Hellboy (2019)

Hát, nem a Hellboy-reboot fogja A Dark Horse Comics-ot egyenlő rangra emelni a Marvel-DC-tengellyel, az tuti. Pedig nálam a DHC kicsit sem hitványabb kiadónév az előző kettő mellett: boszorkánykonyháján mind képregény, mind film terén príma munkák (The Mask, 300, Sin City) láttak napvilágot, mindössze a franchise-építés és reboot-ok bóvlidivatjában nem tudtak eddig villogni. Ami nem is baj, de a 2019-es Hellboy önmagában is fényévekre van a "prímától": nonszensz, kapkodó, ész nélkül halmozza a hamis CGI-henteléseket, miközben a sztorit bakanccsal rúgdossák előre a pokolba.

Hellboy-ra eddigi élete legnehezebb feladata vár: megállítani Vivian Nimuét, a "Vérkirálynőt".  Nimue-t még Arthur király és Merlin ölték meg a legendás Excalibur-ral, mielőtt a nő szörnyeivel és ártó mágiájával elpusztította volna Britanniát. Valaki elkezdte összerakni a világ külön részen eldugott testrészeit, így Bruttenholm professzor, a BPRD alapítója elküldi mostohafiát, Hellboy-t a dolog kiderítésére. Bonyolítja a dolgot, hogy egy prófécia szerint pont Hellboy hozza majd el a világvégét, és Nimue ezt tervezi beteljesíteni.

Oké: álljon meg a menet!

 

A Transformers 5. óta nem láttam ilyen elfuserált Arthur-mondakör-injekciót egy fősodratú akciófilm történetén. Vérszegény, ostoba, alaphangon gyönge! Azt nem firtatom, hogy író Andrew Cosby és rendező Neil Marshall mennyire próbáltak hűek maradni az alapanyaghoz, de mégis: hanyadszorra is rágódunk ezen a mondakörön? Azonnal látni, hogy semmi új fogást nem találtak rajta a készítők, csak nehézkes túlmagyarázásokat hallunk, amik nélkülöznek minden valós inspirációt. 

Árva tartópillére a produkciónak David Harbour Hellboy, azaz eredeti nevén "Anung un Rama" szerepében. Külseje és a karakter gyakorlatias cinizmusa egy óriási piros pont, az egyetlen igazi ok, hogy egyáltalán ne aludjunk el a székünkben. Igaz, nem túl hihető, hogy valóban ő lenne 

1. Arthur félvér leszármazottja, 
2. hogy az Excaliburtól tör felszínre a szörnyénje és nő ki a szarva
3. vagy az, hogy ezen eseménykor átmenetileg nincs öntudatánál, és mereven bámul a semmibe.
4. Konkrétan pedig szánalmas az, ahogy a röpke feltámadásakor Merlin leszidja, hogy miért nem fogta meg a direkt neki előkapart pallost. 

Egyszerűen a főszereplője nélkül ez a film semmit nem érne, de még vele együtt sincs kint a vízből. Csak a vágott szarvú ipse feltűnésekor várható egy-egy tényleg vicces beszólás, mutatós látványosság, vagy ütősebb bunyó. 

Komoly baj van, ha egy film eleve stílussal akar tartalmat pótolni, de itt még a stílus sem működik. A laza humor messze nem olyan szellemes, mint azt az alkotók hiszik, a harcokból hiányzik az elmés látványtervezés és a természetes külcsíny. Hiába a brutális mészárlás képei, vérrel, átfúrt meg szakadó testrészekkel: az egész szinte folyton úszik a CGI-ben, és hamar monotonná laposodik. A sok-sok fantasy-kelléket (démonok, boszik, mágusok, etc.) hebrencs módon használják, így a hangulat csak foltokban képes néhol kialakulni. 

Elég annyit tudnunk, hogy van Hellboy, minden más szörny ostoba, rombolászó dög. Van Alice, a Hellboy-nak lekötelezett szellem-előtúró lány, és van Ben, a morci katona, aki jaguárrá tud vedleni, minden más ember vagy csak szájal, vagy egy szemét, vagy mindkettő.

Dobtam egy hátast, valahányszor Alice a különleges képességét használta: olyankor egy tömény CGI-massza lövell ki és kígyózik a szájából, a megidézett hulla fejével. És ezzel a szó szerint kiokádott effekttel járatják le a film kulcspillanatát is, mikor Hellboy – ki tudja miért – nincs magánál kifejlett démonharcosként, és a hulla nevelőapja téríti észhez.

Még az sem igazán átgondolt, hogy Hellboy miért neheztel meg Bruttenholm-ra. Igaz, hogy a filmben ő egy lapos, erkölcscsősz dumagép, de könyörgöm: megmentette és óvta az életét! Ahelyett, hogy annak idején a megbízása szerint megölte volna a szörnycsecsemő Hellboy-t, magához vette, és legalább képessé tette rá, hogy az emberekkel érintkezzen, mégha nem is élhet köztük úgy, mint bárki más. Még az okkult Osiris Klub tagjai is előhuzakodnak ezzel, amikor szó szerint hátbadöfik Hellboy-t a próféciában játszott állítólagos szerepe miatt. 

Felrója apjának, hogy ők minden démont egyből levadásznak és leölnek, érdemben sose mérlegelve más végkimenetelt. De ez a probléma csak csüng a levegőben, nem lehet pro és kontra érveket fölhozni, mert minden más démon egyformán sekélyes - akár tud emberi nyelven gagyogni, akár nem. Képtelenség követni a gondolatmenetet, ahogy Hellboy véleménye hullámzik az emberekről vagy önmagáról, így súlytalan marad a vívódása, illetve amikor a kettő bármelyikére panaszkodik.

Fásult iróniával láttam viszont Milla Jovovich-ot olyan szörnyfilmben, ahol van Alice nevű keménycsaj-sztereotípia meg halálból visszatérés. Nimue nevetség terén veri az Öngyilkos Osztag bosziját: olyan ügyetlen, balfácán stílusban csábítgatja Hellboy-t, hogy fordítson hátat az embereknek egy új démonvilág trónjáért, mintha éppen hogy lebeszélni próbálná őt róla! Te vagy a nagy és erős démon, én meg az unatkozó szexi  varázslónő: gyere, csináljunk armageddont…!

Ez a film: banális. Szédítő bődület. Teljesen mesterséges, ahogy mozgatják a történetet és szereplőit, a magyarázatok merő szócséplések, a fordulatok pedig légből kapottak. Saját miliőjén még szórakoztató is lehetne, mint afféle Mortal Kombat szteroidokon, egy csipetnyi Indy-, Arthur-, sőt egy jelenetben Predator-fűszerezéssel. De hogy tartalma és igazi emberi motorja nem adatott meg szegénynek, az bizonyos. Nem a legrosszabb kotyvalékok egyike, csak látszólag random komponensek simán rossz elegye, némi... szórakoziummal keverve.


A 2019-es Hellboy-ra 2/5-öt adok. Erőtlen.