Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet

Már a Lucasfilm megvételekor tudni lehetett, hogy a Disney mielőbb kihoz egy olyan kísérleti Star Wars-mozit, mely a Skywalker-Jedi-irányvonal nélkül próbál boldogulni. Nyílt titok, hogy George Lucas kifejezetten több irányba bővíthető struktúrát adott filmjeinek, ahol ezek nem csupán egymásra, hanem egymás közé is épülhetnek, részletezve és árnyalva az adott világ külön-külön korszakait.

A Zsivány 1-es pontosan ezt a célt tudja teljesíteni, anélkül, hogy a nagy sietség közben atomjaira esne szét. Annyira intenzív, aránytalanul sűrített darab lett az első mellékági Star Wars-produkció, hogy első nézéskor úgy éreztem, mintha elgázoltak volna. Végül bennem is kb. azzá állt össze a Rogue One, aminek a stúdió szánta. 

Egy, az eddigiektől kisebb, realistább háborús űrnovellává, amely a fő témakör valós súlyából már kicsit többet mer átengedni a szűrőn. Bármilyen élvezetes a Star Wars, mégiscsak egy despotikus világállam hegemóniáját jelenti, amely bármit kizsákmányol és elpusztít, amit csak akar. Láttuk a kezdetét, virágkorát, bukását és - az új trilógiával - újjászületését; ideje, hogy a másik oldal szemetét is előkotorjuk.

A Zsivány Egyes kulcsszerepét a mítoszon belül az adja, hogy története, a Halálcsillag terveinek ellopása nemcsak érdekes extra az Epizódokhoz. Ahogy a "remény" szó sem csak szlogenmantra a IV. Epizód hírnevét megidézni. Ez az akció teremtette meg a reményt, az esélyt egy szabadabb (galaktikus) világ kicsikarásához. 

Ha Jyn Erso és gerillái elbuknak, Luke Skywalker kalandja el sem kezdődött volna a Tatuinon, a Felkelés pedig még azelőtt elpusztul, hogy rendesen egybekovácsolódik. Az írók ügyesen oldották meg, hogy a Halálcsillag ne telepedjen rá a történetre: a tesztrobbantás Jedhán, majd a scarifi adattár-központ eltörlése működő részei a dramaturgiának. Ezért sem zavart, hogy a 8 filmből már a negyediknél kell, hogy egy műbolygó legyen a fő veszélyforrás.


A magam részéről rég várt vívmánya a Rogue One-nak, hogy rétegeket ad a Birodalom ellenlábasának. A "Lázadók" itt még külön ellenálló sejtek halmaza, melyet Mon Mothma és az Organa-ház igyekszenek egységbe tömöríteni. Minden sztorifordulat valahogy kapcsolódik hozzá, hogy itt egyszerre több álláspont és frakció létezik: 

• Jyn ál-missziója egy radikális szakadár, Saw Gerrerra felkutatása, aki őt is felnevelte;
• Egy felkelő tábornok vezetőtársai háta mögött ad parancsot Cassian Andor-nak, hogy ölje meg Jyn apját, Galen Erso-t;
• aki magányos szabotőrként iktatott be Achilles-sarkot a Halálcsillag szerkezetében;
• és mikor Jyn elújságolja ezt a Yavin-on, több rendszer ki akar lépni a mozgalomból.
• Még a végcsata a Scarifon is úgy indul, hogy Jyn maréknyi emberrel nekivág, a Szövetség meg csak utóbb küld flottát hozzájuk.

Tudom, hogy a kemény-rajongók ujjongtak, amiért végre oka lett, hogy 1 vacak lövés 1 nagy gyönge pontra berobbant egy holdméretű szupergépet. Erso a fő tervezőként kijátszhatta az ellenőrzéseket, plusz a fő antagonista, Krennic igazgató figyelmét. Énnekem is tetszett így betömni ezt a hézagot Az új reményből, csak biztosra veszem, hogy Galent legalább még 1 fő kellett, hogy segítse a kollégái közül, akiket Krennic kivégeztetett.

Jobban örültem annak, hogy a megosztottság indokolja a Szövetség itteni kapkodását. Miért hagyták az utolsó percre, hogy mocorogjanak a kész űrállomás ellen? Válasz: tudtak a létéről, ám erejéről szinte semmit. A túl kevés infó miatt halogatták a közös tetteket, és most félnek. "Ha a Tanács nem fogadja el egyhangúan a döntést, nem léphetünk." Ez még össze is cseng a Szenátus meddő vitáival a régi Köztársaságból, amit idővel vissza akarnak állítani.

Díjaztam az ötletet, hogy Jyn anyját Krennic, apját viszont a lázadók gyilkolják meg egy bombázással. Ez egyfelől igazolja Jyn ellenszenvét a "mérsékeltek" felé, másrészt a helyzet reménytelenségét is mutatja. Azt, hogy mennyire lepel alatt, sötétben rejtőzve tudtak csak érdemi erőt összevonni, titokban felállítani a Birodalom ellen. Ha a Lázadók bármiben hosszútávú eredményt akarnak, muszáj olykor piszkos módszerekhez nyúlniuk. És minden frakció máshol húzza meg az "Ezt azért már ne!" határát. 

Palpatine A Birodalom visszavág-ban azt mondja: hatalmas zavar támadt az Erőben. Az Erő egyensúlyát ezidőtájt a sötét oldal adja, az szivárog a felkelés szellemiségébe, gátolja a közös nevezőre jutást. Örülök, hogy ezt az összefüggést nem rágták a szánkba, így a néző maga döntheti el, meddig ért egyet a Lázadók erkölcsi sarával. 

Sajnos ahogy a Halálcsillagnak, a filmnek is van egy tudatosan beépített gyenge pontja. A karakterek nemcsak morálisan, de egyéniség terén is elég szürkék. Szimpatikus figurák, az eddigiektől eltérő archetípusokból, de nem olyan jellegzetesek vagy megjegyezhetők, mint a régi trilógia gárdája. Három fő nevére ha emlékeztem, mikor kisétáltam a moziteremből: Jyn; K-2SO, a szarkasztikus ex-birodalmi droid, plusz a picit szeles ex-birodalmi pilóta, Bodhi. 

Értem, hogy ezek nem hősjelöltek, hanem katonák, akik életüket, a lelkük szilánkjait nap mint nap feláldoznák, hogy különbséget érjenek el. És ahogy mindhárom trilógia elején, itt is a minden addiginál nagyobb fenyegetés szüksége, árama sodorja magával a jófiúkat. De ha azt nézem, hogy a végén minden új szereplő meghal - igen: a Disney ezt is meg merte lépni! -, nehéz nem úgy éreznem, hogy csak petárdának rakosgatták szét őket. 

Felicity Jones-é a legjobb alakítás az újak közül, és a karakterét is neki találtam a leginkább kedvelhetőnek. Jyn ugyanolyan renegát, mint Saw: egyaránt megveti a Szövetséget és a Birodalmat, hisz mindkettőnek csak fájdalmat köszönhet. És mégis ő az, aki jobban kitart a saját elvei mellett. Amilyen élénk a fantáziám, még azt is elképzelem, hogy pont ezért találjuk a felnőtt Jyn-t először egy fegyházban, a "normál" lázadókat meg mind odakint, szabad lábon. 

Hihetőnek találtam a folyamatot, ahogy Jyn egy eszközből a felkelés hősévé válik. Apja halálával ő is kapott egy "nagyobb célt": átadni a Halálcsillag titkát. Ez tette jogossá nekem, mikor arról prédikál Cassian-nek, hogy még kényszerből, "a nagyobb célért" sem lehet ennyire piszkos a kezük. Az igazi gond nem az, hogy nem sejthették, vajon Erso a lánya, vagy a főnöke pártján áll-e. Könnyebb hideg fejjel feláldozni valamit/valakit, mint a remény, a bízni akarás, a közös erőfeszítés gondolatsora mentén kitartani mellette.

Diego Luna Cassian-je fájóan színtelen karakter, és semmit se tudunk róla azontúl, hogy gyerekkora óta harcolt. Az mondjuk egyértelmű, a Szövetségben látta a reményt, a közös erőfeszítést a Birodalom ellen. És most ennek hiánya tátong előtte, amikor a Szövetség tétovázik, pedig a megoldás kézenfekvő volna. Most valahogy nem akaródzik vezetőinek "vállalni az áldozatot". Így ő meg a többi önkéntes Jynnel tart - ha másért nem is, hogy ne vesszen kárba az ő eddigi áldozatuk, amit a felkelés nevében meghoztak.

Az önfeláldozás témája sem feledteti viszont, hogy a főhősnő családi hátteréből árad a klisészag. Alig 1 éve ismertünk meg a Star Wars-ból egy másik magányos leánytitánt, aki szüleitől elszakítva tanult meg magára vigyázni. Jyn ugyan egy fokkal agresszívebb nőalak Rey-től, de így is lerí, hogy a készítőknek könnyebb volt megint ezt a sablont megadniuk háttérnek. 

Másik ezeréves sablon, hogy a főhős épp odaér a haldokló szülőhöz, az nyög pár szót, és ájultan elhuny. Sőt, ezt a csöpögős szituációt megint eljátsszák Donnie Yen karakterével, Chirrut-tal a végső harc sűrűjében. Számos paródia figurázta már ki az ilyen hollywood-ias halált, de úgy tűnik, mégsem elegen. 

Apropó Chirrut: a jedha-i templom volt őréről okosnak találtam az ötletet, hogy vak legyen. Eszembe juttatta, mikor Luke zárt rostélyú sisakkal tanult szemei helyett az Erőre hagyatkozni. És bár ez a "Velem van az Erő"-mantrázása eleinte bosszantott, értelmet ad neki, mikor fegyvertársa, Baze is rátámaszkodik, bár ő nem Erő-használó.

A Star Wars eddigi legjobb droidkaraktere K-2SO. Külleme C-3PO bádogemberszerűbb kiadása, viselkedése ellenben nemcsak ruganyosabb és cinikusabb, de bátrabb is: nem tétovázik, hogy feláldozza magát, amíg Cassian és Jyn a Halálcsillag eredeti adattekercsét előkeresik. Sokkal inkább érdekelt bármelyik mondata, mint pl. a pofátlanul beszuszakolt röp-cameo 3PO-val és R2-D2-val. 

Kondérnyi fanservice-t injekcióztak a készítők a forgatókönyvbe, és ezeknek kb. feléről ordít, hogy reklámcélzatúak. A stúdiórendszert ismerve várható volt, hogy motívumok mellett helyszínek, szereplők és konkrét jelenetek is átköszönnek majd 40 évvel korábbról. De túl sokat raktak be ezekből, csak azért, hogy hajszálra idomuljon a spin-off a '77-es alapműhöz. Hozzáteszem: a Rogue One szerintem ügyesebben kötötte össze a III. Epizód végét a IV. elejével, mint maga a III. rész a régi és a klasszikus trilógiát. 

Élénk vita alakult ki a CGI-mágiával feltámasztott karakterekről. Engem ez Peter Cushing Tarkinjának az arcánál zavart: plasztikusabbnak érezte a retinám, mint amilyen a hús-vér alakok fizimiskája. De még így is jóval ridegebb, dominánsabb figura, mint Krennic, akinek egyetlen személyiségjegye a becsvágya volt. A fiatal Leia Organát szemből felfedni is fölös buzgalomnak tartom a rajongók felé, mikor Az új remény nyitányában sem láttuk egyből az arcát. 

Nehéz megítélni, hogy a több heti utóforgatás mekkora anyagot söpört le az asztalról, de biztos, hogy annak egy részét a trailer-ekben hasznosították újra. A kész mű az elején némiképp ritmustalan: figyelme szétoszlik a sok helyszín és karakter között. Nem sokat segít Michael Giacchino átlagos zenéje sem, ami a 2. nagy-trailer heroikus dallama után pofára esés. 

Ezt viszont ellensúlyozza a helyzetből adódó feszültség és sürgősségérzet. Rögtön egy bolygópusztító gép elkészültétől indítunk, ami a Császár teljes egyeduralmához épült. De - ahogy Tarkin felvázolja Krennic-nek -, felfedésével a Szenátus számos rendszere átállna a túloldalra. "Nincs semmilyen Halálcsillag." A titkolózás az utolsó gát Tarkin előtt, és teljesen érthető, hogy félredobja, mikor a Halálcsillag, a Szenátustól független egyeduralom záloga kerül veszélybe. 

Akcióparadicsom a játékidő utolsó harmada. Komolyan: az endori ütközet óta a legütősebb, legjobban követhető csatajelenetsort kapjuk földön és űrben. Ez volt az a pont, ahol a császár és a lázadó vezetés is nyíltan vállalják a konfrontációt. Külön kuriózum a manőver, amikor egyik csillagrombolót oldalba tolják a másiknak. 

A Halálcsillag egyreaktoros robbantását is valami észbontóra csinálták meg. Érdekes ötlet, hogy a film szerint a fénykard plazmapengéjét ugyanaz a kristály adja, mint a csodafegyver halálsugarát. És nyilván nem tartozom a rajongói keménymaghoz, mert én itt bírtam először kihámozni, miféle szerepük lehet a híres "ionlövedékeknek" a Star Wars-ban: gyengítik az elektromágneses pajzsmezőt egy tárgy körül. (Szóljon valaki, ha félreértem!)

Dacára, hogy a legtöbb új szereplő felé fenntartásaim vannak, bevont annyira a produkció, hogy a küzdelmük és végül a mártíromságuk hatással legyen rám. Már ezzel többet ért el a Rogue One, mint a teljes előzménytrilógia. Jynnek tudnia kellett, hogy még ha a tervrajzok át is jutnak elektronikusan a flottájuknak, ő maga szinte biztos nem jut ki onnan élve. 

Apai beceneve és a tervrajz kódneve Csillagpor, és szó szerint azzá válik, mikor Tarkin egyetlen irgalmatlan paranccsal kiirt mindenkit a lenti csatatéren. Nem tudom: engem megfogott, ahogy ez a mindenek fölött álló, de emberkéz alkotta hatalom olyan festői panorámát adva ragadja el a főhőseinket. Akik egy élet szenvedései után végignézhetik, hogyan közeleg feléjük a kikerülhetetlen elhamvadásuk.

Koronája a Zsivány Egyesnek azonban nem más, mint Darth Vader. Emberek! 1980. májusa óta nem pompázott ennyire dicsősége teljében a Star Wars központi alakja! Írom ezt úgy, hogy magasról teszek rá, hány percig szerepelt vagy sem. A két legemlékezetesebb pillanat egyértelműen az övé: 

1. Hibátlan belépője, mikor Krennic kihallgatásra vár nála;  
2. És a végén, mikor saját kezűleg öldösi fénykardjával az űrhajó lázadóit.

Utóbbit célszerűbb zárójelenetnek tartottam volna, mint amit végül helyette kaptunk. 

Koszos, komor, sorsokat eldöntő fejezet a mítosz talán legfontosabb öngyilkos küldetéséről. Hézagaival együtt is a Zsivány Egyes az egyik legszilajabb eddigi Star Wars-felvonás, ám egyedül is megállja a helyét. Bizonyos fokig földön járóbb és szorosabbra fogott, mint Az ébredő Erő, de annak személyessége csak néhol fedezhető fel rajta, és legalább annyira mutogat a nagy elődökre, mint a jóval kevésbé újító VII. Epizód. 


Ilyenkor jön jól a kisebb értékskála, mert nem tudom, 10-ből vajon 7-et vagy 8-at adnék-e rá. Legyen egyszerűen 4 fénykard az 5-ből.