Ifjúság

"♪ ♫

Hajnali ködön át látom:                                                                         Az idő kardja felhasít.
Képek a láthatáron.                                                                                Még nem is fáj, ha elkezdi. 
A kín, mit életem hordoz                                                                       De ahogy mélyre fúródik,  
Felismerem és már látom.                                                                      A kín nő: lásd vigyorogni! 

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                      Az öngyilkosság nem fáj, 
Sok változást hoz el rám,                                                                      Sok változást hoz el rám,
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                               Akarnám.

Az élet játéka nehéz,                                                                             Egy bátor ember kért meg itt:

Úgyis elveszíted még.                                                                           Feleljem (meg) kulcskérdéseit. 

A vesztes lap egy nap enyém,                                                               Vajon lenni vagy nem lenni?
Ezért csak ennyit mondhatnék:                                                             Felelem: "mér' tőlem kérdi"?

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                     Az öngyilkosság nem fáj,
Sok változást hoz el rám.                                                                      Sok változást hoz el rám.
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                              Akarnám.

És te is így tehetsz, ha
Gondolnád.

♫♪"

Az Európai Filmakadémia (EFA) 3 kategóriában díjazta Paolo Sorrentino idei filmjét, az Ifjúságot: Legjobb film, Legjobb rendezés és Legjobb férfi főszereplő. Ez teszi annyira terhessé számomra, hogy véleményezzem ezt az olasz, francia, brit és svájci koprodukciót, mely ezenkívül Cannes-tól is díjjelölést kapott. Számomra ugyanis - bár felismertem, hogy megvan benne a komoly drámák eleganciája és türelme, - keveset markol ténylegesen abból, amiről szólni próbál. Jó a témája, de nincs erős kéz, amely megragadná azt - főleg nem az idei "legjobb rendező" keze.

Fred és Mick nyugdíjas korú alkotóművészek: Mick még aktív filmrendező, Fred Ballinger pedig visszavonult zeneszerző. A svájci Alpok luxusszállójában Fredet többször megkeresi egy küldönc, hogy az angol királynő számára komponáljon, ám neki esze ágában sincs visszatérni. Mikor asszisztens lányát, Lenát éppen elhagyja a férje - Mick fia -, egyre gyakrabban kell szembesülnie azzal, miféle emberként is éli az életét.

Kifejezetten könnyen befogadható mű az Ifjúság. Szeretem az érett hangvételű, megindító drámákat az idős korról, a fiatalság érzéséről és az életünk alkonyán esedékessé váló számvetés fontosságáról. Semmi nincs itt, ami bántaná a szemet, a környezet nagyon is pihentető. A dialógusok többnyire életszerűek, néhol egészen szellemes sorokkal. A színészekre sincs panaszom, bár Michael Caine mellett a többiek elhalványulnak. Az időnként felbukkanó fantáziaképek furcsák, de érdekesek.

Adja magát a kérdés: akkor mégis mi a bajom vele?

Dióhéjban: túl terjengős. Fáradtka, vontatott, keveset markol egy igen súlyos és időtlen témából. Tudom, hogy a lassú haladásnak az (is) a célja, hogy a karaktereket közelebbről megismerhessük. Tényleg valódi embereknek éreztem őket, valódi érzésvilággal. De semmi nem ragadott meg egyenként bennük, túl sok időt töltöttek önsajnálattal és bágyadt merengéssel. Azt nem éreztem sosem a filmen, hogy halad is valamerre, csupán körkörösen elfilozofálgat magában, de nem tárgyalja érdemben saját központi témáját. Van tanulság, végkifejlet, de nincs ütemezve, hiányzik a konfliktus éle és súlya. A tanulság is túl triviális ahhoz, hogy egy 2 óra hosszú merengés végkifejlete legyen.

Értettem, hogy Fred karakterfejlődése miről szólna. Ez a kb. 80 éves uraság, a klasszikus zene virtuóza, tengernyi tapasztalattal és elismeréssel a háta mögött már elfáradt, lelkileg merevvé vált. Lánya és Mick társasága kezdi noszogatni afelé, hogy újra megtanuljon érezni, aktívan élni, és elsősorban: túllendülnie saját egóján, változtatnia azon, ahogy most vegetál.
Mick-et én nem látom másnak, mint Fred tipikus látszat-ellentétpárjának. Ahogy Fred megtette, úgy Mick is készül már a visszavonulására, ugyanúgy beleesik az önhitegetés csapdájába, és neki is képébe vágja kudarcát egy nő, akit becsül. Nem derül ki, pontosan milyen filmen dolgozott, csak hogy neki a hagyatékát jelentette, ám a múzsája szavai - és egy vízió korábbi filmjei színésznőiről - ráébresztik: szánalmas volt. "Elég régóta vagyok ebben a szakmában, hogy tudjam: ez a film nem fog elkészülni Brenda nélkül." Mick megtörik és kiugrik az ablakon, miközben Fred talpra áll.

Tényleg könnyű lett volna befogadnom Sorrentino stílusát, de maga a történet nekem túl erőtlen és melankolikus lett. Mintha a forgatókönyvet is abban a fásult érdektelenségben írták volna meg, amit a főszereplő tanúsít. Nem érdekli semmi, és mint kiderül róla, egész életében csak a komponálásért élt. Lánya hosszan sorolja mindazt a morbid szemétséget, amit házas ember létére művelt "szexuális kísérletezés" címén.
Aztán ott van a magának bebeszélt betegsége, a vizelet- és prosztatagondja; Fred egész karakteréről az önelégült menekülésvágy süvölt nekem, az "öregség" csak ürügy. És ezt ő is csak közvetve ismeri be, mikor a királynő küldöttje kiszedi belőle, miért is nem akar visszatérni, Mert a legismertebb művét a felesége énekelte, aki most elborult elmével vegetál.

Az álomszerű képek semmi pluszt nem adtak hozzá a tartalomhoz. Nem tudott a film úgy játszani a szürreális vagy abszurd képekkel, mint pl. a Legújabb testamentum. Sorrentino a környezetet nem használja ki eléggé, nincs kellően megtöltve a tartalom. Fred álma a vízen átkelő díváról és magáról estélyiben nyilván a saját vágyát vetíti ki, hogy visszatérjen. A fenti példa valahogy a képeivel és témájával is ügyesebben bánt, többet hozott ki belőlük, mint ez.

A legfurcsább kép, ami nem is értem, mit keres ebben a produkcióban, amikor Fred egyik ifjú színészismerőse Adolf Hitler bőrébe bújva jár-kel a szállodában. Ahogy az étteremben bámulják őt, az valami szenzációs kép. Fogalmam sincs, mi értelme volt, de mulattatott - nem úgy, mint a vizelésgond visszatérő poénja vagy az erdőben kefélő házaspár kukkolása.

Két fontos jelenet akadt, melyek nagyon betrafáltak nálam:

1. Mick-nek a trailer-ből is ismert mondata, hogy: "Azt mondod, az érzelmek nem számítanak. De ez baromság. Csakis azok számítanak." Öngyilkossága pedig nyomatékosítja szavait: Fred is vagy éljen az élet felkínált lehetőségeivel, vagy hagyja ott azt a komédiát, amit a mostani életének hisz!
2. Fred Lenát vigasztalja a szobájában, hogy - szemben azzal, amit Mick fia mondott - "jó az ágyban", mert az ő lánya. Valakié, aki "mindig jó az ágyban." Fred tudja, hogy pocsék apa és férj volt, de a saját hajdani perverz szokásait most felhasználja, hogy felvidítsa és egy kis bíztatást adjon felnőtt lányának. Ez a rész jelezte nekem, hogy Fred a maga módján, de kezd észhez térni.

Ha a gondviselés neadjisten úgy hozná, Az Ifjúság korrekt búcsúprodukciója lehetne ez Sir Michael Caine karrierjének. De őt önmagában érdekesebb volt számomra figyelni, mint a film összes többi komponensét. Moziban nem, csak majd TV-ben ajánlom megnézni, mivel nem a főszereplőjén, hanem a történetvezetésén érezni a fáradtságot; nincs annyi kreatív turbolenciája, mint ahogy azt beállítja magáról.

Michael Caine: "50 év alatt egyetlen díjat sem kaptam Európában. Most meg 1 este alatt kettőt is."