Vén rókák - A Harding-banda utolsó küldetése

A Vén rókák (Going in style) a szegény ember Last Vegas-a. Kedves darab, jópofa és szerethető pillanatokat is kaphatunk benne, amit mégis kissé lehervaszt a komótosság keresztje, valamint a kis ívű, döcögő és kiszámítható lefutású cselekménye. Túlságosan érezni rajta, hogy direkt az idős korosztályra méretezték, csak nagyobb közönségbázist bevonzó színésznevekkel, mint Michael Caine, Morgan Freeman, Alan Arkin vagy Christopher Lloyd.

Egy cég közli idős ex-alkalmazottaival, hogy nyugdíjalapjukat a saját bankjuk kártérítés nélkül megszünteti. Ezért hárman közülük, Joe, Willie és Albert eltökélik, hogy

kirabolják bankjukat, és a nyugdíjhátralékukon felüli összeget szétosztják a rászorulóknak. Csakhogy 70 fölött kész agyrém egy ilyen tervet kivitelezni, sőt: büntetlenül meg is úszni.

Kevés felvezetéssel is szerethetővé teszik a főszereplőket, aminek két tartópillére van: magánéletük megismerése, és a rájuk szakadó problémák valószerűsége. Eleve ott a koruk és hogy egy csomó hátráltató tényező mellett is igyekeznek figyelmet szentelni családjuknak. Ezek az emberek mi vagyunk - vagy mi leszünk, ha megérjük.

Velünk is akárhány évesen megtörténhet, hogy maholnap egy pénzintézetben valami "váratlan körülmény" miatt eltűnik minden megtakarításunk, következmények nélkül. A film szándékosan nem taglalja túl mélyen ezt a témát, csak hogy mennyiben érinti a triászt:

1. Joe Harding-nak a házát készülnek 1 hónap múlva elvenni;
2. Willie kora miatt a vesedonorlista alján vár hiába, pedig súlyos beteg;
3. Albert pedig új kapcsolatát nem tudja, miből fogja anyagilag megalapozni.

Igyekeztem elnézni a Vén Rókáknak, hogy a külsősöket - pl. a biztonsági őrök, a nyomozó, a beszari bankmenedzser, a trió "tanácsadója", aki rablástervet készíti nekik - direkt lebutítja. Nem volt könnyű: a latin-amcsi szereplők olcsó Paul Blurt-szintű idióták, ami az áruházi próbarablásukat tömény szánalommá teszi, és a fő attrakciót is mentegetni kell a forgatókönyvíróknak, hogy megússzák. Mintha a film tudná, hogy reálisan nonszensz 80 körüli tatáknak belevágni ebbe, mégha őszerintük nincs is veszíteni valójuk. Mindez még beleférne.

Csakhát a filmen is érezni azt a fáradtságot, amit a szereplőkön a koruk miatt. Se a humor, se a dráma nincs ANNYIRA erős, hogy könnyedén átlendüljünk a sztereotip mellékfigurákon, vagy azon, hogy a forgatókönyv látványosan megbundázza a meccset az öregfiúk javára. Vagyis hogy pl.

• Willie rosszul lesz a bankban,
• hogy ismerősöknek juttatnak pénzt,
• hogy koruk és érintettségük nem keveri már 1 jelenettel a spuri után gyanúba őket, stb.

Rendben, hogy szorítunk Joe-éknak! De a bejáratott sztoriképlet a környezetüket joggal felbolydító öregurakról eleve kizárja, hogy NE legyen happy end. Főleg, ha a hatóságok alulmúlják a Lassard-akadémia értelmi szintjét.

Az egyetlen meglepő mozzanat nekem Joe és a megműtött Willie megemlékezése Alberttel kapcsolatban, amiről kiderül, hogy nem gyászbeszéd, hanem esküvői köszöntő. Végre a történet(vezetés) is szolgált egy pici csattanóval, nemcsak a szöveg(füzet)ek - gondoltam én.

Felemás szájízzel búcsúzom tehát a filmtől. Kétségkívül felüdülés volt a The Mummy-remake után. Caine és a többi színészlegenda rutinból remekelnek, szerethető a film hangulata, elgondolkodtat az alaphelyzete. De túl bátortalan, túl sokat bagatellizál, és se az érzelmek, se a poénok nem épülnek úgy egymásra, hogy az ebből generált energia folyamatosan vigye előre a cselekményt és a szórakoztatófaktort. Komótos középszer így.

A Vén Rókákra egy 3/5-öt adok.