Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt. 

Az Adam-projekt

Az általam nem éppen dicsért Free Guy rendezője, Shawn Levy újra Ryan Reynolds-ot választotta újabb sci-fi-komédiája sztárjául, megnyerve olyan arcokat is projektjéhez, mint Mark Ruffalo, Zoe Saldana, vagy a nekem kellemes meglepetésként viszontlátott Jennifer Garner. Időutazós mese, ezért kellett és sikerült is keríteni egy Reynolds arcát és stílusát megidézni képes gyerekszínészt: Walker Scobell jócskán túltesz olyanokon, mint Jake Lloyd a Baljós Árnyakból vagy Adrian Alonso a Zorro legendájából. Vajon elég lesz-e ez egy egyszerre okos, vicces és szívhez szóló produkcióhoz?

2050-ben a sebesült Adam Reed elcsór egy időgépet és 2022-ben landol, a 12 éves önmaga régi erdei házánál. Némi súrlódás után a két Adam tisztázza, hogy az ezidőtájt halott apjukat elő kell kerítsék 2018-ból, mivel ő az időutazás megalapozója, csak elorozták tőle vívmányait. Közben egy Maya Sorian nevű befolyásos szipirtyó 2050-ből mindent elkövet, hogy holtan lássa mindhármukat.

 

Úgy tűnik, Shawn Levy komfortzónáját a könnyebben emészthető vígjátékok jelentik (pl. Tucatjával olcsóbb 1. 2., Éjszaka a múzeumban 1. 2. 3., vagy az a siralmas Rózsaszín Párduc-remake Steve Martinnal), ahonnan sci-fi-berkekbe próbál továbbnyújtózkodni. Nagyon felbosszantott tavaly a Free Guy-jal, mert egyrészt a gyerekbarátra szabott humor és Reynolds maga abszolút nem hatottak ott természetesnek, másrészt elnyomták a parlagon hagyott egzisztenciális és technológiai dilemmákat.

 

Az Adam-projekt már közelebb volt ész és szív dolgában is ahhoz, ami lenni akart: egy jópofa családi tech-komédia, mely valamicskét jobb érzékkel használja fő szájhősének komikusi talentumát. Valahogy mégsem az igazi még mindig. Több apró dolgot talált el, mint ahogy számítottam rá a Free Guy után, csak még mindig érezni az ilyen családi mozikra jellemző sematikusságot a történeten és végállomásán. A humor zömét a buzgón elszórt szópoénok adják, de a felhalmozásuk közel sem annyira vicces, mint azt a film hiszi; a tempós cselekmény során sokszor inkább a figyelmet vonják el, semmint oldják a tét feszültségét.

 

Meglepő módon Adam gyerek- és felnőttkori kiadása, sőt még úgy-ahogy a szüleik is normális, kedvelhető karakterekre sikeredtek. Arasznyival se jobban elmélyítettek ők, mint azt a cselekmény megköveteli, de elhittem őket egy olyan széttört család tagjainak, akik törődnek egymással, és keresik életükben a boldogságot. Mindkét Adam hordozza az apjuk elvesztésének fájdalmát – amit az idősebbnél a felesége miatti gyász tetéz –, és együtt jutnak ezen túl, mikor találkoznak vele, majd az egész kaland végén búcsújátékot tartanak a ház előtt. Amikor a két Adam eltűnik, és az apa csak a hűlt helyüket látja, talán a legérzelmesebbre sikerült pillanat.

 

Négy ember kis kacsója szobrászkodta ki a forgatókönyvet, mégis ez a film leggyengébb aspektusa. Végig úgy érezni, mintha az egészet csak a fő duónk szájkaratéi köré írták volna. Scobell és Reynolds párosa többnyire jól működik, szó se róla. Csak egy ennyire összetett konfliktust kerekíteni az időn át való hajszáról, meg a jövő világának önös megbabrálásáról tékozlásnak tűnik, ha csak puszta körítés a főszereplő gyerekkori önmagával és sérüléseivel való szembesülése köré. Nem tudom, vajon az írók féltek-e, hogy a sok expozíciós rizsa láncként húzná le a sztorit, vagy egyszerűen csak nyűgnek érezték egy könnyed Ryan Reynold-vígjátékhoz erős szabályrendszert építeni – főleg egy olyan ezerszer elmajszolt klisénél, mint az időutazás.

 

Maya Sorian Szörnyella de Frász klónjának is elmenne: háttérsztorijánál, hogy Adam apjának projektjét kihasználva a jövő rendszerének diktátora lett, csak a faarccal vicsorgó, kurta szövegei bénábbak. Még azt a pici elégedettség se környékezett meg, mikor az akarnok boszi páni fejjel elpárolgott, révén, hogy a cinkosává tett fiatalabb mása kinyiffant. 

Éppolyan vákuum karakter, mint Adam nagy szerelme, Laura: már bocs, de egy döglött bogár látványa az utcán több reakciót vált ki belőlem, mint amit az ő önfeláldozása, majd viszontlátása a végén tudott.

 

Józan mértékig energizált, gyakran egészen emberi, de így is zilált, túlépített és emiatt nehézkesen egyensúlyban tartott mese Az Adam-projekt. Üresjáratot nem tűrve halad előre, de a poénok nagyobb fele konfettiként repül el a szélben, és a karakterek is vagy épphogy megütik az átlagot, vagy a pince alatti lyukban rekedtek.

3/5-öt adok rá.

 

A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)