Úriemberek

Helyeslem, hogy Guy Ritchie nem vacakol többet pedigrés stúdióikonokkal (Sherlock Holmes, Arthur király, Aladdin), hanem próbál visszatérni pályakezdő sikerei receptjéhez. 

Így is arra számítottam, hogy az Úriemberek végül nem lesz több erőtlen nosztalgiatervnél, ami újralendíteni hivatott egy filmkészítő pályáját. Attól, hogy - mint Scorsese tavaly Az írrel -, Ritchie is túlbuzog majd, hogy megidézze saját régi önmagát, és újabb gengszterfilm-klasszikus helyett csak egy száraz, fakó utánzata lesz legnépszerűbb munkáinak. Szerencsére nem így lett.

Bár Fletcher alakja az elején néha már bosszantott a szüntelen lazáskodásával, ezzel együtt is tetszetős munka lett az Úriemberek. Ritchie-nek sikerült egy nem épp sémás alapot találnia, majd azt kellően kiszámíthatatlan történetté építeni, amit tényleg a szereplők tettei visznek előre - nem pedig az, hogy íróknak görcs állt a kezébe, és nem bírtak leállni a csavargatással. 

Az amerikai Mickey Pearson az évek során tetemes vagyont gyűjtött azzal, hogy marihuánát termeszt és árul többek közt a brit elit aranyifjainak. Már a korai visszavonulásra gondol, mikor az általa megsértett főszerkesztő, Nagy Dave ráuszít egy gátlástalan privátszaglászt a sötét ügyleteire. Fletcher külön zsozsót kérvényez Raymond-tól, Mickey jobbkezétől, majd a sztorit megbízója háta mögött továbbpasszolná a filmiparnak. Csakhogy ez a hatalmi játéktól bűzlő ügy még kuszábbá válik, mint arra bármelyikük számított.

Fletcher éppoly megbízhatatlan narrátorként, mint karakterként: önelégült, simlis szerencselovag, aki azt hiszi, dörzsöltebb a nyakig sáros bűnözőktől. Ray többször kijavítja az ő verzióját a dolgokról, mielőtt nyersen elé tárná, hogy túljárt az eszén. Fletcher gyakorlatilag a direktor szócsöve, akit aztán Ritchie ugyanúgy a sztori hullámaira bíz, mint a többieket. 

Sok mű elcsúszik rajta, mikor a szereplők "ki ver át kit?"-et kezdenek játszani egymással, itt viszont érdekesnek találtam a perpatvart. A keretet adó dumamaraton működik kikacsintásként is az iparág felé, ugyanakkor nem töri meg a film illúzióját (de azért majdnem). A rendező tudja, hogy ez a zsáner már kimerült, klisékkel terhelt, ezt azonban fifikásan kürtöli szét, közben pedig frissen tartja a maga kis krónikáját. Csak pár jelenetnél éreztem, hogy fárad a történet. 

Matthew McConaughey egy vulkán ebben a produkcióban: kiegyensúlyozott játéka mögött mintha csak várná, mikor jön az a rész, amikor kitörhet. Már a belépőjekor is látszólag szétlövik az agyát, egy Fletcher-nek hibásan rémlő jelenetnél meg mint aki a Ponyvaregényből szabadult, de alapból is bírtam a karakterét. Mickey-ról elhittem, hogy megvan  az esze, önuralma, határozottsága és üzleti érzéke is, hogy pár év alatt feketén tízmillákat szakítson fűvel, és kvázi a privát vevőkörévé tegye egy monarchia úri palántáit. Királynak nevezi magát, és a film ezt kielégítően igazolta is. 

A többieket is jól mozgatja a cselekmény, bár a többségük inkább karikatúra. Mickey és Charlie Hunnam Ray-e mellett Colin Farrell alsó-középosztály-beli Edzője még az, akire végig figyelre érdemesnek találtam. De a törtető Száraz Szem, a faarcú zsidó Matthew, a kokainkeresztapa Lord George vagy Mickey üzletasszony nője Rosalind inkább csak extrák. Eddie Marsan "Nagy Dave"-jével pedig egy olyan bizarr poént sütnek el, amihez képest a Moszad behozása smafu...

Szóval igazán egyedi vagy átütő hozzávalót itt nem nagyon fogunk találni, de ez nem csökkenti a pozitívumok értékét: az alaptörténet érdekes, a kibontása többnyire megtartja a figyelmet, a figuráknak nemcsak a hangjuk és irhájuk, de az elveik, a hűségről alkotott fogalmuk is fontosak (pl. mikor az Edző közli Ray-jel, hogy csak jóvátételből segített, 3 nagy szívesség erejéig). Egyedül a természetesség hiánya zavart gyakran, főleg a párbeszédeknél, de egyes jelenetek is valahogy oda nem illőek voltak számomra (pl. a rappelős videó Mickey egyik fűfarmjáról). 

Szórakoztató műfaj- és társadalomkritika az Úriemberek, de mindenek előtt stílusos gengszterkrimi, ami a züllést és erőszakot triviálisnak tekinti, ugyanakkor példázza az agyafúrtság és a hűség fontosságát is. Egy biztos kezű profi tartja a gyeplőt a sablonok, önreflexiók, okos ötletek és stílusos poénok fogatán, és a műfajnak integetve hajt át a célvonalon. 4/5-öt adok rá.

A setét torony

Miután Stephen King horrorműveiből kész hagyomány gyér adaptációt csinálni, A setét torony most a fantasy-kategóriában folytatja ezt. Nem elég, hogy a filmben elénk táruló univerzumból süvít a fantáziátlanság, A setét torony ebből a "kiválasztott srác megmenti a világot"-sablonból is direkt az ellenszenvesebb fajtát dobja be. Hogy melyiket?

Tudjátok: azt, amelyiknél

• a főhős lelkes, álmodozó átlagfiatal, aki valójában csak egy izgága kölyök, 
• a felnőttek előbb hinnék el, hogy a Nap a Hold körül forog, mint az igazságot;
• a film eleje szenvelgésmaraton, ahol a sötétagyú anya és tahó párja lekezeli a fiút;
• a többi rész helyszínek, magyarázó blablák és lélektelen akcióeffektek váltogatása;
• a történet merő zagyvaság, olyan végkifejlettel, ami a Netflix-et zavarba ejtené;
• És akkor még nem beszéltünk a kötelezően túljátszott, világuralomra törő pszicho-vezérről.

Szóval: a new york-i Jake Chambers lerajzolt látomásaiban egy magányos lövészt és egy sötét monolitot szokott látni; utóbbi leomlása esetén pedig eljön az apokalipszis. Egy nap aztán egy dimenziós kapura bukkan, melyet átjutva végre találkozhat

a vízióiból megismert Rolanddal, aki a tornyot védő harcosok egyike volt. S eközben egy gonosz, emberi álcában járkáló faj, élén Walterrel, a Fekete Ruhással, gyerekeket rabol el, hogy az agyhullámaikkal ostromolja a "setét tornyot". Jake nyomára bukkanva rájön, hogy a "kulcsvilágból" jött fiú egymaga elegendő volna a torony megsemmisítéséhez. 

Minden erőtlen fantasy-ra jellemző gyerekbetegség benne van ebben a filmben, ami egy TV-sorozat bevezető duplarészének is csak jóindulattal menne el. Tartalom, stílus és szereplők terén is hiányzik belőle az élet és eredetiség. Akár a "Fekete Ruhás" Walter kutakodását néztem,

akár Roland és Jake egymásnak elszórt magyarázásait hallgattam, semmi érdekes dolgot, vonzó motívumot vagy súllyal bíró részletet nem ismertem meg ebből a sivár univerzumból, amihez hasonlót bármelyik hétvégén találhatnánk pl. a Film+-on. 

Orbitális baromságnak tartom az egész főgonosz-tervet, úgy ahogy van! Fejemet fogtam, mennyire rossz a felvezetés, ahol ezt a fura, világmegsemmisítő tervet elővezetik. Walter és fajtája - akik csak úgy vannak - valamiért a világ pusztulására vágynak, ami egyetlen mákszemnyi toronyépítmény ledöntésével sikerülhetne, melyet alig egy maroknyi topis krapek védelmezett - köztük Roland apja.

Gyerekek agyát egy halálsugár-ágyúhoz befogva valahogy le lehet dönteni ezt az mérhetetlenül fontos építményt, és valami miatt éppen Jake az, akinek oly izmos az elméje, hogy ezt a mindenség egyensúlyáért felelős tornyot végre ledönthessék! Ezek után meg sem próbáltam szabályt előkeresni abban, hogy Walter ereje hogyan működhet. Minek szabály: menetközben úgyis kitaláljuk, mi az, ami menőnek tűnik!

Egy kedvelhető gyerek főszereplő ősrégi kellék, hogy mégha a világot nem is építi föl jól a film, legalább legyen kiért drukkolni. Ehhez képest itt egy közönséges taknyost kapunk, akinek nincs szerethető vonása, semmit nem tanul a viszontagságaiból, csak örülhet a végén, hogy a főrosszarc nem tudta felhasználni őt a tervéhez. Van ez a gőzhalvány motívum, hogy Jake és Roland is szeretettel és tisztelettel gondolnak apáikra, akikhez meg kell próbálniuk felérni, hogy megmentsék a világot. De ez csak egy a behajigált klisék közül, amivel a produkció végül semmit se tud kezdeni.

Vagy a kiábrándult Roland háttértörténetével, vagy a Jake-kel való barátságukkal, vagy AKÁRMI mással...  

A másik szülő kiírása pedig még ettől is rosszabb lett! Mikor Walter a "kulcsvilágban" rátalál Jake otthonára, információt gyűjt az anyja fejéből, majd később sejtetik, hogy végzett a nővel. Itt végre kis csontot dobnak nekünk, amiért végigszenvedtük, ahogy a fél világ őrültnek bélyegzi az "álmodozó" fiút a film elején. Walter szembesíti az anyát azzal, amit esélyünk sem volt nem észrevenni. Hogy igazi mocsokláda volt a fiával, sose hitt benne, sőt diliházba akarta záratni, hogy ott "kezeljék" a "szimptómáját".

A létező legidiótább szülőtípust használja a film, majd - akárcsak Walter pszichiáternek álcázott embereit - csak úgy kidobja, hogy mielőbb visszatérjünk az akcióhoz. És sajnos jobb is. Jake  megtudja, mi történt, bőg egy sort, és a szülők teljesen eltűnnek a forgatókönyvből. Jake még Walter bukása után se gondol rájuk, csak eltűnik a társával a következő kalandjuk felé. 

Ennyi szót szánnék A setét toronyra. Trehányul megírt, álmosan rendezett, barmoltan eljátszott romhalmaz, olyan összefüggéstelen, sivár világgal, ami hírből sem ismeri az egyediséget. Mostantól fogva, ha olyan Sony-feldolgozás elé ülök be, ami a természetfölöttiről szól, vagy a forgatókönyvírók között rátalálok Akiva Goldsman nevére, azt legalább év végéig nagy ívben elkerülöm majd.

A setét toronyra 1/5-t adok.

Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.

A Wall Street farkasa

Jordan Belfort, a 90-es évek legnagyobb tőzsdei csalássorozatát követte el, majd örökítette meg önéletrajzi könyvében. Évekig megállás nélkül hazudott, harácsolt, kefélt és drogozott, míg végül saját bukását elő nem segítette. Ezt a rendhagyó életszakaszát támasztja fel vásznon Martin Scorsese formabontó, forradalmian szatirikus drámakomédiája, A Wall Street farkasa.

Osztom a premierkori közlelkesedést: óriási energiák feszülnek a tavalyi év egyik utolsó kasszasikerében. A sznobok és régimódiak garantáltan Isten büntetésének élik majd meg. A kisembereknek pedig lehetőséget ad elfantáziálni azon, meddig lehet menni a pénz, a vágyak, egyáltalán az élet élvezetének mértéktelenségében. Mindenki maga döntheti el, hogy még ha bele is menne/sodródna a Belfort-féle "boldogságbizniszébe", mikor érkezik el az a pont/pillanat, ahol már kiszállna.

Ez a produkció képes arra, amire csak a legjobb életrajzi drámák: nemcsak klisé nélkül és illusztrisan, hanem emellett vonzóan és mulatságosan is ábrázol egy önmagában szörnyülködtető témát. Azaz, hogy egy svindler cég - szó szerint is lehugyozva a törvényt - az alsó-középosztály megkárosításával tízmilliókat söpör be, míg tagjai a fantázia határait feszegetően vad bulik közt habzsolják az életet, reggel és este, épületen belül és kívül.

Természetében a Stratton Oakmont brókercég hajszálra olyan, akár egy erős falka a kapitalista világban:

1. robbanásszerűen növelik a megjelölt vadászterületüket;
2. a falka - képletesen - a kisebbek élve felfalásából tartja fenn magát;
3. tagjai vadak és nyersek, kirekesztik a gyengéket, valamint üvöltésszerű mantrázással jelzik egységüket;
4. és Belfort, az alapító alfa hím a legkíméletlenebb, a legelszántabb, a társaság összetartó ereje.

A Wall Street farkasa a pozitív ellenpélda arra, amit évfolyam-társa, a Mocsok c. "mű" oly csúnyán bebukott: érdekes sztorival, pazar rendezéssel és csúcsra járatott alakításokkal bemutatja

1. egy szakma profijának alantas cselfogásait,
2. kollegáival tartott csoportos irodai züllését,
3. és azt, ahogy végül elbukik, és saját pszichéje megadja magát.

Mindezt pedig a legvelősebb fajta humorral, de könnyedén tálalva. Az itteni szereplők tudatosan nem akarnak egy magasabb morális vagy lelki pontra fejlődni. Éppen ellenkezőleg: akinek erkölcsi gátlásai vannak, az rövidesen leköszön a történetből. A többiek pedig az "életimádat" új dimenziót nyitják meg a szemünk előtt: dacára annak, hogy telt házas moziban láttam, számos önfeledt nevetést köszönhetek Scorsese Aviátor-méretű (majd' 3 órás) filmóriásának.

 

Egyik legérdekfeszítőbb aspektusa a sztorinak az, ahogy Jordant a siker élő örvénnyé változtatja: alig kerül pályakezdőként brókerközegbe, a hitetlen vesztesek lassan köré tömörülnek, és idővel nemcsak cinkosai lesznek, de valósággal a szellemi rokonaivá változnak. Apropó rokon: tulajdon szülei is részt vesznek a bizniszben.

Még azt sem mondatjuk igazán, hogy nem kapunk betekintést Belfort munkájába, stiklijeinek mikéntjéről. Scorsese épp annyi infót igyekszik átszűrni, hogy elkerülje a szakzsargon tolakodását: emiatt biztos, hogy nem sérül a párbeszéd a film tartalma és a befogadóközönség között.
És bár én ezidőtájt nem vagyok üzletember, de talán értettem úgy nagyjából, mire épül Belfort módszere:

1. agresszíven rátukmál centes részvényeket tájékozatlan "balekokra",
2. a "balekok" számával együtt átmenetileg a papírok ára is megugrik,
3. és még mielőtt visszazuhanna, ők gyorsan eladják őket újabb "balekoknak". "50%-os jutalék?!"

(Szóljon rám valaki, ha a rosszul értelmezném a dolog mechanikáját!) 

Ennél márcsak a direkt sikkasztás volna régibb cégcsalási módszer: a kisemberek nem tudják, hogy nemcsak ki-, hanem egymás ellen fel is használják őket, hogy utána mindegyiküket kisemmizzék. Nem tudom, mióta készülhetett Scorsese a téma megfilmesítésére, de az eredmény magáért beszél. Olyan hátborzongató témából csinált annyira humorerős komédiát, amire Hollywood-ban még 2, max. 3 másik rendező lehet képes.

"Bravo! Bravissimo! Csak-csak-csak-csak-csak-csak, csaaak..."

"Csak? Csa-ak?? Hát mi kell még?! Na! Beszélj!"

(Ludas Matyi)

 

Csak időnként nehéz megmondani: vajon a mázsányi perverz jelenet között a ragasztót a tényleges történet, vagy csak a szereplők ismételt felbukkanása adja-e. Külön a szcénák tökéletesek, még a vágásuk sem kapkodó. Szent igaz továbbá, hogy az eredeti Jordan Belfort a legvadabb orgiákat szervezte, válogatott kurvák és keménydrogok közt vergődve.

Örülök, hogy nincsenek kivágott nagyjelenetek (ezt a hollywood-i hagyományt (is) gyűlölöm), viszont kiszúrhatóak itt-ott töltelékpercek, félreidőzített poénok, amik tisztán csak látványosságként funkcionálnak. Én nem hiszem, hogy a beállításokra fordított pluszfigyelem elsorvasztja a sztorit, csak az egyensúly billen meg olykor picit a bűnélvezet és az életút bemutatása között. Mégha tényleg ennyi szélsőség volt is jellemző a brókertitán fénykorára.

Bátorítom, ha egy direktor kísérletezik a műfajkeveréssel. Hagyományosan A Wall Street farkasát karrierdrámának kellene besorolnunk. Ennek kritériumainak meg is felel: 1987-ben indít, és néhány évvel később ér véget. A becsületes Denham FBI-ügynök végül bekasznizza Belfortot, aki beköpi embereit, ül 3 évet, és szemináriumi vendégoktatóként "végzi".
Bármilyen okfejtés nélkül is világos a film tanulsága: a valóságban a törtetőké a világ. Nem számít, hány emberen gázolunk át (a megkárosítottakat személy szerint sosem látjuk), meddig süllyedünk és hányszor: az erkölcstelen üzleti mágnások egy életen át karneválozhatnak a törvény megkerülésével, a legnagyobb fényűzésben. Sőt mégha el is kapják őket, büntetések piti a tönkretett emberek sorsához mérten.

És paradox módon épp ez az ideálgyilkos ábrázolás adja a film legfőbb zamatát. Behúzza a nézőt a bűnös élvezetbe pusztán azzal, hogy derülünk a tobzódó mocskon. Még Belfort narrációja sem jelent megbízható fogódzót, mert ő éppoly közvetlenül és pökhendi egóval beszél a nézőhöz, mint saját világa lakóival. Újabb apró rendezői újítás.

 

Ahogy Belfort és beszervezett haverjai egyre újabb mélységeit fedezik fel a pénzimádatnak, a bódulatnak és az állatok szintjén történő dagonyázásnak. Az emberölést leszámítva minden morális devianciára példát látunk, tiltott gyógyszerektől aranyhal dühös lenyelésén át egy korornyik homoszexuális magánorgiájáig. Még egy olyan durva mozzanat sem borzaszt el minket, mint hogy - a vége felé - Belfort behúz egyet a válni akaró felesége gyomrába.

Scorsese-nek még a képábrázolást is lehetősége nyílik megvariálni: Belfort és jobbkeze, Donnie kitapasztalják a bódulás minden egyes árnyalatát, "szakaszát". Kimerevített, lassított vagy épp gyorsított képsorok, részeges kameramozgatás és egy-két zsibongó búgás érzékelteti, mikor beüt az adott szer hatása. Másnap pedig jó, ha 1-2 emlékfoszlánya marad, mi történhetett előző nap.

 

Nem szégyellem bevallani: mikor a feketepiac legerősebb hallucinogénje először fejti ki hatását a fiúkon, egy idő után már énnekem fájt a gyomrom - és kicsit a torkom -, annyira harsányan kacagtam. És bizony messze nemcsak én voltam így a moziteremben.

A jogász című, szintén 2013-as thrillerben van egy jelenet, ahol a magát és kedvesét féltő főszereplő tanácsot kap telefonon, hogy fogadja el a korábban hozott döntéseit. Ennek tökéletes (görbe-)tükörképe az a fenomenális perc A Wall Street farkasából, ahol a szuperdrogtól beszélni sem bíró Belfort a fizetett magándetektívje tanácsát hallgatja a nyilvános fülkében, majd kidől.

Konkrétan ennél a filmnél jót tesz, hogy a negatív személyiségváltozást nem próbálják meg külön dramatizálni. Értjük és tetten érjük, hogy Belfort minél több üzleti sikert arat, annál mohóbbá válik, és e kettő pörölyként katalizálja egymást. Gyökereiből és pszichéjéből is csak annyit kapunk, ami releváns élete legsajátosabb, és a számunkra legérdekesebb korszakára nézve. Ha ez valódi drámai alkotás lenne, akkor sekélyesnek nevezném. De elnézést kérek: életrajzi komédiaként tekintek rá.

 

Két igazán fergeteges, háromdimenziós karaktert találtam az itt találhatóak között:

1. Leonardo Dicaprio mindent belead Belfort szerepében. Vad, irányításmániás, nárcisztikus és ahogy erkölcsileg halad lefelé, egyre kiszámíthatatlanabb. "Hé! Látják ezt?! Az éves fizetésük! Tudják, én ezt hogy nevezem?! Konfetti!!"
2. Jordan apja, akit ő "Mad Maxnek" becéz lobbanékony természete miatt. Őt Rob Reiner formálja meg. "Tudjátok az mi? Prostituált-közvetítő!"

A többiek "csak" simán szórakoztató szereplők, ki-ki hogyan és mennyire:

1. Jonah Hill Donnie-ként szinte fej-fej-mellett halad Dicaprio alakításával, elsőtől az utolsó jelenéséig;
2. Brad Bodnick - aki Belfortéknak segít a vagyonukat kicsempészni Svájba - külsőre egy ruhafób kidobófiúra emlékeztet;
3. Belfort 2 felesége: Teresa és Naomi egymásnak éppoly ellentétei, mint a Don Jonban Jon barátnői, Barbara és Esther.
4. Naomi nagynénje, Emma pedig az egyetlen többjelenetes szereplő, akire a mi mércénk szerint rámondhatjuk, hogy normális. "Te csak foglalkozz Naomival."

 

"Megismételné ezt? Pontosan ugyanígy, ahogy mondta. (...) Ha nem tévedek, ön épp most próbált megvesztegetni egy szövetségi hatósági személyt."

 

A legszembetűnőbb, hogy Denham FBI-ügynök figurája 5 percet ha szerepel a film 3 órája alatt. Felteszem, ez is Scorsese egyik elvárás-letörő manővere: arra számítanánk, hogy felbukkant Belfort, a zseniális bűnöző nagy ellenfele, a megvesztegethetetlen FBI-os. Ez így nem teljesen igaz. Ő elsősorban ellentétpárja a sziporkázó Belfortnak: átlagzsaru, átlagöltönyben, átlagos etikai kódexszel. Egyszerűen vigyori "szemétládának" tartja Jordant, aki még harmadjára sem okul ugyanabból a hibájából.

 

A Golden-Globe díjbizottsághoz hasonlóan a nézőnek is vígjátékként tanácsos hozzáállnia a műhöz, nem pedig drámai feldolgozásként. Újtestamentuma a kapitalizmus romlottságának, szenvedélyesen karikizál egy életpálya-modellt, amit a legtöbbünk igenis irigyel, minden devianciájával együtt is. Scorsese 70 fölött is bebizonyítja, hogy mesteri direktor, Dicaprio-nak pedig minden elismerésem: az utóbbi években minden szerepébe szívét-lelkét beleadja, úgyhogy ha előbb nem is, az életművéért tuti, hogy FOG kapni Oscar-díjat.

A Wall Street farkasára adott pontszámom: 5/5.