2022. július 11., hétfő

Holdhullás (Moonfall)


Javíthatatlan eset Roland Emmerich: évtizedek óta feszt vagy a világvégéből vagy esetleg egy másik világbéli kiruccanásból próbál méregdrága akció-sci-fi-ket rittyenteni, amik aztán valahogy mindig beintenek a nézők értelmi-érzelmi kapacitásának. Notórius, mennyi látványosan esztelen-szagtalan katasztrófafilmet hívott már életre ez az ember – sőt egyiküknek még egy kései 2. részt is csinálhatott, ami ma már a század egyik legrosszabb folytatásának számít.
 


És akár A függetlenség napja - Feltámadás, a Moonfall is mintha a minél nagyobb ívű fejesugrásra törekedne úgy, hogy nincs alatta medence. Minden szempontból sikerül elmeszelnie magát: szétfolyó cselekmény, nonszensz sztori, silány ütemezés, rémfakó szereplők, gépre kötött dráma, agyölő párbeszédek, felemás látványvilág, erősen kérdőjeles effektek... kimaradt valami? Vadabbnál vadabb ötletei nemhogy súlyozott egésszé nem tudnak egyesülni, de oly messzire repíti őket egymástól a nehézségi erő, amennyire csak bírja! Lehet esetleg mentegetni azzal, hogy épp ez a kapkodó, bármi áron célba érési láza ad egyfajta abszurd érdekességet a filmnek: nagyot mer álmodni és magasra repül... épp csak alatta dől össze a talapzat, mielőtt spirálban a pokolba pörögne. 
 
 
10 évvel ezelőtt egy űrküldetésen Brian Harper és Jo Fowler és egy harmadik társuk tanúi voltak egy rajzásra emlékeztető lény feltűnésének, az ügyet mégis eltussolták, Harpert pedig hiteltelenítették és kirúgták. Ám egy renegát tudós, K. C. Houseman rájön, mi hazudott el a NASA: a Hold valójában egy ősi mesterséges objektum, amelyet az idegen szörny gallyra vágott. A Föld gravitációja pedig egyre csak beljebb vonzza égi kísérőjét, ami a végső szétszakadással teljes világkatasztrófát fog előidézni – hacsak Jo, KC és Brian nem űrutaznak oda, és „javítják” meg valahogy a Hold energiaforrását.
 
Gimis koromban, a legbukdácsolóbb félévemben hihetőbbre tudtam volna egy olyan filmet körülírni, ahol a Föld egy égitesttel ütközik össze. Pedig én simán el tudok képzelni olyan dolgokat, amiket a „hivatalos” tudomány ma még a büdös életbe nem vallana be, ha igazak is volnának… teszem azt, hogy a Hold tényleg egy mesterséges égitest. Vagy azt, hogy a földi ember valóban kozmikus eredetű, egy másik értelmes faj genetikai kísérletének a gyümölcse. Ez a két alapgondolat értékesebb a szememben, mint az összes a témáról életem során látott ismeretterjesztő műsor a TV-ből, ahol örökké csak előemésztett infókkal és űrfotókkal etetik a parasztot! Pont ezért sajnálom, hogy Emmerich ilyen elképesztően ostoba, félút előtt széteső roncsot tákolt e két alapgondolat köré.
 
 
Történetet vezetni biztos, hogy nem így kell: egy máris filmhosszúságú időn át olyan megjegyezhetetlenül fakó, antiérdekes figurák magánéletén rágódunk és vánszorgunk, hogy legszívesebben a képükbe ordítaná az ember az unalmasságukat! Aztán valahol félút után a rendező kioldja a biztonsági övet, és gyorsulva beleszáguld ólomkatonáival a kakofónia mély szakadékába. Minden van itt, mi átlagon aluli: elvált–leégett ex-űrhajós az épp lesittelt huligán fiával, irodába tolt ex-kolléga Halle Berry a hánycsillagos tábornok férjével meg egy ázsiai bébiszitterrel. És vajon hogy lehet, hogy soha senki nem hisz egy olyan szakállas dagi kutatónak, aki a kijelentéseit mindig ilyen Jar-Jar-Binks-es attitűddel adja elő? Ott vannak még a főhős ex-neje, a rögtönzött civil alakulattal a hegyekben, egy kis futó Donald Sutherland-cameo, plusz a rettenthetetlen oxigéntankvadász, Michael Pena. Karizmatikus gárda, nemde?
 
 
Az egész történetet mintha útközben hordták volna össze ilyen-olyan összeesküvés-elméletekből, amiket a rendező maga is csak annyiként fog föl, illetve kezel. Holott épp ezt a tudományos talajt kéne hihetővé formázni ahhoz, hogy a katasztrófa tétje ne csak szavak és látványtrükkök formájában létezzen! Kiszúrja az ember szemét, hogy Emmerich fantáziáját mennyire nem a témakör, hanem csak a kísérőjelenségek teatralitása ragadta meg.
  • Van a szuperközeli Hold az égen, ami hol hatással van a földfelszín gravitációjára, hol nem;
  • a közelsége miatti gravi-lökéshullámok, amik elől el lehet futni (?!);
  • a gigacunamik, amik egy felszálló űrsiklót elöntve se oltják ki annak hajtóműveit (?!!);
  • Alaktalan, intelligens csáplények, amik évmilliárdokkal ezelőtt kinyírták a Hold építőit – plusz a többi holdbázist –, de az ajtóik feltörésével még ma is gondjuk akad (?!?);
  • A Hold monumentális szerkezetei (ami a film egyetlen tényleg mutatós látványossága);
  • a Hold belső, oxigénnel ezermillió évek után is (!!?) ellátott folyosói;
  • nem beszélve a működőképes és random földi embernek kisujjból elvezethető űrhajói (:D), stb. 
S mindezt a végén – akárha holmi ősi rejtély aranytekercsbe írt megoldása volna –, ellátja egy felemelőnek szánt, valójában elnagyolt, butított magyarázattal a földi élet eredetéről. Vagy ha már itt tartunk: az az intelligens nanotech-alapú gépszörnyfaj, amit egy egész, a miénktől jóval fejlettebb megacivilizáció nem tudott megfékezni, és ami megsemmisített egy egész mesterséges holdak álló kozmikus flottát, azt 3 űrhajós egy rögtönzött tervvel egy csapásra legyőzi?! 
És miközben a két veterán ott szemlélődnek büszkén a hóban a többi túlélővel  holott a Hold szépen leápolta az egész bolygót a mi civilizációnkkal együtt  ottmaradt társuk tudatát az ősi emberek programja a Hold adatbázisába föltöltötte?!!
Hjaj, Roland, szedd már össze magad, édes fiam…!
 


Hollywood egyik leghírhedtebb filmszakácsa 146 millió dollárt költött arra, hogy teljesen hülyét csináljon magából a nagyérdemű előtt. Ez sajnos az anyagilag és kritikailag is elbukott Moonfall legnagyobb diadala. Sokkal komolyabbnak mutatja magát, mint amilyen a köntöse alatt: satnya bábemberkékkel üljük le a bevezető bő felét, majd bő órát egy világkatasztrófán "izgulhatunk", amely méreteihez képest valahogy mégis olyan bagatellnek érződik. A tudományos körítés pedig 2 obeliszkméretű középujj a logikának; akad egy-két elgondolás, ami okos műben akár még inspiráló is lehetne  a fajunk geneziséről, genetikánk összetettségéről és civilizációnk kilátásairól. De ezeket éppen itt meglelni olyan, mint ékkő-szilánkot keresgélni a trágyadombon.
 
Kiszenvedett előttem 1/5-ös moziműként. 





Nincsenek megjegyzések: