Az Oroszlánkirály (2019)

Fotórealisztikus látványsmink, variálgatás a mítosz egy-két pontján. Ennyit tud a Disney legújabb ötletkoldus, tárcafejő remake-je, amit én csak „Poroszkának” becézek. A fél Hollywood-ot befalt birodalom minden szerzőellenessége tisztán virít ebből a trend-ből, hogy a klasszikus Disney-meséket élőszereplős kiadásban újrázzák, amiből jó esetben feledhető, de jobbára életképtelen röpklónok keletkeznek.

Szóval: az oroszlánkirály Mufasa meghal, mikor féltékeny öccse, Scar a határon túli hiénafalkák támogatásával csapdába csalja őt és fiát, Simbát. Az elűzött kölyök a sivatagon túl egy őserdőben talál új otthonra, a szurikáta Timon és a disznó Pumba pajtásaként. Közben Scar uralma éhinséget hoz a szavannákra, ezért Simba kijelölt oroszlánjegyese, Nala száműzetésbe vonul, hogy segítséget leljen Scar hiénái ellen. Rá is talál Simbára, akinek viszont esze ágában sincs szembenézni a múltjával és nagybátyjával.

Nem tudom hova tenni Jon Favreau-t. Ez a tehetséges direktor, aki néhány éve még nemet mert mondani a Vasember 3. rendezésére, megint ott tart, hogy szolgai bérmunkát vállal, olyan projekt-eknél, ahol a drága marketing már predesztinálta az anyagi sikert. 

Szavaló diákként mondja föl Simba történetét: az eredeti egyetlen történetszálát sem meri továbbgondolni, annak hangulata viszont hamar elillan az ujjai közül. Teljesen át kellett volna építeni ezt az "új verziót" ahhoz, hogy valós természeti közegben, igazi állatokkal, és így szembeötlően kevesebb arckifejező-eszközzel működni tudjon. De ha egy elismert rendező Bólogató János  akar lenni (megint!), akkor leshetjük, mikor kapunk tőle – vagy megbízóitól – igazi értéket a pénzünkért.

Minden fontos jelenetet egy az egyben átemeltek, és csak az átvezető szövegek vagy történések kaptak némi variálást. A karakterek régi önmaguk szárazabb kiadásai, ki bővebb (pl. Nala), ki szűkebb (pl. Rafiki) szerepkörrel. Még Timon és Pumbaa párosa az, amiben sikerült a legkevesebb kárt tenni, sőt: egyes károsabb megnyilvánulásaik (pl. mikor kiröhögik Simba csillagelméletét) kellő kiigazítást kaptak. De a kulcspercek többsége vesztett a színéből és átélhetőségéből is, pl. 

• mikor Mufasa megmenti a kölyköket a hiénáktól,
• ahogy Simba ráordít az anyját megütő Scar-ra, 
• a viszontlátás percei a felnőtt Nalával.

Amit a másolat javára lehet írni, hogy legalább foltozgatja itt-ott az eredeti forgatókönyv azóta fellelt, feltűnőbb logikai hézagait. Elsősorban Scar lelepleződésére gondolok itt: az, ahogy Sarabi (Simba anyja) átlát a hazugságán, hogy Simba a hibás Mufasa haláláért. De az uralkodás gyakorlati mikéntjéről itt sem leszünk okosabbak: Scar uralma az abszolút csőd, seregei az abszolút dögvész, Simba pedig továbbra is az abszolút szupertehetség, aki egy fél montázs alatt kihalt vidékből paradicsomot csinál.

Nem fogom ezt az 1 filmet büntetni teremtői gusztustalan kapzsiságáért, mert egyes másolt jelenetei még ebben a „valószagúbb” közegben is működnek, és az újak közt is akadtak úgy-ahogy tetszetős toldalékok, mint Nala szökése a falkától. Vevő lettem volna a jól ismert sztori alaposabban megírt, bővített változatára, de csak egy tettető Nat.Geo-Wild-különkiadást kísérhettem végig. Becsokizok, ha a Simba büszkesége is fotórealisztikus pedikűrt kap…


A The Lion King-remake pedig egy 2/5-öt kap tőlem. Elnyomott, agyonfelügyelt kísérlet.

A fiú, aki hasznosította a szelet

William Kamkwamba Malawiból a 2000-es években egy szélturbinát épített egyszerű alkatrészekből, hogy ily módon segítse családját és a szülőfaluját, Wimbét. Az ő történetét választotta rendezői debütje gyanánt Chiwetel Ejiofor, aki egyszersmind Trywell-t, William édesapját alakítja filmjében. 

Maxwell Simba a jó műszaki érzékű tinédzser szerepében méltó társa Ejiofor-nak, de ami még fontosabb: mindketten egy igazi, a földön járó, mégse szenvelgő drámában adnak egy-egy izmos alakítást. Ez a produkció nálam is (némi túlzással) egyfajta „éhínségszezont” tört meg: az első igazán értékes hajtás, amire ráakadtam 2019 termőföldjén.

Ejiofor színészként, rendezőként és íróként is megállta a lábát. A The Boy, Who Harnessed The Wind álságosság nélkül illusztrálja, mit jelent megélhetést nyújtani ebben a keserves, kilátástalan klímában, ami egyre embertelenebbé teszi az itt élőket. 

Sőt: éppen az álságosságot támadja az elnöki parádé jelenetével, ahol a falu öregjét a testőrség agyonveri, csak mert szót emelt a rossz életkörülmények ellen. "A kormány letagadja a válságot. Nem ismerik el a hiányt." Komolyan veszi a nézőt, és így mi is komolyan vesszük, átéljük a Kamkwambák mindennapi nehézségeit: 

·       mikor a szülők nem tudják tovább fizetni Will tanulását, 

·       a korrupt országvezetés közönye a vidék válsága iránt,

·       a fakitermelés problematikája,

·       és csak ezek után jutunk el ahhoz a földi pokolhoz, amit az aszály elhúzódása teremt: éhínség, statárium, fosztogatás, elvándorlás. 

·       Mindezek közepén pedig a család küszködése a széthullás ellen. „Ha ételt adsz annak a kutyának, kitekerem a nyakad.””Eggyel kevesebb száj, amit etetni kell.”

Azért a forgatókönyv távol áll a tökéletestől. A dráma ívét legalább annyira adja a férj-apa küszködése, mint Will találmánya: kettejük közül a szülő megy keresztül nagy értékválságon, míg William végig hű marad saját lelkületéhez. Trywell ellentmondásos férfi családfenntartóként: támogató és felelősségteljes, csak kissé túl tekintélyelvű; nyomás alatt nincs kellő önkritikája tolerálni, ha egy családtag szava vagy tette ellentmond az akaratának. 

Lépésről lépésre fogy el a lelkiereje: fiát a szükségben szinte segédmunkásaként utasítja, és dühödten töri szét William szélmalom-makettjét, amit csak egy bosszantó, gyerekes álomnak tart. "Néha álom, máskor meg hazugság." Minden hibájával együtt is egy valódi, megérthető személy ismerhető fel benne, akit egyszerűen megtört a régóta vállain cipelt óriási teher. 

Becsülöm, ha egy drámában a szembesítés egyszerre őszinte és kifinomult. Trywell-t a felesége, Agnes igazi élettársként, nem alárendelt asszonyként józanítja ki, vádaskodás nélkül. Rámutat, hogy Trywell-nek most először nem fizikai vagy anyagi erőfeszítést kell tennie, hanem gondolkodás-belit: vagy leküzdi kishitűségét, vagy nem marad családja, akikért küzdhetne. „Mikor hagyjuk abba, hogy mindig elveszítünk valamit?” 

"Működhet, ha segítesz."

Külön tetszik, hogy a feleség a „működés” szót veszi elő: amibe eddig fogtak, az „nem működött”, arra célozva, hogy a fiuk ötlete, az ő saját munkája még igen. És nemcsak egy beismerő párbeszédből látni, amikor ez a két ember, apa és fia már kölcsönösen tud hinni a másikban.

 

Nem gondoltam, hogy épp a Netflix logója alatt találok rá az idei első pozitív filmes csalódásomra. Kedvelhetőnek találtam a főszereplőt és családja tagjait, meglepően könnyű volt a helyükbe képzelnem magamat, és okos kérdések merültek föl egy közösség összetartásának a fontosságáról – különösen, ha a természet végképp aláássa a mindennapi élet feltételeit. Másrészt William tudásgyarapodását elég szakadozva vezetik végig, és már nagyon a vége felé tartunk, mire elérjük a tényleg inspiráló részeket. 

Egy négyest mindenképpen megadok rá. 

Mária Magdolna

2016-ban a Vatikán eltörölte azt a hazug bő évezredes doktrínát, miszerint Mária Magdolna valaha is prostituált volt. Most Garth Davis feldolgozása ezt igyekszik Hollywood eszébe vésni: szó sincs holmi ájtatos ex-kurváról! Egyszerű szabad asszony volt, aki az apostolok közül elsőként értette meg Krisztus tanítását az Isteni királyságról. Mostantól tehát ehhez kell tartania magát minden Biblia-adaptációnak, ha releváns darab akar lenni a mozivilágban. 

Más kérdés, hogy ez még nem garancia egy tartalmas, élettel megtöltött, következetes produkció elkészültére, és a Mária Magdolna sajnos nem ennek példázata.

Magdala halászfalujában él egyszerű életet a fiatal Mária, segédkezve maga körül, amiben csak tud. Ám a kor férfiközpontú hierarchiájától mind inkább szenved: apja az akarata ellenére házasítaná őt ki, és a lány nemleges válasza hallatán azt hiszik, megszállta az Ördög. 

Csakhogy a gyógyító rabbi, akit kihívnak hozzá, Isten nevében magához veszi Máriát: megkereszteli, és innéttől fogva Názáreti Jézus egyik tanítványaként járja majd a földeket, hirdetve Isten irgalmát és királysága eljövetelét.

Garth Davis művének fő erényei a szembeszökően egyszerű hangulatisága, a belerejtett csöndes egyházkritika és Rooney Mara példásan kifinomult alakítása. Az őszinteség érdekében kerül minden hatástrükköt és díszítőeszközt. Így nagyobb teret enged annak a spirituális alapközegnek, melyet befogadva mi is a sajátunknak tudjuk érezni a szereplők gondolkodását és érzületeit. Ezt a szellemi közeget Davis meg is teremti, és - Greig Fraser operatőr képeinek hála - makulátlanul tudja kifejezni a vásznon. 

Csakhogy utána elfelejti mindezt érdemi tartalommal megtölteni. Helen Edmundson és Philippa Goslett forgatókönyve nemcsak eseményszegény, de mondandó terén sem valami gazdag anyag. Azt a kevés mondanivalót pedig, amit beleszőttek, két nagy szónoklattal már össze is tudnánk foglalni: 

1. az egyik az elején Jézustól a magdalai tömegnek, 
2. a másik a végén Máriától a tanítványtársainak.

Nem volt problémám a film befogadhatóságával vagy értésével. Egyszerűen Garth Davis annyira tisztelettudó Mária Magdolna alakja iránt, annyira modoros a rendezése, hogy alig mer mesélni róla, sokáig nem mer haladni előre a történetével. Ez a részben szellemi síkon történő felfedezőút csak néhol sül el úgy, ahogy a készítők akarták: többnyire nem elmélkedésekre sarkall, hanem "hangulat" címén húzza az időt, emelkedettség helyett pedig sokszor csak apátiát generál.

Jézusból valahogy nem éreztem a fényt, a jelenlétet. Joaquin Phoenix Jézusa nem egy 30-as évei elején járó gyógyító, egy magasabb létminőség avatárja, aki legjobb tudása szerint segíti az emberek életét. Értem, hogy egyszerű embernek láttatják, akiben nekünk kell észrevenni, hogy annál többről szól a léte. De túl korán, jóval a kereszthalála víziója előtt hajlik ebbe a bágyadt világfájdalomba, miközben kisugárzásából nem érezni a szeretet adta melegséget, amiről ő maga beszélt. Phoenix idén 44 éves, de esküdni merne az ember, hogy itt már az 50-es éveinél tart...!

 
Szándékos vagy sem: Garth Davis majdnem ugyanazt tette itt Jézussal, mint Rian Johnson Luke Skywalkerrel: egy legendárium központi férfialakját szürke, elmúlásra vágyó remetévé faragja át, hogy ne vegye el a reflektorfényt a szintén nem túl alaposan megírt főhősnőtől - aki átmenet nélkül avanzsál a mester új és legeredményesebb tanítványává. 

Jézus mellett a többieken is érezni, hogy az értékrendjüket leerodálták Mária kiemelése érdekében. A nő családja konkrétan egy babonás, visszatetszően primitív banda, akik nyílt érzelmi zsarolással rátelepednek az egész életére. "Egy férfi sem akar majd hozzád érni."

Lehet, hogy a kor közfelfogása szerint egy nőnek alá kell vetnie magát a családi hierarchiának. Egy intelligens ember számára ez elviselhetetlen terhet jelenthet, amiből látszólag nincs kiút. De ettől még a teljes bevezető rész egy nagy melodráma.

Mintha ettől kellene megváltásként átélnünk - Máriával közösen -, hogy végre vége a terrorizálásnak, végre elindulunk valamerre. Kínomban már én is örültem neki, ahogy Mária apja hasztalanul próbálja meggátolni, hogy a lányt megtisztítsák, ami által "Istenhez tartozna". "Az apja vagyok! Hozzám tartozik!" Aztán meg: "Ez Isten szándéka?" 

Nem tudom, mennyire keresztényi ez, de... Jézus helyében erre azért eleresztettem volna egy ilyesféle választ: "Isten, család: melyik tulajdona egy nő vagy férfi élete? Saját életük, saját tulajdonuk. Nem másé." Kitalált szöveg, de elgondolkodtató kis riposzt lett volna szerintem... 

Jézus legemlékezetesebb megmozdulása egyébként a jeruzsálemi nagytemplom előtt van, mikor nekimegy a helyi papoknak, amiért pénzkérdéssé teszik az üdvözülést. "Ez egy PIAC. (…) Isten országa NEM ELADÓ!" Túl kevés, túl későn: alig történt vagy hangzott el bármi a Jeruzsálembe tartó út során, ami egyáltalán ébren tartja a néző figyelmét, mire Máriáék elérik a fővárost.   

Iskarióti Júdásnak sikerült a legalaposabb motivációt megírni. Családja elvesztését csak Jézus tanai révén bírta elviselni, ám túl sokat vár tőle: forradalmat, az ártatlan áldozatok feltámadását az Égi Királyság eljövetelével. "Mindent feladtunk érted." Ez nem A passió gyarló árulója: csak kész tények elé  akarta állítani mesterét, hogy lásson munkához. És nagyon ideillőnek találtam a szóhasználatát, mikor elindul, hogy öngyilkos legyen: "Visszatérek a családomhoz." Reménye, élete értelme veszett oda Jézussal: a bűntudat csak hab a tortán. 

Olyan ez, mintha egy korábbi Jézus-feldolgozás kiegészítő filmje lenne, ahol Mária Magdolnát és Júdást, a két leggyakrabban sztereotípiaként kezelt apostolt háttérbe lökték volna. Na tessék: itt aztán mindenki statisztaszerepre van ítélve, csak ők nem!

Péterrel kapcsolatban sem a bőrszíne érdekelt, hanem hogy sikerül-e személyiséggel felruházni, és ez a kereszthalálig nem igazán jött össze. Ő a köztes zóna Júdás és Mária, azaz a türelmetlen, bíráló, Jézustól a szó szerinti földi Mennyországot akaró, illetve a türelmes, megfigyelő, Jézus szavain kevésbé földhözragadtan gondolkodó növendéktárs között.
 
Átéreztem megtörtségét mesterük halálakor: egy olyan mértékig alávetett, reménytelenül sivár világban, amiben élnek (élünk?), égető szükség volna egy külső beavatkozásra, egy szó szerinti magasabb szféra kivetülésére, hogy végre jobbra forduljon a földön az élet. 

Bibliabújás nélkül is kötve hiszem, hogy az összes férfi apostol csak szó szerint tudta értelmezni Jézus szavait Isten királyságáról - kiegészítve vérrel és lánggal. Mikor Mária győzködi őket, csak bámulnak rá, mint aki nem is az ő nyelvükön beszél: „Fel tudjuk emelni az embereket, ahogy ő tette.” Hihetetlennek tűnik, hogy a többi apostol - főleg Péter - gondolati síkon ennyire le lett volna maradva Máriától. Ez pedig az én olvasatomban rosszabb alkotói döntés, mint pl. a "rozoga Jézus" vagy a "fekete Péter".

Mindig szóvá teszem, ha egy színészi munkát díjra érdemesnek tartok. Rooney Mara a film összetartó ereje: játékából egy fogékony szellemű, felnőtt nőt ismertem meg, aki minden alázat mellett is becsüli és fejleszteni vágyik önmagát. Jézus ébreszti rá arra, hogy nemcsak az élet értékében hisz, hanem az önsorsmeghatározás jogában is, ami független a szokásoktól és tekintélytől - legyen az Isten, család, stb. "Hatalmunkban áll enyhíteni a szenvedésüket. Csak rajtunk áll." Ez a gondolatmenet az, ami útközben kipotyog Davis kezeiből, és mire sikerül fölszedegetnie a morzsáit, már Jeruzsálemben találjuk magunkat. 


Jézus anyjának pusztán cameo-szerep jutott. Mikor azt mondja Mária Magdolnának, hogy ha szereti Jézust, készüljön fel az elvesztésére, Isten-duma nélkül is értettem, hogy tudhatott ezzel megbékélni. Lehet, hogy az ember több, mint hús-vér lény, de az élete a földön nagyon is véges, törékeny, könnyen elvehető - ahogy Jézusét is elveszi Róma. A szeretet és könyörület fénye/ereje az, ami sehogy sem akar átszűrődni Jézus alakjából és vándorútjából, így az lassú és monoton marad. 

Szükség volt elkészíteni ezt a produkciót, hogy az Álomgyárban is rehabilitálják Magdalai Mária alakját Jézus életútjában. De nem ilyen haloványra. A főhősnő alakját és szellemét ügyesen megidézték, de a film, amit köréje építettek, alig rendelkezik hajtóerővel, akármennyire is buzdít minket elmélkedésre. Egy 40 perces dokumentumfilm mindent összefoglalhatna, amit Garth Davis mesél el majdnem ennek a triplája alatt.

A Mária Magdolnára végülis egy Hármast adok. Remélhetőleg jönnek még bátrabb, összeszedettebb produkciók, melyek tovább öregbítik a címszereplő jóhírét.