John Wick 4. felvonás - Az akciópornó is csak pornó

 

Nem titok, hogy korlátolt, tettetett, velejéig pózfüggő videogame–demo-nak tekintem az egész John Wick-franchise-t, ahol a modor az értelem, a fegyver a dráma, az akció pedig a történetírás parasztvakító protézise. Pár perces YouTube-klipek garmadájától megkapjuk ugyanezt, és kevésbé találnánk fárasztónak, mechanikusnak. A 4. felvonás az eddigi, morzsányi történetszálak nagy elvarrására vállalkozik, olyan hétmérföldes körítéssel, melynek végén John is megkapja a maga Jézus-pillanatát, a megváltó halál festői képsoraival. 

Amit a 4. – vagy valljuk be őszintén: bármelyik – rész nyújt, az látványkellékeivel össze is foglalható: 

• stukker, 
• pengék, 
• lépcsők, 
• nyilak,
• pecsétek, 
• golyófogó zakók, 
• turbózott kungfu, 
• szabikövi páholyok, 
• fedőhotelek, 
• kulturális és etikai kódexek hangzatos imitációi 

– ja, és a még teljesebb lezárásért ezúttal akad egy új kutyus is. Aki picit is több mondanivalót vár, mint a szokásos "ha megszeged a szabályokat, viseld a következményeket!", abban ez afféle koli buli utáni másnaposság érzetét fogja hátrahagyni. 

Van ez a piperkőc új főgonoszunk, „a Márki”, aki a High Table – magyar szinkronnál „a Kör” – hierarchiájában kvázi a római diktátor modernje. Na, ő kerül most a vadászat élére, ami ugye az egész mai világrendszerre kiterjed, végtelen emberi és anyagi erőforrásokkal. John ezt vállalta fel, ez az átok, ami vele együtt mindenkit körülötte halálra ítél. Ám most kiskapu nyílik a számára: ha a megfelelő család visszafogadja, és az ő nevükben párbajozik a kis szadi márkival – vagy annak vak bérgyilkos bajnokával –, feloldozást nyerhet. 

 

Világ körüli útnak beillő forgatás zajlott le Franciahontól a japán szigetekig, az eddigi legnagyobb pénzcsapjából kedvükre kiélhették magukat a díszlet- és jelmeztervezők is. A modern világot átszövő titkos geohatalom, aki mindenkit kötelez és alárendel, ma már klisészámba megy, de a film hangulatban a nagy mumus funkcióját itt most betölti. Ha nincs is összetetten kidolgozva a szerveződése, de érezni lehet a háttérben a jelenlétét. Már ez is több mint amit a 2. vagy 3. részről el tudok mondani. Kár, hogy a történet vagy maguk a karakterek alig kaptak pár cseppet ebből a dúsítóinjekcióból, amit a látványtervezésnek szállítottak ki. 

 

Stílustól csurgó, Marvel-t lemosolygó akcióorgiái nekem a japán mészárlásig tartottak ki érdekesség terén, azután már csak fárasztottak, de iszonyúan és rendre! Ezt pedig bizony nemcsak a saját hozzáállásomon értem tetten: maguk az „extrák”, az átlagpolgárok az utcán, szórakozóhelyen is tök közömbösen reagálnak egy-egy kitörő harcra körülöttük – főleg a berlini jelenetnél teljesen unott képpel vonultak ki az épületből! Úgyhogy ne legyenek illúzióink: az átvezető fadumák Wick 1-2 vele még szóba álló ismerőse, vagy a Kör lojalitási között sose lesznek, és nem is voltak többnek tervezve átlátszó stíluskörítésnél.

 

Világos, mi volt itt a cél: minél több, csicsázottabb akciózást begyömöszölni, ahogy pl. az Equilibrium – csak itt a végső párbaj már inkább Clint Eastwood westernjeire hajaz. Keanu Reeves rutinból, színésztársai pedig még kevesebből tudják le cérnavékony szerepeiket, melyeknek fél óra múlva már a neveire sem emlékszünk. Egyébként meg merem kockáztatni, hogy még a rajongóknak is csalódást okozhat hősük dicstelen távozása. A szinte elpusztíthatatlan John Wick végül banális módon egy közönséges pisztolypárbajtól passiózik el, és EZ a 4 részen átívelő vértestamentum 2 és fél órás zárófejezete. 

A John Wick: 4. felvonásra egy kettest adok. Úgy dübörög helyszínről helyszínre és akcióról akcióra, mint egy felbőszült bika, akit matadorja a nézőkre uszított rá, és közben végigtapos mindazokon a kis kezdeményeken, melyekből akár még egy valódi emberi történet is kisarjadhatott volna. 

Mátrix 4. - Feltámadások

 

Hajlamos vagyok a kategorizálásra, ezt elismerem. De egyszerűen nem tudom a Mátrix: Feltámadásokat másnak vagy többnek látni, mint egy újabb dilettáns, The Last Jedi-szerű deheroizáló hozzátoldásnak egy franchise-hoz, amit évtizedekkel zárás után kergettek ki a koporsójából a semmiért. Képes valahogy arra, hogy egyszerre kapkodjon és húzza végtelenségig az időt, újraguberálva a mítosz egy-két elemét, lerombolva az amúgy is túlépített szabályrendszerét, valamint a föld alá üldözni szegény nézőt a szüntelen, szűnni nem akaró, nonszensz és képmutató pszeudofilozofálással, amit már az Újratöltve és a Forradalmak idején is sokunk a pokolba kívánt.
 

Neo és Trinity mégse haltak meg, csak a Mátrix titokban újra asszimilálta őket, és most megint hamis identitással léteznek benne. Neót a pszichiátere – aki valójában nem más, mint a Mátrix vezérlőprogramjának kivetülése – kék pirulás kezelés alatt tartja, nehogy rájöjjön az igazságra. Ám a való világból egy Bugs nevű kapitánycsaj és legénysége, az új külsőt kapott Morpheus segítségével felkutatják és idővel ki is hozzák. Neo vissza akar menni Trinity-ért is, de előbb hozzá kell szoknia pár dologhoz, ami a való világban megváltozott.
 

20 év után vette újra elő kedvencét a Wachowski-család egy folytatásért, ami 20 perc után már minden kötődési ingert elvágott tőlem, és amit ily módon szívből meg is utáltam. A forgatókönyv egy kétségbeejtően kusza, túlhajtogatott origami, melynek logikáját a direktor úgy változtatgatja, ahogy épp elképzeli. 

Masszívan kiszivattyúzta belőlem az összes érdeklődést a rengeteg meddő expozíció, a korábbi részekkel való ellentmondások és a sok idegdaráló agyonmagyarázás, amit a szövegfüzetekbe suvasztottak. Minden újabb információval csak még távolabb került tőlem ez az egész világ, vagy az, amilyenné módosult: pl. hogy most már vannak az emberek oldalára átállt gépek, vagy hogy miként működnek azok az élő adathalmazok, bármi is a nevük. A nagy szerkesztgetésben a legalapvetőbb dolgot nem voltak képesek alapszinten megteremteni: a néző kíváncsiságát a világ iránt, illetve a kötődési felületet a szereplők kilétével, szavaival, tetteivel.

 

Régi vagy új, emberi vagy nem emberi szereplőről volt-e szó, az még a jobbik eset volt, ha csak hidegen hagytak, de nem idegesítettek is. Ami pici emberi imput szorult ebbe a kacathalmazba, azt az örömmel viszontlátott Carrie-Anne Moss adta: szembesülni vele, hogy családja csak a megújult Mátrix hazugsága volt, lehetett volna akár a film egyik drámai aduásza is. 

Csakhát sem ő, sem a John Wick-frizurás Kenau Reeves nem feledtetik pl. Laurence Fishburne hiányát; az új Morpheus sokkal inkább egy Men in Black-paródiába illene. Smith ügynök pedig Neo ellenfeléből itt valahogy egy homárgyanús játszópajtássá vedlett át, aki „váratlan szövetség” címén még ki is menti a kiválasztott irháját egy ponton. 

Az első Mátrix egy kissé túlstilizált, de mondandójában okos akció-sci-fi volt, melynek intelmei a mai világunkban mind inkább felismerhetők. Összes folytatását a kukába valónak tartom, beleértve a legújabb, 2 és fél órás Feltámadásokat is. Egy amputált lelkű, meddő szövegdézsa az egész; gondolati, érzelmi és látványi fronton is csak büntetett engem minden figyelemért, melyet törekedtem kipréselni magamból.

• 1 felvetését (kezdve azzal, hogy miért csüng még most is a fél világ a szimulált világon?) nem tudja közhelyeknél tovább építeni, működő gondolatmenetté,
• 1 szereplőjét se tudja emberibbé tenni egy retro PC-pixelfiguránál, 
• 1 akciójelenetét nem tudja még azzal a jól felismerhető stílussal se bevonni, nemhogy igazi téttel, izgalommal vagy jelentőséggel.

Talán a személyes élmény a szokottnál jobban bejátszik most, de vállalom: egyest adok ötös skálán a Mátrix: Feltámadásokra. Kicsit sem érte meg végigtespedni, vagy a feltételezhető értelmét bogarászni. Azt tudom javasolni: ha egy Mátrix-filmnek már alcíme is van, kerüljétek el!
 

John Wick 3. - Parabellum

Teljesen mindegy, milyen alcímet firkantanak oda mellé: a 3. John Wick nevével fémjelzett mozi csak azt bizonyítja kismilliomodszorra, milyen síkhülyének nézik a mai akciófilm- közönséget odaát! 

Egy rossz szót sem fogok szólni Keanu Reeves-re - márcsak azért sem, mert 1 elhivatott színész még nem javít föl egy filmet se jóvá vagy értékelhetővé. De erre a szériára sem ő, sem más magára valamit is adó sztár sem lehet büszke. Egy teljesen lélek, szív és intelligencia nélkül a létbe kényszerített, sivár fércgyártmány a Parabellum, ami úgy mutogatja az akciókoreográfiákat idomított célnézőinek, mint valami fényes kulcsot a buta bébiknek.    

Történetről ne is álmodjunk: annyi történik, hogy John ugye státuszát veszti a titkos gyilkos hierarchiában, egy tabuhelyen elkövetett gyilkosság miatt. Vérdíjjal a fején csatangol ide-oda, miközben egy fapofájú nő a "felső kör" nevében rögtönítélő bíróságot játszik azokkal, akik John egérútját akár pindurkát is segítették. 

Magasról teszek a harci koreográfiákra, ha egy filmnek nincs belseje, ha szó szerint ki van belezve belőle a tartalom! Megállás nélkül 3 dolog váltogatja egymást, ha épp nincs akció: 

1. vagy Reeves jár-kel fel-alá viharvert, lelkipásztor arccal, 
2. vagy a sörtehajú dominátrix, az "Ítélethozó" szájal folyton a felső körről, 
3. vagy a "szentélyben" gépszajkózzák, hogyan áll éppen John Wick "státusza". 

ÉN akartam lemészárolni ezt az utálatosan sekélyes fapofa-gallériát, ami elvileg a karaktereket szolgáltatná. Teljesen érdektelen Halle Berry frusztrált Sofiája, akiről mindössze annyi stabil infó derül ki, hogy régen el kell hagynia a lányát, és ezt az űrt kutyáival pótolta a szívében. De sem ő, sem Laurence Fishburn King-je nem több pózbábuknál: Fishburn szamurájkardos kivégzése, majd filmvégi felbukkanása méltóképp koronázza az ordító hamisságot, ami az egész produkcióból töményen árad. 

Ez, valamint ahogy az Ítélethozó csaj megilletődött fejjel alkudgat a végén John-ékkal - holott pont az ilyen esetek büntetése miatt volt kiküldetésben -, a maradék hitelét is kiirtják ennek az egész sötét hierarchiának. Van egy agyonködösített felső kör, és van a renegát - de inkább csak sérthetetlen - John Wick, és a kettő között egy ózsdi bábszínház emberkellékei. Legjobban egyébként a kopasz fegyvermániás irritált, aki hol ki próbálja nyírni John-t, hol meg a hírnevéről áradozik.

Mindössze ennyit tud a John Wick 3. - Parabellum. Még az elődjétől is sivárabb, érdektelenebb és közönség-lenézőbb celluloidtrágya. Ha én pucér akciókoreográfiát akarok nézegetni, akkor a YouTube-on ezerszámra találok pár perces videókat erről. Nem kell ahhoz pénzt adnom mozijegyre, DVD-re, Blu-Ray-re, etc. és 2 órát kidobnom az életemből olyan "akciófilmre", ami a mutatványoskodás mögött ennyire üres és haszontalan!

John Wick: 2. felvonás

Soha nem értékelek pozitívan egy mozgókép-alkotást, csak azért, mert a közvetlenül a zsánere alapkövetelményeinek eleget tesz. Pl. egy jó akciófilm nálam nem ott kezdődik, ha az akció izgalmas és kreatív benne. Számomra az csak a minimum, hogy ne tartsam komplett katasztrófának a filmet, ha minden más alkotóeleme - főleg a történet és a karakterek - életképtelenek. Ha egyszerre hiányzik belőle a szív, az intelligencia és az eredetiség.

A második John Wick-mozi a legrosszabb alapeset, mivel egyik téren se tud állandó színvonalat nyújtani. Igen: még az akció és a stílus terén se tartom okos, izgalmas vagy meggyőző darabnak, bármekkora népszerűségi indexű az elődje. Nem John Wick személyes helyzetét átélve, hanem a filmjét végignézve éreztem magam olyan meghurcoltnak, mint ő:

• Gyászoltam a színészek befektetett idejét és energiáját,
• fuldoklottam a klisétengertől és balta párbeszédektől,
• untam az életszerűtlenül agyonkoreografált akciókat, 
• pokolba kívántam a faarcú, pozőr antikaraktereket,
• hánytam a forgatókönyv rikító fantáziátlanságától, és
• az összes pisztolylövést a stúdióépületbe képzeltem oda.

Szóval enyhén szólva nincs jó véleményem Keanu Reeves új sikerszériájáról, amely biztosra veszem, hogy 3 részesre tervezett.

A John Wick: Chapter 2. a titkos alvilági hierarchiák extravaganciáját használja reklámpontként, mindent a vonzónak vélt külsőségeknek és üreges sztereotípiáknak alárendelve. A titkos hálózat mindent lát és hall, ugyanolyan szerveződik, mint bármelyik hivatal, tagjai között szektaszerű a fegyelem és szabálytisztelet. Főhőse, Wick kötelezően istenprofi bérgyilkos, aki nem tud hibázni, és akit sötét múltja nem enged visszavonulni.

Tudjuk jól, mit várhatunk az effajta akciófilmhőstől: árnyékként suhan át minden biztonsági védelmen, ő legmenőbb, egyes körökben legendák keringenek róla. Tele van konkurenciával, ám a világ összes fegyverese sem bír vele. Szorgosan gyártja a hullahegyeket, ámbár csak azért kerülnek rá horzsolások, hogy bevegyük: hús-vér személy. Kár, hogy normális párbeszédeket, háromdimenziós személyiséget, épkézláb motivációt nem várhatunk tőle, vagy ha már itt tartunk: akármelyik másik szereplőtől sem. Akár tagja a bérgyilkosok királyságának, akár nem. 

El voltam borzadva, mennyire hamis, magamutogató az egész produkció, színészi játékoktól a műsötét beállításokig. Reklámklipek tömkelegét láttam emberi történet helyett, harci androidokat igazi szereplők helyett. Egyszerűen nincs tartalom a külsőségek mögött, amik pedig messze nem olyan kreatívak, mint azt a film hiszi. Nem tudom, hány attrakció származik máshonnét, de amelyekre ráismertem, azokat nagyon is elidegenítően tálalták elém:

Majdnem elaludtam A szállító-típusú autózúzdán a bevezető körnél;

undor delejezett a Kingsman-féle fegyverbolti luxuskiszolgálás során;

plusz egy csipetnyi Sárkány közbelép is előkerül Wick befuccsolt rajtaütésekor a vége felé.

Nem érdekelt, John él-e vagy hal. Semmitmondó civil élete, bájolgó emlékei kedveséről, Helenről, vagy a hotelbe is magával vitt kutyája sem hitették el velem, hogy jobb sorsra érdemes, mint ami jut neki. Reeves próbálja átadni Wick meggyötörtségét, de az írás ezt abszolút nem segíti.

Ha te világhírű asszaszin voltál, rendezted volna inkább le rendesen a véresküvel megpecsételt múltad szálait, mielőtt "szabadságra mentél!" Értem, hogy az eskü kötelezettsége láthatatlan börtönt képez John körül, amelyből nem képes kiszabadulni. De ennek a drámája nem tud rendesen átszűrődni! Megreked azon a szinten, hogy egy egójától vak és süket, allűrös bűnlord-sablon nem hagyja Mr. Tökéletes Gyilkosnak, hogy "élvezze a szabadságát." 

Nagy kihagyott lehetőség, mikor Wick Rómában egyedül marad célpontjával, Gianna D'Antonióval. Itt éleződhetett volna ki John dilemmája: Gianna a szervezet magasabb körének a tagja, Wick szempontjából viszont ártatlan, hisz őellene nem vétett. A film azonban erején felül szabotálja a komolyabb pillanatait. Miután külön sugallja a nézőnek, hogy Gianna éppoly kegyetlen, mint öccse, Santino, a találkát papírízű szónoklat és egy ál-jelképes meztelen jelenet kíséri. Mekkora mázli, hogy inkább önkezével lép ki az életből - egy véletlenül épp teleengedett vizű fürdőbe -, így John-nak kisebb lehet a bűntudata, mi pedig megcsodálhatjuk Claudia Gerini idomait.

Kisgyerekek bújócskáját idézi bennem az az alapszabály, hogy a Continental Hotel területén tilos megölni valakit, és az illető bármeddig maradhat csak úgy. Ezzel az erővel minden hitman valamennyi célpontja odaköltözhetne, és ugyanolyan nyugisan vacsorázgathatna, mint Santino, mielőtt John agyonlövi. És hogy őszinte legyek: nem látom, mi változott John helyzetében háza felrobbantása óta. Akkor engedte magát kényszeríteni a szervezet vastörvényei révén... most meg fütyül azokra? Vagy a világ legprofibb likvidátora addigra már túlságosan föl volt hergelve?

"Mit műveltél?" 

"Bevégeztem."

Ezek után bárki kitalálhatja, hogy a Chapter Two hogyan ágyaz meg Chapter Three-nek: Johnt kiközösítik, vérdíját emelik, és a szervezet kulcsembere még egy egész teret is megtölt csupa járókelőnek álcázott bérgyilkossal, hogy lenyűgözze. Meggy a tortahabon a kivert kutya-allegória, ahogy elkezd kutyájával rohanni, hiszen perceken belül az egész világ lehetséges orgyilkossá változik körülötte.
"Ettől kezdve az életed semmit sem ér."
Megjegyzem: mindegyik bérgyilkos súlytalan mozifilmes asszaszin, akiknek a nevét a jeleneteik közben felejtjük el.

Kb. annyira hat meg engem, hogy a John Wick: 2. felvonás "csak egy akciófilm", mint John-t D'Antonio koponyájának épsége. Léha, lélektelen sorozatgyártmány, amely úgy koncentrál az akcióra és a komor tónusra, hogy még ezeket is sikerül gépiesen, untatóan felszolgálnia nekünk. Alibi történet és szereplők mellett nem tud izgalomba hozni, ha túlrendezett harcokban arctalan gyilkosok ugrálnak és lövöldöznek.

A John Wick folytatására 1/5-öt adok. Nem teljesítette feladatát filmként. 

Az ördög ügyvédje

Nagy szeretettel kívánok boldog újévet mindenkinek!

Mivel az ünnepek alatt nem búcsúztattam el illőképpen az óévet ezen a kis zugblogon, gondoltam, ideje pótolnom a mulasztást. Mivel sorrendben ez a 666. cikkem itt (egy-két még régebben törölt bejegyzést nem számítva), megpróbáltam valami alkalomhoz illő mozifilm-klasszikust keresni, hogy összeszedett véleményt hozzak össze róla. 

Megveszek egy kiadós társadalomkritikáért, és Az ördög ügyvédje bőszen szór bírálatot a fejünkre. Bibliai allegóriák tömkelegét veti be, hogy szabályosan kiráncigálja belőlünk az egocentrikus, modern világunk összes kis gyarlóságát. Arcunkba vágja az emberi lélek minden gyengeségét, a társadalmi ranglétra összes kísértését: gazdagság, hatalom, karrierizmus, gyönyörök, beilleszkedési kényszer. Mindez annyira könnyen tudja átformálni és eltorzítani az embert - főleg ha életünk minden napján ki vagyunk téve a csábításnak.  

Kevin Lomax gainsville-i sztárügyvéd egyetlen pert sem veszített eddig; az esküdtekkel a legbűnösebbnek látszó ürgét is felmenteti. Sikersorozatára felfigyelve egy new york-i ügyvédi iroda állást kínál neki, amit feleségével, Mary Ann-nel együtt elfogadnak. A cég tulaja, John Milton bevezeti Kevint a felső tízezerbe, rábízva egy milliárdos ügyfelük védelmét. Nagyravágyásáért azonban Lomax nagy árat fizet: nejét felőrli a magány és a megfelelés nyomása új baráti körük felé, sőt egy idő után pokoli rémképek is gyötrik. 

Vagy lehet, hogy az áloméletük valódi mivoltát kezdte meglátni...?

Díjazom, ha egy thriller egyszerre olvasható szó ténylegesen és metaforaként is. Bár Taylor Hackford végül az egész sztorit egyetlen nagy látomássá címkézi át, rendezése szó szerint és átvitt értelemben is működik. Ha szó szerint vesszük, hogy Kevin főnöke maga Sátán - sőt mint kiderül, a biológiai apja -, akkor is csak részben tehető felelőssé, mint főgonosz vagy bábmester. Ahogy Milton is mondja: ő nem tagadja a szabad akaratot, ő csupán rábeszél, sugalmaz, a helyzetet teremti meg, amelynek a kiszemelt engedhet vagy sem.  

A mű végig a tetőpont nagyjelenetére gyúr, ahol Kevin kérdőre vonja Miltont, az meg ömlesztve rázúdítja hibáit, a lyukakat a látásmódjában, amik révén hagyta lelkileg tönkretenni élete párját. Világos, hogy Al Pacino Ördöge mindannak az összessége, ami a mai társadalmunkban romlott: lehet okolni, gyűlölni, de végső soron kettőn áll a vásár. "Hiúság: tutira a kedvenc bűnöm."

Az ördög ügyvédje úgy zsonglőrködik a morbid teológiai poénokkal, amiről pl. a Dogma csak álmodhat. Néhányat hadd soroljak föl: 

1. a nyitány, ahol Kevin egy pedofil tanár ügyét nyeri meg, és még a gyerekáldozatból csinál bűnöst;
2. az iroda tetőteraszán az Ördög megkísérti a kiválasztottat, ő meg kb. azonnal belemegy;
3. hogy Miltonnak nincs hálószobája, mert "ő sosem alszik”;
4. Milton szavai Mary Ann-nek, hogy ő sem jött ki túl jól az "apjával" - vagyis inkább az "Urával"/főnökével, aki letaszította;
5. Babilon említése, és a sokféle nyelv, amit Milton és munkatársai használnak (ember nyelvének összezavarása);
6. a nagy-monológ Isten "perverziójáról": örökké elbámulná, ahogy bedilizünk a sok szabály és tiltás életen át tartó, szüntelen betartásába.

A 3 fő színész munkája nálam 3 alapeset:

• "erős alakítás", 
• "túljátszás" 
• "megfelelt". 

A többiek nem igazán fontosak a történetben; talán Eddie Barzoon, a Kevinre féltékeny vezérigazgató halála még úgy fontosabb fordulat. De az egész igazából családi játszma: a Lomax-házaspárt szakítja szét a férfi apja a saját terve érdekében, mindenki más csak eszköz ebben. Ami pedig Kevin vallásos anyját illeti, kimondottan álszentnek is találtam, és örültem, hogy nem kapott túl sok műsoridőt.

Charlize Theronra eddig nem figyeltem a filmekben, de itt ő az emberi középpontja a filmnek, mígnem a halálával ezt a funkciót átruházza Kevinre. Félelmetes és tanulságos volt egyszerre, ahogy ez a felnőtt kisvárosi nő az új társadalmi státuszuk csapdájában reked. keményen küzd a gazdag nővé válással, végül összezavarodik. A barátságosan közeledő ügyvédfeleségek szép lassan behálózzák azt, hogy miről mit gondoljon, pl. mikor az új lakásuk színét választaná ki. Okos írás, hogy első természetfölötti rémképe az egyik feleség szörnyetegarca: ők a státusz, a presztízs és jó hírnév démonai. Első csapás.

Hátborzongató, ahogy Milton a terror csíráit adagolja, az őrület örvényébe sodorva egy amúgy értelmes felnőtt nőt. Mary Ann bízik magában annyira, hogy tudja, ezek nem képzelgések, és ha a veszély okát nem is, a mibenlétét felismeri: mindaz, ami most az életük keretét adja. De elszigetelték, a depresszió és rettegés idegileg felőrölte, férjét pedig a munkája és egója egyszerre választja el tőle. Ezért lesz könnyű célpontja Milton rituális nemi erőszakjának, ami miatt szó szerint "hitetlen" férje beutaltatja, gyógyszert kap, és ezúttal tényleg ő maga fordítja a kést maga ellen. Sakk-matt. 

Keanu Reeves-re értettem azt, hogy "megfelelt" az ördögi ügyvéd szerepében. Sose tartottam egy hű-de-nagy tehetségnek - sőt a Mátrix nélkül szerintem már a pályán sem volna -, itt viszont jól hozta a nagyképű, sikereire büszke, ambiciózus férfit, aki ügyeinél minden apró részletet kiaknáz. Tetszett, ahogy a görcsös győzni akarását még az Ördög előtt is védi. Most a ő vádlott, és mikor rájön, hogy bűnös, végrehajtja az ítéletet: főbe lövi magát. Cseppet se találtam légből kapottnak Kevin nagy bűnbeismerését, több ponton kapcsolható az addig történtekhez:

• Milton kétszínű tanácsa, hogy foglalkozzon Mary Ann-nel, ami ugye a megoldás lett volna;
• Költözésükkor a pár éppúgy félt elszalasztani életük nagy esélyét, ahogy végül a férj elszalasztotta, hogy a nejét megsegítse;
• És ehelyett éppúgy cserbenhagyta, ahogy Eddie-t a járókelők, mikor megölték az utcán. 

A játékidő nagy részében szórakoztatott Al Pacino kissé túlfűtött alakítása. Nem tudom, vajon egy másik filmben komolyan tudtam volna-e venni az ő verzióját az Ördögről; de az biztos, hogy színt vitt a produkcióba. Viszont a lelepleződés után nagyon elszalad a ló Pacino-val, intenzívnek szánt mimikája néhol a nevetség határát súrolja. Mintha a színész maga sem bízott volna a forgatókönyv logikájában, ezért inkább túlnyomja az adrenalint, hogy mentse a helyzetet.

Nem is csodálom: a film egyértelmű gyenge pontja az Ördög grandiózus terve, amiért elvileg fel kellett áldoznia fia kedvesét. Milton a véres XX. század után hatalma teljében van, közeleg a millennium. Ezért Kevinnek a féltestvérével, az egyedüli másik méltó utóddal kellene hálnia, hogy aztán gyermekük legyen az Antikrisztus, Kevin pedig az ő birodalmának jobb keze. Elnézést: micsoda??? Ezen a ponton szétfolyik a bibliai jelképrendszer; nem értem, Hackford miért erőltette még a vérfertőzést is a motívumok közé. Majdnem elröhögtem magam, ahogy

Pacino valósággal felrobban, körülötte minden tüzet fog, a márványból kiolvadt nőalakok pánikolnak, az Ördög szajha lánya pedig pucéran fetreng a padlón. Tisztára mintha egy rockbanda zenevideóját néznénk! De végülis kimagyaráztam, hogy ez már a történet keretét adó látomás vége, összeomlása. Kevin megint a startvonalra kerül, a pedofil pali tárgyalására, és a vizionált rémmeséből tanulva elkerülheti mindazt a bűnt és helytelen döntést, amit abban elkövettek Mary Ann-nel.

Sok minden elé állít görbe tükröt Az ördög ügyvédje: a városi karrier- vagy családkép elé, a társadalmi életnek, a jog és az üzlet világának, a vallásos hitnek. Vegyes műfaji klasszikus, amely sokkol, felrázza az ember lelkiismeretét. Pacino és az effektek túlkapásai az utolsó harmadában elég zavaróak, és egy csomó tanulságot előre a szánkba rágnak, akár egy túlbuzgó prédikátor a misén. De ettől még bitang erős légkört teremtő, feszült pszichothriller és tanmese ez a nagyravágyásról, az anyagi siker erkölcsi áráról. Arról, hogy tudatosan, vagy sem, de életünk minden percében döntést hozunk az életünkről, a személyes meggyőződésünk alapján.

Az ördög ügyvédjére egy 4 per 5-öt adok.