A vadon hívó szava (2020)

Az égvilágon semmit nem garantál, ha egy múltban játszódó kalandfilm alapja egy híres regényíró könyve. Attól még lehet lerágott csont a mondandója. Egyszer sem kell, hogy hagyja elkallódni a bevált ösvény mellől a rövid pórázon vezetett történetet. Tarthatja direkt soványan a szereplők hátterét, jellemrajzát, megpróbáltatásaik természetét. Könnyebb a külsejét látványtrükkökkel kicsit kiszépíteni, mintsem ha hús-vér lények könnyes poklát mutogatná a megcélzott családi nagyközönségnek. 

Kér még valaki kutyás metaforát…?

Az 1800-as évek vége, Észak-Amerika. Buck egy kisvárosi bíró rakoncátlan ebeként éli aranyéletét, mígnem egy éjjel elrabolják és eladják őt. Élete hullámvölgyessé válik: egyszer postai szánhúzó ebként kell bizonyítania, később új társaival egy gátlástalan férfi karmai között próbálja magára venni a többi kutya terhét. Az úton egy magányos öregember, John Thornton lesz előbb a barátja, majd az új, alkalmi gazdája. A férfi is elveszítette régi énjét és életét, most viszont Buck-kal ráveszi magát egy felderítő útra, amely levezet a térképről.

Egy őszinte reklám A vadon hívó szavának így hangzana: |Időutazás Hallmarkland-be!| Ez volt végig a benyomásom. Feltűnően papírvékony, megalkuvó, cukrozva tálalt állatmese lett ez az adaptáció, melyből kitiltották az apropót és a saját gondolatot. Süvölt belőle a mesterkéltség – és nemcsak a számítógéppel animált kutyafőhős miatt. Mikor már épp ásítana a néző az ezerszer bejárt sablonsztorira az elveszett házikedvencről, aki a cudar kinti világba csöppenve fel kell fedezze önmagát, beszórnak egy-egy, éppen csak morzsányi szépelgős (szívmelengetős) részt, vagy pont ellenkezőleg, a kegyetlen bánásmód „elszomorító” közjátékát. 

Nem az erőszakot hiányolom, amikor túlpuhítottnak nevezem a filmet, arról meg végképp nem ugatnék, hogy igazi kutyát kínozzanak egy ostoba hollywood-i remake kedvéért. Egyszerűen a történet és a szereplők is túl felszínes, kicentizett karakterek itt, a rájuk aggatott vézna háttérsztorik ellenére. Nagyon könnyű kiszúrni, hogy eszük ágában sem volt a készítőknek komolyabb élt, súlyt vagy mélységet adni bárminek, ami a drámát generálhatná, helyette pillanatnyi ösztönreakciók kicsikarására építenek, kockázat nélkül.

Nem tudott a szívemig hatolni az itteni ember-állat duó barátsága, ami felteszem a mű fő „szexepilje” akart lenni. Túl kevés, amiből kiindul, és túl kevés, ahova célhoz ér. Buck az előre determinált túlélője ennek a gazdáról gazdára játéknak, amibe a sors belelökte. John-ról pedig – aki egyben a film gyenguska narrátora is – képtelenség nem-tudni, hogy ő lesz a Buck-nak rendelt „megfelelő gazdi”, legalábbis az utolsó harmadidőre mindenképp. És ha neadjisten John-t is elveszíti végül, az erdő új alfa-hímjeként úgyis boldog véget ér.

Automatán futtatott, olcsó könnyzacskó-facsaró A vadon hívó szava, egy rutint nyújtó Harrison Forddal, és túl kevés valós érzelmi fogódzóval. Az állat és ember egymásra utaltságát, életük és környezetük kegyetlenségén való áttörést ezerszer kiforrottabb és intelligensebb módon is lehet egy film témájává tenni, mint ahogy arra igénye volna ennek az alkotásnak.

10-es skálán egy 4-est adok rá. Fogyasztható, de nagyon sovány.

YAO utazása

Szerethetőnek éppen szerethető modern tanmese a Yao utazása, de azon minden szentimentalizmusával együtt sem nő túl. Egy percig se tagadom, milyen tetszetősen őszinte és közvetlen modorú ez a kis road-movie, mely egyértelműen egy férfi belső utazását vetíti ki annak külső magánútjára. Arra apellál, hogy a néző, az "okuló” legyen türelmes és elnéző a film jóhiszeműsége felé… ami viszont sosem térül meg igazán. Annyira könnyed és direkt időérzet nélküli – így éreztetve Afrika mélyebb szellemiségét a rohanó „modern” világgal szemben -, hogy fontos gondolatokat felejt el erős kézzel megragadni. Pl. a szereplők pontos életkilátásai, és főleg: az útjuk által kirajzolt üzenet.

A 13 éves Yao titokban falujától majd’ 400-km-re utazik, hogy találkozzon példaképével, Seydou Tall színész-íróval, aki promóciós turnén vesz részt Szenegál fővárosában. Szakmailag híres és sikeres, de magánélete kiüresedett: feleségétől  külön él, kisfia betegség miatt nem tarthat vele. Yao vakmerősége annyira megfogja a francia celebet, hogy önként vállalja a fiú hazafuvarozását. Elhúzódó útjukon Seydou nemcsak Yao-val köt apa-fia-szerű barátságot, de a helyiek lassan ráébresztik őt, hogy ideje jobban megismernie afrikai gyökereit, és azon keresztül saját magát is.

Nem szeretem, ha egy film azért terjengős, hogy így éreztessen egy felkonferált, de átgondolatlan tanulságot. Philippe Godeau rendező egyértelműen Omar Sy és gyerekkollégája, Lionel Louis Basse kettősére épít mindent. Seydou és Yao kedvelhető kis duó – illetve trió egy darabig egy Glória nevű jópofa zenésszel -, de így is érezni, hogy igenis erőtlen, menetközben kitalálva terelt a cselekmény. Szabados vagy sem, túl sok jeleneten siklik át nagyvonalúan: érdekes drámahelyzetek maradnak parlagon (pl. a végén Seydou találkozása Yao apjával), sokszor életszerűtlen a szereplők reagálása, hogy a film nézőbarát és stresszmentes maradjon - pl. Seydou-é, mikor Yao közli vele: hát, ő inkább leszerelte a sztár kisfiát a telefonon, minthogy azt rögtön odavigye pártfogójának…

Úgy érzem, kicsit zsarolja a nézőjét ez a film, hogy: „ha nem tudsz felolvadni Afrika mélyebb spiritualitásában és az ősi föld tiszteletében, akkor éppoly maradi percemberke vagy te is, mint az elején a főszereplő”. Hát nem! Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ez nem igaz: pontosan látom és értem, miről szól Seydou kissé sovány karakterfejlődése. Bár a hírnév nem tette önzővé, túlságosan földhözragadt, megszokásokban gondolkodó ember lett a nyugati világban, mint sok fehér bőrű ember. Feltételezem: ezért mondja rá a neje - az egyetlen vézna közös jelentükben -, hogy „szánalmas”, noha rendesen bánik a fiukkal.

Tetszik a hasonlat, amivel ezt Yao is értésére adja: „Olyan vagy, mint a Bounty csoki: kívül fekete, belül fehér.” Yao hazaútja fatális véletlenek láncává alakul, mintha Isten terelné őket az ismeretlenben, a faluhoz, ahonnan Tall családja egykor emigrált. A vak is látja, hogy ez egy önfelfedező út, de nem romlottság vagy konkrét hiba hívja életre. Nem számít, mennyit törődik vagy sem valaki a családja múltjával: amíg nem szentelünk figyelmet csak arra, hogy jobban ismerjük az eredetünket, a felmenőink életútját, addig belőlünk is hiányzik egy darabka. A családfa gyökerei erőt, éntudatot adnak, és bár Seydou úgy dönt, hogy majdcsak fiával együtt lép be szülőfalujába, annak értékét immár teljesen átérzi és megérti.

Pont ezért kíváncsi lettem volna egyek közt arra, miként is tükröződik ez végül egy újabb szóváltásban közte és a felesége között. A befejezésnek viszont erre nem volt igénye, sőt szinte semmire sem. Yao és Seydou útjai elillanva, konkrét búcsú nékül válnak külön; az egész zárás olyan tompított, elmismásolt, jellegtelen maradt, amit nem lehet a koncepcióval mentegetni. A film csak 105 perc, de maga az út, a történet egész veleje a megindítóbb pillanatok – pl. Yao első találkozása az óceánnal – mellett is monoton, kiélezetlen maradt.

A Yao utazására 3/5-öt adok. Távol áll az üres érzelgősségtől, de nincs rendesen összefogva. A gyönyörű tájak és baráti szóváltások hangulata mellett igényt fogalmaz meg az emberben a lelkületváltásra, csak nem tudja ezt következetes, eredeti és szellemes módon megfogalmazni. Moziban egybe nem, inkább TV-ben, reklámokkal megszakítva éri meg próbát tenni vele.

Transformers 5. - Az utolsó lovag

A stáblista utáni jelenet Unikronról bizonyítja a legékesebben: amíg a Transformers márkanév profitál, addig Michael Bay és a Paramount mindig ugyanazt a hangos agyrohadást fogják a torkunkon lenyomni "popcorn-flick" címszó alatt. Pénz beszél, kutya (azaz kritikus) ugat. Nyilván szintén csak a pénz miatt lehet olyasvalaki, mint Sir Anthony Hopkins főszereplő az év egyik predesztináltan legnagyobb bélsarában - amelyről bevallása szerint ő sem értette, miről akar szólni.

Pont ezért én sem fogom venni a fáradtságot, hogy előkotorjam az 1 perc után elfeledhető ál-karakterek neveit!


Szóval: Mark Wahlberg a bűnözővé nyilvánított Transformereket mentegeti a romba dőlt chicago-i negyedben, ahol egy 14 éves kislány ugyanezen erőlködik. Az angol lord Anthony Hopkins azonban elhozatja onnét őt és a Merlin-sarj professzornőt játszó Laura Haddockot. A Transformer-Anyabolygó, Cybertron a Földre jön elpusztítani a világot, miután megtalálták majd a közös transzformer-emberi-történelem két ereklyéjét: egy alakváltó medált és a legendás Merlin pálcáját.

Az utolsó lovag a lehető legőszintébb kinyilatkoztatása, hogy egy film teljesen random összehányt elemekből is állhat, ha reklámnevek sokasága díszíti a posztert. Pontosan az a valós történet nélküli effektfesztivál, mint az összes eddigi Transformers-film - kivéve talán annyit, hogy most kevésbé mutogatják a női szereplőket. Lord Hopkins épp az oxfordi professzor végzettségéről tart listafelolvasást, mikor a kamera direkt a szupermodell-testű nő cicijét mutogatja. Ez az a színvonal, amit egy 14 éves, kanos kölyök rendezne házifeladatként a filmművészeti suliban.

Bay és 4 bértollnoka - köztük Akiva "Batman & Robin" Goldsman - gránitvastag pofabőrrel zúdítja ránk ugyanazt a zagyvasághalmot, amivel az előző részek is próbálták kiszúrni a szemünket. Mert ez a világtörténelembe nőtt badarság, hogy a Transzformerek már a camelot-i lovagokat - köztük az alkoholista kuruzsló Merlint -, teljesen súlytalan és logikátlan. Nemkülönben Hopkins hosszas expozéja a titkos szervezetről, amely a világvégéről tudta az igazat, olyan tagokkal, mint Newton, Einstein vagy a profnő faterja (Lara Croft-lenyúlás).

Mindez csak tetetés, hogy elfedjék a tartalom ordító ürességét: a céltalan, primitív CG-káoszt, ahol régi-új rasszista sztereotípiák futkosnak ide-oda, kiknél

• szerethetőség nuku,
• személyiségjegy nuku, 
• következtető-készség nuku,
• normális szöveg dettó nuku.

Hangzatos zagyvaságok és szexista aranyköpések röpködnek a robbanások tűzcsóváival és a törmelékkel. Egymás mellett beszélnek el állandóan, sokszor még a saját állításaikra is rácáfolva (pl. mikor Wahlberg azt próbálja kinyögni, hogy ő mindennek a feltalálója). Mintha a jó Isten összezavarta volna a nyelvértésüket, mint egykor a bábeli toronynál.

Vívmány, hogy Optimus Prime-ot minden addigitól mostohább szerepkörbe döngöli a szkript. Nemcsak kevesebbet szerepel, mint a 2014-es Godzilla címszörnye, nemcsak, mert a legósdibb HASBRO-játékkiadásában több egyéniség szorult (ismét), hanem mert most ő a rosszfiú. Egy mecha-boszorka, aki állítása szerint a teremtője, agymossa azzal a húgyagyú mesével, hogy a Föld maga Unikron, és el kell pusztítani Cybertron feltámadásáért. Nem beszélve arról, hogy a boszi Megatron cinkosa. Wahlberg néhány kérlelő nyögése elég, hogy a fővezér magához térjen, és persze megint nem ússzuk meg a csöpögős szónoklatát az emberiség értékeiről.

A többi robotszereplő maradt az az irritáló elmebaj, amik eddig is voltak. Űrdongó és az álcák a megszokott CG-pompájukban bohóckodhatnak,

élükön egy új transzformerrel, aki Hopkins lordjának a komornyikja! Az inas-transzformer a film abszolút mélypontja: szüntelen pofázása Chris Tuckert siratja vissza az emberrel, és állandóan rá akarja vetni magát Wahlbergre... pedig a történet szerint pont ez a férfi a megjövendölt utolsó lovag. Igen. Így írták meg. Nem Optimus, nem is egy másik transzformer, hanem Wahlberg figurája. És hogy ezt kellően szemléltessék, egy jelenetben a kardjával felfogja egy transzformer támadását.

Még röviden Megatron új csapatáról. Az amerikai haderők lepaktálnak vele, ő pedig hangosan felmondja, mely csodabogarakat akarja a csapatába verbuválni, mint Viola Davis az Öngyilkos Osztag elején. Ők - mint minden mellékszereplő, ember és robot is -, előbb csak úgy felbukkannak, majd eltűnnek, ahogy épp az íróknak kedve tartja. Befejezésről ne is álmodjunk, a post-credit jelenet pedig újfent értésünkre adja: amíg a film jól reklámozható neveket mantrázik, addig

Mi, magyarok 2-300.000 Ft kiadását egy laptop-ra jobban átgondoljuk, mint ahogy 2-300 millióval dobálóznak Hollywood stúdiói, mikor egy ilyen úgymond "látványmozit" összeraknak. Bay maradt az a hulladékgyáros, aki az ezredforduló óta, sőt: eljutott arra a szintre, hogy már a korábbi Transzformers-rendezéseiből is lopkod. Ezt az embert vagyonelkobzással kellene sújtani azonfelül, hogy örökre eltiltják a filmes szakmától.

Az utolsó lovag remélhetőleg az utolsó bivalyszar, amit a Bayformers az arcunkba pottyantott.

X-men: Az eljövendő múlt napjai

A magam egyszerű módján, de én is megtapasztaltam már az időutazás problematikáját, mióta blogot szerkesztek. Ugyanaz az elv: visszamenni egy korábbi helyre-időbe, és ott múltbéli dolgokat korrigálni, megváltoztatni. Mégha olyan apróságokról is van szó, mint 1-1  korrigált szó, kifejezés vagy információ: minden módosítás hatványozódva hat a jelenre. Minél több a módosítás, annál könnyebben instabillá, képlékennyé válhat a nagy egész, a szerkesztett világ.

Az immár 7. X-men-mozi sztorijában pedig a világkatasztrófa
egyből a kiindulópont.

Minden idők legjobb Marvel-adaptációja. Ugyanaz az X-men-mozifilm-csokornak, mint a The Undiscovered Country a Star Treknek: egyszerre öleli föl, rendezi el és zárja le mindazt, ami a franchise addigi történetláncában lényeges volt, miközben ad egy erős lökést leendő újabb epizódok számára. Számos ponton kapcsolódik ahhoz, ami eddig készült, mégis megvan a saját identitása, ötletkészlete és mondanivalója.



Szakdolgozatot lehetne írni erről a monstrumról; én ezt átengedem valaki másnak, hogy megtegye majd a jövőben.

Kakasviadalra emlékeztet az, ahogy Hollywood-ban évről évre, szezonálisan összeeresztik a soros képregényadaptációkat, hogy íme: melyik jószág öklel a legnagyobbat a mozikasszákon. Nem fogok újfent azon siránkozni, mennyire "érdekellenes" manapság időtálló, mély jelentésű darabot létrehozni ebben a szubzsánerben. De egy rövid kitérőt azért tennék:

A DC és Marvel-képregények ma 4 filmvállalat markában hevernek:

1. Sony Pictures a Pókember,
2. 20th Century Fox az X-men,
3. Disney majdnem az összes többi Marvel-hős,
4. és Warner Brothers a DC birtokosa.

Egyik fronton sem találtam túl biztatónak, amit 2014. első fele hozott:

1. Pókember gyakorlatilag a Sony szajhája lett; erős a gyanúm, hogy a Sam Raimi idején befuccsolt tervük szerint 6 részt akarnak zsinórban legyártani, röpke 2 évente, egy szűkebb közönségbázisra rátervezve a bevételt.
2. Az X-men: First Class végülis nem hozta vissza azt a táltosi lendületet a szériába, amit a 20th Century Fox akart. Bebizonyosodott, hogy valami minden addiginál drámaibb rendrakásra lesz szükség; ehhez nyert némi időt tavaly a 2. Wolverine-spin-off.
3. A 2. Amerika kapitány-mozi jelzi, hogy a Marvel (Disney) már mer kísérletezni a komolyabb, félsötét tónussal a "termékeiben". Félő, hogy ezt is csak a változatosság kedvéért engedték meg, hogy fenntartsák a célközönség érdeklődését.
4. A hírek szerint a Warner kitart saját szuperhős-ligája megfilmesítése mellett. Nem csekély innen nézve a lemaradásuk: egyetlen ugródeszkájuk ehhez Az Acélember, míg a Marvelnek már útban a 2. ligafilmje.

Úgy tűnik, a legsikeresebb művek létrejöttéhez mindig valami drámai eseménysornak kell bekövetkeznie. Nem tudok szabadulni a Star Trek-es párhuzamtól: Bryan Singer volt az első 2, legelismertebb X-men-film rendezője. Az X-men 1.-2.-vel ugyanúgy megalapozta a moziszéria további külsejét, ahogy Nicholas Meyer a Khan haragjával. És hozzá hasonlóan ő is a sokadik felvonásra tért vissza a rendezői székbe, hogy az ingadozó színvonalú széria végre újra egyenesbe terelődjön.

Hinni szeretném, hogy Singer nemcsak azért tért vissza, mert a Fox valaha készült 2. legdrágább project-jét kormányozhatta el. Akárhogy nézem, komoly adósságát rótta le a szememben Az eljövendő múlt napjaival. Elkészítette azt a valódi X-men 3.-at, amely - ha nem is küszöbölt ki minden kontinuitási bakit -, félretehetővé tette a "nem annyira jó" részek történéseit. Mégpedig anélkül, hogy lejáratta volna a széria történetláncát (ugye ez is egyfajta újraírása a múltnak). 

2023: Minden mutáns és szimpatizánsuk rabszolgasorban él. A szökevények ellen a fennálló rendszer a "Sentinel" (="Őrszem", "Őrrobot") nevű harci bioandroidokat küldi, melyek mérföldekről felismerik az X-gént, hogy aztán megsemmisítsék a lokalizált mutánsokat. Erejük, testi adottságaik és képességeik valósággal földöntúliak.

Professzor X, Magneto, Storm és a többi megmaradt X-men búvóhelyükön rizikós tervbe fognak. Visszaküldik egy erős mutáns elméjét az időben 1973-ba, hogy akkori testébe jutva kutassa fel és állítsa meg Mistique-t. Ugyanis az ő merénylete az Őrrobotok atyja, Bolivar Trask ellen indított el mindent: az ő vérét használva hozták létre a Sentinel-ek, melyek ma őket irtják. Az utazó szerepe Loganre hárul, aki célja érdekében segítséget kér az ottani korban fellelhető mutánsoktól - köztük a fiatal Charles Xaviertől, Magnetótól és Beast-től.

Kéretlen reklámnak tartom a stáblista utánra berakott jeleneteket. A The Wolverine-é azonban üdítő kivétel volt számomra. Mint Logant, engem is megdöbbentett Charles Xavier, azaz "Professzor X" felbukkanása, miután az X-men 3.-ban a Phoenix elpusztította. Sejtettem, hogy logikusan vagy szellemi lény kell, hogy legyen, vagy az ősrégi időutazás formuláját fogják az írók előszedni. 

Itt mutatkozik meg az első nagy pozitívum. Sikerült az időutazás koncepcióját hihetővé formázni: nem a testi valójukat, hanem az elméjüket viszik át egy korábbi idősíkba, és ily módon fejtenek ki ott hatást (mint a hidegháborús Montauk-program). Bár a szereplők nem fejtik ki, mikor és hogyan okoskodták ki ezt a technikát, feltehetőleg Charles visszahozása volt az 1. eredményes kísérletük. A felnőtt, nyomasztó atmoszféra hihető fényben tünteti fel, hogy az időutazás a már legvégső adu: ha eleve a genocídium a létező valóság, nem éri meg egy "apró" sebészeti beavatkozást elvégezni a kritikus ponton, 1973-ban? 

Hugh Jackman Rozsomákja évek óta a legnépszerűbb X-men, de végre nem éreztem úgy, mintha kivételeznének vele. Gyakorlatilag az a feladat hárul rá, hogy mentse meg a világot önmagától. De az indoklás, a tónus, a tét, az egyszerre 2 időben létezés szituációja... egyszóval a sztori eszkalálódása rögtön teljesen magába szippantja a nézőt. Végig erős vázra lehetett elhelyezgetni a látványelemeket - mégha némelyik a hihetőség határán billeg is.

Mindig hibának tartottam, hogy az X2 utáni részek Logan erejét kb. Superman-szintig fokozták. Igencsak nehezemre esett olyan karakter sorsáért izgulnom, aki 150 év alatt is pont ugyanúgy néz ki; akit még olyasmik sem omlaszt szénné, mint az X3. Phoenix-sze vagy a Kövér Ember atombomba. A Days of Future Past végre ismét körülírhatónak, behatárolhatónak láttatja Logan erejét és életkorát - anélkül, hogy nyíltan letagadná bármelyik előző X-men-mozit. "(...) Valaki, akit minél nagyobb fizikai sérülés ér, annál gyorsabban regenerálódik."

A Sötét Lovag Trilógia óta nem tapasztaltam, hogy képregénymozi ennyi szereplőt ilyen sűrű és fordulatokban gazdag cselekményben jól tudna mozgatni. Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró tényleg kemény munkát öltek bele, hogy a sokszereplős opusz ne csússzon el és omoljon össze a saját súlya alatt. A jövősíkban a mutánsok mindent és mindenkit Logan feladatának rendelnek alá, az Őrrobotok támadása közben is, míg Logan tudata évtizedekkel arrább küszködhet, hogy egyenként összeboronálja a "bandát".
A 2 idősíkkal együtt a 2 szereplőgárdát is egybe gyúrhatták az alkotók, + egyes új mutánsoknak (pl. Quicksilver) ez volt a debütálása a nagyvásznon. Sokuk (pl. Jégember vagy Kitty Pride) teljesen beleolvad az események forgatagába. Ezt viszont aligha lehet számon kérni Singeréken. Egy ennyire gyors ütemű, fókuszált cselekményben nincs idő rá, hogy minden jellemet kikerekítsenek, és külön mellékszállal ruházzanak fel. Az 5 legfontosabb szereplő rétegzett, érdekes személyiség maradt, saját világképpel és konfliktusokkal, amiken felül kell kerekedniük. Hol van ehhez képest a képregényfilmek megszokott libidója...?

Logant látnom, mint a jövő békekövetét, azonnal hozott némi finom iróniát ebbe az időnként igen komor produkcióba. Aki az eredeti 2 műben a legkülöncebb, közösködni leginkább nem akaró X-ember volt: éppen őrá hárul a feladat, hogy mentse meg a mutánsok egész népét. Abból, hogy a 2 idő figurái egymással találkoznak, rengeteg jól időzíthető poénra (is) nyílik lehetőség, amivel a forgatókönyv élni is tud. 
Még olyan apróságok is visszaköszönnek, mint Logan fél perces cameója ("Baszd meg magad...!") a First Class-ből. Most pont fordított a helyzet: Logan küldetése összegyűjteni a fiatal mutánsokat, és Xavier a magányos fickó, aki elküldi őt a sunyiba.

Ez a film sosem hezitál, ha alkalma nyílik csavarni egyet Logan amúgy is hajmeresztő helyzetén. Ám ezt rendkívül leleményesen teszi!

• Miután Logan birkatürelemmel meggyőzi a lerongyolódott Charles-t, kiderül, hogy a Pentagon betonbörtönéből kell kihozniuk a 10 éve ott csücsülő Magneto-t - amit egy Quicksilver nevű fenegyereknek hála véghez is visznek.
• Mikor megtalálják Mistique-t, és eljön a gyilkosság dátuma, Logan viszontlátja az ifjú William Strykert, ami kizökkenti a jövőbeli tudatát, a régi pedig csak hüledezik, hogy mit keres itt, kik ezek az alakok (Mikor ezt először láttam a Corvin-moziban, jóízűen felkacagtam, hogy Charles azt hiszi, belőtte magát valamivel).
• Továbbá a  végső harc előtti kiesése,
• és amit a befejezéskor talál. Erről majd lentebb.

A DOFP nagyon sokat átment az FC pozitívumaiból: X professzor és Magneto ingatag szövetsége, a még ingatagabb emberi közvélemény, hogy nemcsak 2 oldal létezik ebben a játszmában, stb. Cseppet se bőrlenyúzás, ha 1-1 mozzanat a First Class-ből ismétlődik: Charles és Eric sakkozik, vagy ahogy Eric újra birtokba veszi a különleges sisakját.

Mivel Mistique, embernevén Raven a történet Szent Grálja, logikus volt, hogy valamiféle jellemfejlődésen kell átesnie, hogy végül ne ölje meg Trasket, elhozva így fél évszázaddal később a mutánsok apokalipszisét. Ebben a részben ő magányos vadász, aki egy ideje otthagyta Eric-et. Mint kiderül: Magneto több ekkori hívét Trask fogta el, és kínozta halálra a kísérletei során. 

Aminek viszont külön örültem, hogy vele együtt Charles is komoly számvetésre kényszerül önmagával, saját morális értékítéletével. A First Class művelt idealistájára Logan toprongyos remeteként talál rá a bezárt X-men-iskolában, aki Hank/Beast szérumával képes járni - ezzel elnyomva elmeképességét. James McAvoy Xavierje itt nekem kicsit félúton araszol a Mocsok Bruce Robertson-a felé, de érdekes látni az éles kontrasztot Patrick Stewart Professzorával. Különösen mikor a két Xavier tudati szinten találkozik egymással.

Amikor az X-men: Az elsőkről írtam, szóvá tettem, hogy Xavier sosem hajlandó belátni a saját hibáit, az önellentmondást az észjárásában. Hát most muszáj lesz neki: Eric-et dühösen megüti, mikor a Pentagonban viszontlátja, és ő ezt lenyeli. Ám mikor Charles a magángépükön is vádaskodik, Magneto kategorikusan az arcába vágja, hogy ő hagyta cserben a mutánsokat:

• nemcsak mert évekig vegetált, direkt elnyomva a képességét, amivel sokukat megmenthette volna;
• nemcsak mert hagyta, hogy sokukat besorozzák a vietnami háborúba;
• de azért is, mert akiket lelepleztek, azok eltűntek, és alighanem kísérleti nyúlként végezték Tresk kutatásaihoz. 

Tudom, hogy a feszültségfokozást szolgálja, de mégiscsak nagy véletlen az, hogy a jövő Őrrobotjai épp akkorra törnek be a kómás Loganhez, mikor a múltban Mistique Traskre fogja a fegyvert. Egy ilyen csavar vagy nagyot hátra, vagy nagyot előre lendít a dráma erején. Ez hál'Istennek az utóbbi eset volt. Miután Trask elkészíti az Őrrobotok prototípusait, és a felavatásukon Magneto az elnök kísérete ellen fordítja őket, megkapjuk a szokásos mutánsok közti csatát, ahol maga Wolverine is padlóra - majd a folyó fenekére - kerül. "Többé nem vagy túlélő."

Innentől már minden azon múlik, ami Logannek hála szárba szökkent: Magneto a háború, Xavier a béke, kettejük közt pedig ott áll Mistique. Miután Eric a TV-adásban elszavalta hadüzenetét az emberiség ellen, Raven megvédte tőle az elnököt, csak azért, hogy most ő tartsa a fegyvert. A való élet is ilyen: mindenki a saját célját követi, és ha ideiglenesen egybe is vágnak a céljaik, bármikor úgy dönthetnek, hogy vége a közösködésnek.

 

Tiszteletem annak, aki jobb értelmezést talál erre, de azt hiszem, Charles karakterérését nagyban segítette, hogy találkozott időskori énjével. Félidőtájt, még újfent a First Class-es, prédikáló modorában győzködte Raven-t, hogy álljon el szándékától. "Semmit sem változtál...!" Mistique volt élete 1. nagy kudarca, és mikor a Celebro használatával is felsül, érthetően kiborul a már sokadik kudarcán. "Ez az egész egy nagy tévedés volt...!" Hank/Beast egyik szövegsora is rákontrázik erre: mi van, ha nem is változtatható meg a jövő? Mi van, ha a kulcsesemények kigyomlálása után is marad, amitől Logan bábeli jövője majd valósággá válik?

Logan elméjén keresztül a fiatal Charles-t az idős Professzor X rávezeti a film egyik fő tanulságára. Arra, hogy a jövőt nemcsak mi alakítjuk, hanem minden tettünk kihat rá. Mi vagyunk a jövő. Míg Magneto ezt a tételt eltorzítva hangoztatja az emberiség ellen, addig Charles-nak sikerül jól szavakba öntenie. "Te döntesz."

Mistique sem elérzékenyül, vagy fogadja el az engedményt, hogy Charles végre önálló felnőtt nőként kezeli. Igazat ad Xaviernek, hogy a világ nem fog minden mutánst Magneto-val azonosítani. Persze, az előítéletek most már adottak, de ezt egy felnőtt ember képes kezelni, képes bizonyítani az igazát. Inkább érzi úgy, hogy ő dönt, ha nem húzza meg a ravaszt, mintha nem lenne más választása Magneto hibájából. És ezt a helyes döntést igazolja az az újságcikk, mely szerint Tresket lecsukták.

Nem szégyellem leírni: őszintén meghatódtam ennek az alkotásnak a zárásán. Ahogy az Őrrobotok és a mutáns világvége meg-nem-történtté válnak, Rozsomákkal olyasmi történik, ami többféleképp értelmezhető. Ott találja magát a gyerekektől hemzsegő iskolában, a korosabb Beasttel, Stormmal, Kitty Pryde-dal... valamint az élő Jean Grey-jel és Küklopsszal. "Valami sosem változik... jó látni téged, Scott."  Végül pedig az idős Xavierrel, aki meglepő dolgot olvas ki a "történelemtanár" fejéből. "(...) Én talán kicsit másképp tudom a történelmet..."

Ez de facto a leggyönyörűbb befejezés, amit az elmúlt 2 évben akciómozitól kaptam! És egyben a legszebb jutalom is Logan számára: újramanifesztálódott életének az egyetlen olyan szakasza, amikor egy nagyobb egésznek, egy családnak a részét képezte. És bár ő maga ezt akkor még nem becsülte meg annyira, a karakter több mint eleget tett azért, hogy ezt az új jövőt, ezt az új valóságot kiérdemelje.

Dézsányi computer-effektussal terhelni egy sci-fi-t sosem bíztató jel: többnyire hiányozni szokott a kreatív fantázia, hogy intelligensen bánjanak vele. A Days of Future Past-nak csak a legeleje mondható effektdúsnak, de az csak azért, hogy az eseménysor legrosszabb változatát illusztrálja: amikor mindennek vége. A ügyes ütemezésnek köszönhetően a 2 idősík nem gabalyodik össze, nem váltakoznak ide-oda ugrálva, mint a mérgezett egér. Emlékmontázsból csak 1 vagy 2 darab szerepel, a CGI-mágia a megfelelő pillanatokhoz lett odapasszintva 

(pl. a cikázó Quicksilver szemével mindent lassított felvételnek látunk).

Beismerem: a jövőbeli Sentinelek látványához erősen szoktatni kellett magamat, mivel egyáltalán nem tűntek mechanikus konstrukcióknak. Nem rovom föl ezt hibapontként, csak örültem volna, ha a "védelem" olyan sérülést okoz 1 Őrrobotnak, amiből a gépmivoltuk picit elővillanhat (nem feltétlenül kilógó alkatrészekre gondolok itt). Ugyanakkor az egyik mutáns, Blink teleportáló képessége sem tűnik olyasminek, ami a puszta genetikai kódból eredeztethető lenne...

Nem tudom, hogy a következő X-men-felvonás majd a múlt- vagy a jövő idősíkjában játszódik-e. Erről a pontról a franchise gyakorlatilag bármerre továbbhaladhat, és csak remélni tudom, hogy a Fox ugyanúgy a helyes döntést hozza majd meg, mint itt Raven. Én személy szerint az X-men 1.-2.-t és Az eljövendő múlt napjait tekintem mostantól a definitív X-men-trilógiának - ugyanúgy, ahogy Chris Nolan műveit a definitív Batman-történetfolyamnak.

Az X-men: Days of Future Past-re 10-ből 9 pontot adok. Fenomenális finálé.