett, ahogy AUTO-t félrevezeti, hogy épp nála van a növény: "Kell neked? Gyere és vedd el!"

Fontosabb robotszereplők közül említeném még M-O-t, a hajó takarítórobotját. Ő távolítja el a hajólakók után a hátramaradó szennyeződéseket. A fedélzetre nagynehezen bejutott WALL-E úgy hat M-O-ra, mint egy riasztócsengő: piszkos, és állandóan sietősen változtatja a helyét (hogy EVA-t és a növényt próbálja megóvni). Azzal, hogy őrhelyét elhagyva WALL-E nyomába ered, rászokatja magát az önálló cselekvésre. És egy ponton még meg is menti őt.
A robotok és emberek közös fellépése AUTO ellen egészen izgalmasra sikeredett. A műsoridő közepétől már bőven akadnak akciójelenetek, de azok teljesen a történetnek vannak alárendelve. Mindeközben pedig bárhol előfordulhat egy kis stresszoldó helyzetkomikum, hogy ne váljon túl komorrá. Más animációs filmben olcsó tompításnak éltem volna ezt meg, de ezesetben remekül működik, és kiegészíti a hangulatvilágot.

Nem sok hibát tudok felróni ennek az alkotásnak. A kapitány első lábra állása a szükség percében például menthetetlenül klisé. Ahogy a tömegek nagy világsegítő szándéka is a legvégén, ami hirtelen beléjük csap. Érthető, hogy fellelkesíti őket, ahogy McCrea hatástalanítja AUTO-t, és ezzel szabaddá válnak. De hogy a velük született technikai luxus után egyből nekikezdenének lakhatóvá tenni a Földet, az így magában még mindig olyan légből kapottnak tűnik.
A mondanivaló végig tisztán kivehető: az emberi nemtörődömség határtalan. Ha túlságosan a gépekre hagyatkozunk a mindennapjainkban, az leépít és biológiai minőségünkben leront minket is, a környezetünket pedig tönkreteszi. Egyszerű és rengeteget hangoztatott tanulság ez, valahogy mégse érződik elcsépeltnek itt, ellentétben mondjuk az Avatarral. Illusztrisabban nem is lehetne kifejezni, mint ahogy a szimulációs székeikből felrázott sokaság úgy csoszog a hasán a krízisben, mint a piros színű rozmárok.

A népszerű közvélemény ezúttal egyezik az enyémmel. Az eddig látott legokosabb, legigényesebb tisztán-CG meseként tekintek a WALL-E-ra. Látványtervezése jó értelemben ötlethajhász, a figurák hirtelen mozgása pedig energizált és ingergazdag. A kiszámítható végkimenetel rászorítja a forgatókönyvet, hogy végig gyorsan haladjon, minél kevesebb céltalan üresjárattal. Ügyesen időzített karakterinterakciók jellemzőek, egyensúlyban a dráma és a humor, illetve a hihető fizikaiság a fantasztikummal. És egyáltalán, ha a lényegét nézzük: egy aranyos, őszinte és üdítően cinikus, ámde elmés és visszafogottan tanító űrmonda. 2008. egyik örökzöld jövevénye.