X-men: Sötét Főnix

Ez komoly??!

Az alakváltó hidrogénszöszi neve... 
Vuk 
??????

Akárcsak az élőszereplős Aladdin-remake, a Sötét Főnix is önmagának egy korábbi verzióját sminkeli, új sztárgárdával, de jobbára csak a szöszmötölés szintjén. Leginkább azt púderolják benne, hogy az X-men: Az ellenállás végében a Főnix maga az igazi Jean Grey, pontosabban a benne elnyomott elementáris pusztítóerő, mely a felszínre törve eluralta a tudatosságát (mint eredetileg a képregényben), nem pedig egy kozmikus eredetű entitás, amely Jean éntudatával népirtásba kezdett (mint később a képregényben). Garantálható, hogy már a film felénél sem fogja érdekelni a nézőt, melyik verzióval dolgozik ez a movie.

Bámulatos, hogy a Fox még mindig küszködik újabb X-men-filmeket kicsikarni, hogy a jogok ne jussanak vissza a Marvelhoz, habár azóta már mindkét stúdió Disney-védnökség alatt áll. Mert ez az egyetlen oka, hogy ez a film létezik; mintha egy épp bezárt autógyárból még kivontatnák az utolsó, hiányos alvázzal készült tragacsot, ami volán, történetmotor vagy kreatív üzemanyag nélkül robog előre. És Simon Kinberg, aki a széria írója és producere már a 3. rész óta, még a biztonsági pályára sem tud ráállni, mert sem az eseménysor, sem a karakterdráma nem működik, így az egész tákolmány végül az árokban köt ki.

Szíjat hasítanék a rendező legújabb forgatókönyvéből: végig ordít a színészekről, hogy rutinnal próbálják kompenzálni a trehány írást és az amatőr rendezői utasításokat! A karakterek málló viaszbábuk eddigi önmagukhoz képest, mint általában, ha egy folytatás csak gyors pénzmarkolás gyanánt lett kierőszakolva. 

A nagy visszatérők, mint Michael Fassbender, Jennifer Lawrence és James McAvoy olyan fájóan fásultan játszanak, hogy könyörületes lett volna mindhármuk figuráját kinyírni a filmben. Egyszerűen nem akarnak itt lenni, vagy a csekk vagy a szerződés kötelezi őket túlórára az X-porondon.

Sophie Turner-nek szerintem még érnie kell személyes kisugárzás terén; nem elég mágnesező a jelenléte ahhoz, hogy az ő Jean Grey-ét tegyék meg az események figyelemközpontjává, sőt kiváltóokává. Értelem alig tetten érhető abban, ahogy a komikus fénylény az űrmentőakció után belé hatol és elmásítja a pszichéjét. Megelevenedett kataklizma helyett egy álmosan toporzékoló, koraérett kislányt látunk, aki azt se tudja, mit akar, csak ez a zsenge szabadságvágy pumpálja belülről. 

A mélypont azonban szegény Jessica Chastain: hidrogénszőke hajával és irritáló fapofájával bicskanyitogató jelenség. A párbeszédek eleve borzasztók, de a szöveg az alakváltók népéről és a Jean-t megszálló űrerő háttere olyan jelentéktelen kotyavalékgőz, hogy még a film klimaxharca előtt teljesen elfelejtjük. Hiába piszkálják Jean felelősségét a halálesetekben, amiket akaratlanul okozott, vagy akár Xavier-ét, aki egy mentális blokkal titokban elnyomta a lány erejét. Az egésznek annyi lenyomata marad a nézőben, hogy a zavarodott vöröshajú lánylényt megkörnyékezi az alantas fehérhajú, beszív egy adagot a szupererejéből, majd amaz végre a fejéhez kapva leiskolázza, és eltűnik.

Azóta sok online-kritikus a széria mélypontjának kiáltotta ki az X-men: Dark Phoenix-et. Nálam e címet továbbra is az Apokalipszis birtokolja ugyan, de így is közeli 2. vagy 3. helyezett nálam ez a darab. Semmi erő vagy elhivatottság nem érződik belőle, nonszensz és céltalan a narratívája, a színészek meg csak vergődnek a trehány írás-rendezés csapdájában. Elkellne már az X-men szériának egy olyan rajongói bojkott, mint amit Az Utolsó Jedik után kapott a Star Wars-franchise.


2/5-öt adok rá.

Atomszőke

"Aki eljátssza, hogy szarik a világra, az eleve gyanús."

(A Tégla)

James McAvoy bármilyen produkcióban benne lehet, akkor is kitűnik benne. Ráadásul nem először alakít full-züllött karaktert, úgyhogy a gyakorlat sem hiányzott. Az Atomszőkét ő és Charlize Theron menik meg attól, hogy gyenge noir-Bond-hibridként emlékezzünk rá, amely buzgón mutogatja a stílusát, de amögött pucér. 

1989-ben, a berlini fal leomlása előtti hetekben egy kémneveket tartalmazó lista eltűnik. Mindenki ezt keresi: KGB, CIA, MI6. Utolsó ezek közül a jégvérű

Lorraine-t küldi Berlinbe, aki a beépült helyi összekötőjétől, David Percival-tól kap segítséget. Egy pasast kell még átjuttatniuk a határon, aki memorizálta a lista teljes tartalmát, tehát potenciális hullajelölt.

David Leitch, a John Wick társrendezője 1 dologban brillírozik itt, és az az akciójelenetek koreográfiája. Lorraine bunyói kemények, nincsenek túlzenésítve vagy élvezhetetlenné lassítva, a vágások hiánya szintén még jobban beleránt minket az események közé.

Alapból sikerült egyfajta detektívregényes légkört generálni a filmnek - "Berlint" itt Budapest reprezentálta -, de amint a szőke "atombombázó" segg-szétrúgásba,

vagy éppen életmentésbe fogott, az már adott némi adrenalint is az összélménynek. A hátterek és a harci koreográfiák nem voltak rosszak.

Ehhez képest a létező legelnyűttebb, bóvli kémfilmsablonokat dobják be, élveteg vagy faarcú szereplőkkel, akiknek a sorsa a cselekmény minden csűrése-csavarása mellett is totál érdektelen marad. Kismilliomodszor nyomják a szánkba ezt a "Semmi sem az, aminek látszik"-féle izgalomcsikarási módszert, olyan nagyanyámnál is öregebb klisékkel telerakva, mint: 

• a rideg überprofi famme-fatale,
• a köpönyegforgató kettős ügynök,
• a rébuszokban beszélő, töketlen felettesek,
• a szupertitkos névlista,
• az olyan nagyzoló frázisok, mint: "évtizedekkel elnyújtaná a hidegháborút", "mielőtt rossz kezekbe kerülne", "ne bízzon senkiben", stb.

Éppen csak a röhejesen extravagáns szuperkütyük hiányoztak a sablonparádéból.

Tudom, hogy vannak, akik életük végéig elbámulnák az ilyen divatos tucatfilmeket - plusz Charlize Theron idomait -, de attól még fájóan sekélyes marad az Atomszőke. Nem hoz lázba a rendezői munka, hogyha a forgatókönyv ennyire tompa és fantáziátlan, mint amilyen itt. Egysíkú sztori és pózoló ál-karakterek mellett nem érdekel, ki kivel van - vagy ki él/hal -, mert a kerettörténettől (Lorraine kihallgatása) az apróbb történésekig minden súlytalanná, lényegtelenné válik.

Az adott végre az egésznek egy kis személyes szájízt, mikor David-ből kibújik a tetű, és Lorraine utánaered. Családos védence megfullad, új leszbikus ágyasát pedig megfojtják: ez a kettő egy kis időre végre tétet adott a nő berlini ténykedésének, ami egy csini fejlövéssel le is zárul. De a bondos profizmusa hidegen hagyott, és ezt a "dögös kemény csaj"-profilját dögunalmasnak találtam.

Arról nem is beszélve, hogy a szeretője olyan ügynök, aki elsőmelós létére is naiv, elővigyázatlan és az egészen izgalomhajszolásnak fogja fel. Miután ezt Lorraine szóvá teszi neki, sőt a lány külön esküdözik, milyen "jól játssza ezt a játékot", már szemernyi kétségem sem volt arról, hogy ki fogják nyírni. 

Meg kell hagyni, David Percival, ez az erkölcseiből kivetkőzött, szabadúszó barom jellegzetes egy figura volt. Nem azt értékeltem benne, hogy most "Hú, de penge!" a helyismerete, vagy hogy az utca minden mocskában megmártózott már.

Tudatosan tesz úgy, mintha ez a "Szarok a világra!"-imidzs a különc profit rejtené, nem az áruló rohadékot, aki mindenkit hátba döf. És bár engem sajna vajmi kevéssé izgatott, hogy Lorraine hogy kerül ki onnan élve, annak azért örültem, hogy legalább sejtette David árulását - mégha a pontos taktikája meg is lepi. Ha már nincs személyisége, legalább legyen kompetens.

Az Atomszőke műfajától függetlenül egy lejárt szavatosságú filmes torta, melynek csak itt-ott akad egyszerre menő és eszes pillanata. Morzsavadászat volna ezeket mind összeszedegetni, ezért inkább csak elkönyvelem, mint gyenge rendezői bemutatkozást.

2/5-ös pontszámmal intek búcsút a filmnek.

X-men: Apokalipszis

Nemcsak képregényfilmeknél, de minden műfajban csodának tekintem, ha különleges darab születik. Főleg, egy ennyire sorozatgyártásra kitenyésztett márkanévnél, mint az X-men. Láttam már X-men-moziból jót és rosszat, átlagosat és kivételeset. De nem hittem volna, hogy egyszer azt mondom egy Bryan Singer rendezte X-men-mozira, hogy: szappanoperás.
Mert a súlytalan után ez a legtalálóbb jelző a 2. élőszereplős trilógia zárórészére.

Sok szempontból az X-men: Apokalipszis mintha az X-men: Az ellenállás vége reinkarnációja lenne:

1. Egy közkedvelt 1. és 2. rész után a 3. sokkal gyengébbnek tűnik elődeitől;
2. tanúsítja, hogy a széria ötletekből és szuflából egyaránt kifogyott; 
3. a cselekményt csupán az akció és a felszínes dráma tolja előre;
4.  korábban kedvelt karakterei kifakultak és önismétlő sablonmotivációkban rekedtek;
5. minél több mutánst rakosgat be csali gyanánt a rajongóknak;
6. és 1 nagy kuriózuma egy minden korábbinál pusztítóbb mutánsnemezis, aki ugyan mi másra áhítozna, mint a világvégére?

Bulizunk az X-mennel! Muszáj lesz időnként a korábbi mozis részekhez hasonlítgatnom ezt a felvonást, hogy körülírjam, miért és mennyire okozott nekem csalódást az X-men: Apokalipszis. Különösen az X-men: Az eljövendő múlt napjai után, amit az egész szuperhős-zsáner egyik legszilajabb, legötletgazdagabb darabjának tartok. 

Apokalipszis, eredeti nevén En Sabah Nur élő istenként uralkodott az ókori Egyiptomban, időről időre átörökítve tudatát egy új testbe. Ám több mint 5000 évvel ezelőtt fellázadtak ellene, és egy összeomló piramis romjai temették maguk alá. 
Miután a 80-as évek Kairójában feltámad, régi szokását követve 4 nagy erejű mutánst keres maga mellé követőjének. Célja, hogy átformálja a világot egy általa uralt utópiává, megsemmisítve a teljes mai civilizációnkat. Charles Xavier és az X-menek tehát törhetik a fejüket, hogyan állítsák meg őt. Ráadásul a "4 lovas" egyikében viszontlátják Charles egykori riválisát, Magnetót, akiben újult erővel tombol az emberiség iránti gyűlölete.

Burkolt érzelmi zsarolást sejtek a produkció hátterében a stúdió részéről. Bryan Singer otthagyta az X-men 3.-at egy gyenguska Superman visszatér kedvéért. Két éve mintegy vezekelt ezért a mulasztásáért a Days Of Future Past elkészítésével. Most jön egy újabb X-men-trilógia 3. része. Ha ezt is elhagyja, az egész kezdődik elölről, és az nem lenne fer a rajongókkal szemben, ugye? Simon Kinberg pedig a DOFP kritikus- és közönségsikere után evidens, hogy visszatér megírni ezt a felvonást is.

Mindkettejük munkájából üvölt a fáradtság és a kényszer. Ahogy a Batman Superman ellennél, a történet itt is receptre kapható képlet: 

[(hős vs. antihős) vs. nemezis] × minél több szupererő

Megint a túlzsúfoltság tehénkedik rá az arányérzékre! Minden eddiginél több a mutánsszereplő, akiket Singer és Kinberg 1 órán keresztül igyekeznek mind felvezetni. Ez egyszerűen túl sok. Hamar elveszlenek az írók a sok karakter között, és ettől lesznek annyira papírízűek a motivációik. Nincs igazi témája, apropója ennek az alkotásnak azontúl, hogy a Fox ütemtervében szerepel. Így persze, hogy súlytalan, ha már megint meg kell menteni a világot a pusztulástól!


Úgy érzem, a visszatérőket már nincs merre továbbgondolni. Vagy legalábbis nem ennek a "trilógiának" a keretei között. Ezért van az, hogy Xavier és Magneto pontosan ugyanaz a sarkított ellentétpár, mint az X-men: Az elsők legvégén, és hogy a retúrkarakterek a korábbi részekből ismert aggályaik fölött köröznek. 


Az "újak" pedig csak rajongóknak szánt csalik, nem is fogok mindegyikükre külön kitérni. Csupa ismerős figura az előző trilógiából, persze, immár fiatalabb kiadásban:

• Küklopsz! 
• Jean Grey! 
• Night-Crawler! 
• Vihar! 
• Angyal! 
• Sőt, még egy kurta kis időre Hugh Jackman Wolverine-je is beköszön!

Olyan elcsépelt a sztori és a szereplők háttere, ami hamar átragad a nézőre is. Minden karakter indítéka vékony, mint a nádszál; némelyiket mintha telenovellákból ollózták volna ki:

• Scott-nak meghal a bátyja, így Charles-ékkal tart;
• Charles ugyanaz a prédikáló békecsendőr, mint Az elsőkben volt;
• Vihar egy mélyszegény egyiptomi, akiről annyit tudni, hogy Mistique a példaképe;
• Mistique-ből sztereotíp "tökös csaj" lett, aki bajba jutott mutánsokat keres;
• Jean Grey megint retteg gigászi erejétől, mint az X-men 3.-ban;
• és Eric-nél újrázzák a családi tragédia motívumát, hogy megint Magnetóvá váljon.

A legfájóbb, hogy a film nem próbál új fogást keresni a régi, újra előráncigált problémákon! Itt még az X-men-univerzum alapkonfliktusa

(homo sapiens és homo superior együttlétezése)

is lényegtelenné válik a szupererők és az akció javára. Persze, ott van az arénajelenet Nightcrawler-rel és Angel-lel, akiket Mistique kihoz onnan, és egy kis időre William Strikert is benyomják a cselekménybe. Ezek megint a régi részek majmolásai, egyik se fut ki érdemben sehová. 
Az egész film ilyen: fáradt és unja magát. Időnként egy-egy rosszfiú művel valami szemétséget hőseinkkel, aztán visszaugrunk akciófilm-üzemmódba, és rohanunk tovább a végső harc felé. Nincs továbblépés, nem jön létre élhető vagy legalább érdekes viszonyrendszer a szereplők között. Nem beszélve a morális érzék, vagy akár a helyzetértékelés hiányáról. Csak ez a kellemetlen rutinszag lengi be a túlterhelt forgatókönyvet.

Tátva maradt a szám a Magneto-száltól. Az élet, amit Eric Lensherr él, kísértetiesen idézi nekem az X-men Origins: Wolverine-t. Ahogy Logan, úgy Eric is a világtól és a mutánsoktól távol él szíve hölgyével, csak ő nem kanadai favágóként, hanem lengyel gyári munkásként. "Megpróbáltam úgy élni, mint ők." Nevetség határát súrolja az, amilyen leszelídült a film elején: 

1. mindenkivel csupa mosoly és bociszem; 
2. a hatóságok igazolják, hogy a légynek sem ártana; 
3. kislánya képes hatni a vadon állataira, és olyan disneysen eteti őket, mint John Matrix kislánya a Kommandó elején.

Persze, hogy szomorú látni, ahogy feleségét és kislányát a szeme láttára lelövik! És csak azért, mert az egykori Magneto családja, és mert a kislány szintén mutáns! Az ember önkéntelenül is így reagál: Nem szenvedett még eleget? Már soha az életben nem lehet joga a normális élethez sehol a világban? Ez azonban nem egy sötét film, hanem egy film 1-2 sötét jelenettel beszórva. Ha a stábban meglett volna ugyanaz a bizonyítási vágy és egy erős koncepció, mint a Days of Future Past-nél, akkor ez tényleg egy szívbemarkoló tragédia lehetett volna. Nem pedig ürügy a cselekménynek, hogy Magneto Apokalipszis mellé álljon á lá Anakin Skywalker. 

Charles-t és Eric-et egyaránt önámítónak éreztem az Apokalipszisben. Xavier tojt rá, hogy mi van egykori barátjával, mígnem Mistique-től tudomást szerez az új családja elvesztéséről. Eric sose vállalta a múltját: 10 éve álnéven él, és senki nem tudja, ki volt régen. Még felesége is meglepve néz rá, mikor egy rendőrosztag kérdőre vonja az erdőben, hogy ő-e Magneto. És a tragédiát Singerék úgy csikarják ki ebben a szituban, hogy a kislány épp akkor veszíti el önuralmát, mikor Eric vállalná a felelősséget. Ó, hogyne! A néhai gyilkos jámbor civil lett tündéri családdal, de a sötét múlt visszakísért, család kinyiffan, így újra felhúzza a kesztyűt - vagy ez esetben a sisakot. Hollywood-i bukott-antihős-klisé kipipálva! 

Okos gondolat, hogy Apokalipszis a kihalt Auschwitz-ba teleportálja Eric-et, ahol gyerekként elveszítette első családját, a szüleit. Az ősmutáns itt tárja fel neki valódi potenciálját, hogy akár az egész Föld magnetoszféráját képes megmozdítani, ha elfogadja a "végzetét". De ettől még az egész szálon csorog az izzadtság. Az első két film tapasztalatai után Eric-nek igenis fel kellett volna mérnie, hogy egy napon leleplezhetik, és akkor életveszélybe kerülnek. Mégha rejtőzve is kellett élnie, miért nem kereste a kapcsolatot Charles-szal, aki mindig kész volt védelmébe venni? Főleg miután Eric saját lánya is mutáns? A film végén már Xavier iskolájában beszélget vele. Akkor mi a csudára várt eddig?!
Az meg már végképp egy kondér nyál, ahogy végül Mistique szent beszédétől átáll az X-menek oldalára. Apokalipszis melodramatikus kérdésére: "Te elárultál engem?" ezt feleli: "Nem. Őket árultam el." Van egy halvány sejtésem arról, hogy Singerék mit akarhattak ezzel kifejezni. Magneto ebben a filmben tanulja meg végre elfogadni Xavier és neveltjei világnézetét. Hogy ők, a mutánsok alkotják a tágabb családját - Quicksilver szó szerint is az! -, akik igenis kivívhatják a nyílt boldogságot a világban, bármilyen erejük vagy múltjuk is legyen. Nem lett volna ez rossz gondolat, de egy állóképes szakasza nincs a folyamatnak. Pedig Michael Fassbender ismét jól alakít, de alakítása nem tud hová betagozódni ebben a gyenguska műben. 

Oké, ennyit Magnetóról...

Moira Mactaggert az utolsó, aki nekem hiányzott az előző két részből. A CIA-ügynök is csak a számos cérnavékony fonál egyike, ami elvileg összekötné a trilógiát. Tanúja Apokalipszis feltámadásának, kísérgeti az X-meneket, és a végén Xavier a semmiből úgy dönt, visszaadja neki 20 éve kitörölt emlékeit róla. És a nő áhítatos örömmel fogadja ezt. Ez most komoly? Egy nőnek, aki álruhában flangál életveszélyes terepeken, kicsit se sérti az önérzetét, hogy eltűnt szerelme féltésből manipulálta a gondolatait? Sajnálom: ez nálam szappanopera-terület.

Utálom, mikor a főszereplők sem emlékeznek rá, mit tanultak a korábbi részekből. Charles Az eljövendő múlt napjaiban leszámolt irányításmániájával és világképének merevségével, hála Mistique-nek. Az a felvonás reménnyel és lehetőségekkel telve ért véget. Én vagyok naiv, amiért azt vártam, hogy már 10 éve visszaadta Moira emlékeit, vagy titokban próbálta felkutatni Eric-et? Az Apokalipszisben megint azt éreztem, mint Az elsőkben: hogy nem tudom komolyan venni Xavier-t - sem magánemberként, sem mint szellemi vezetőt. 

Sőt: itt már mintha a forgatókönyv se venné őt komolyan. A műsoridő felénél Xaviert lefokozzák sima túsznak, akit Apokalipszis az új gazdatestéül szemelt ki. Ám a többiek megmentik, a folyamat félbeszakad, és itt láthatjuk az egyedüli változást Xavier-en az egész film alatt. Nevezetesen, hogy megkopaszodik, elnyerve a klasszikus trilógiából ismert küllemét. Újabb olcsó cukorka a rajongóknak. Hol van ez a visszautalás ahhoz képest, mint mikor utoljára még újra láthattuk az idősebb Scott-ot és Jean Grey-t Az eljövendő múlt napjaiban? Az egy meglepő, de logikus vonzata volt a főhősök sikerének, kellemes meglepetés, amire nem számítottunk. 

Komolyan mondom, megmosolyogtat, hogy ezek a híres kopasz filmikonok mindig másodpercek alatt veszítik el hajkoronájukat:

• X-professzor itt,
• Lex Luthor a Batman V Superman végén,
• Anakin a Star Wars: Episode III.-ban

(Elnézést, hogy folyton a Star Wars-zal huzakodom elő.)

Apokalipszis karácsonyfadísz is lehetne. Semmit nem mondd vagy tesz, ami megragadná az ember figyelmét. Oscar Isaac Az Ébredő Erő után most újabb népszerű franchise-hoz adhatta nevét, de nem tud mit kezdeni a szerepével. Azt meg kell hagyni, hogy Apokalipszis feltűnő, színpadias jelenség, szónoki alkattal, ami passzol a neve eredeti jelentéséhez: "Kinyilatkoztatás". Ettől viszont még nem lesz egyénisége, vagy legalább olyan célja, amivel azonosulni tudnánk. Csak a soron következő főgonosz, akit az X-men-eknek épp meg kell állítaniuk - Magnetón kívül persze. 

Apokalipszist hasonlóan tékozolja el a róla elkeresztelt film, mint Drake-Draculát a Penge 3.: 

1. Adott egy emberfeletti faj első ismert tagja, ősatyja, 
2. aki sok évszázadnyi tetszhalál után feltámad (némi segítséggel),
3. látja, mennyire deviáns és szánalmas a világ ahhoz képest, amire ő emlékszik,
4. ezért eldönti, hogy "megmenti" népét és a világot.
5. Végül pedig "népének" legerősebb tagja állítja meg, az emberiség érdekében.

Baromira tetszett volna az ötlet, hogy a nagy fináléban Jean Grey az, aki megküzd vele. Főleg úgy, ha most először engedi irányítottan szabadjára a Phoenix-énjét.

Régi trilógia nemezise vs. Új trilógia nemezise

Ebből a grandiózus fináléból, ami az egész bolygó sorsát eldöntené, csak a füstje maradt meg. Most hagyjuk a többieket: Sophie Turner nem győzött meg Jean Grey-ként, nincs feszültség körülötte, háttere is akár az itatóspapír. Jean Grey egy komolyan vehető, érett személyiség volt az X-men 1. és X-men 2. során, még az X-men 3.-ban is legalább félelmet keltett maga körül a Főnix-ként. A súly és az atmoszféra nagyon hiányzik a harcokból, így nem éreztem semmit a két szupermutáns koccanásakor sem. A sivár CGI túladagolása pedig a maradék intenzitást is kiöli a drámából. Inkább nézném egy óra hosszat az Affleck-Cavill bunyót a Batman V Superman-ből, mint ezt a 2-3 percet.

Vizuális effektusok közül 1 maradandót se tudok megnevezni. Legtöbbjük műízű, szokványos és csak a petárdapufogtatást szolgálja. Például mikor Apokalipszis Cerebro Ugyanez áll a zenetémákra. Nem azt mondom, hogy a Days Of Future Past nem bánt bőkezűen a számítógépes hatásokkal, de ott a történet tökéletes foglalatot adott ezeknek. Összehangolt dinamikával mozgott látvány, audio, tartalom és karakterdráma. Itt viszont az indítékok vékonyak, egy világhóhér-mutánst megállítani pedig gyenge történetgerinc, hogy a többit fel lehessen rá építeni.
(Az az 1 effektus tetszett úgy-ahogy, ahol a piramis áramkörei mikrochip-szerűen aktiválódnak.)

Hétmérföldes hátra-bukfenc a sorozatban az X-men: Apokalipszis. Rutinból összedobott epilógus, amely kizárólag a trilógiacsinálás kedvéért került megrendelésre. Megkockáztatom, hogy a leguntatóbb X-men-mozi, amely valaha készült. Sehol nincs meg benne az a szív és kreatív energia, amit a közvetlen elődjében annyira díjaztam, a 2-3 jól sikerült jelenete csupán elszigetelt foltok benne. Továbbra is azt vallom, hogy nekem a két trilógia összeollózása X1-X2-DOFP-módon jelenti a meghatározó X-men-filmhármast, a többi inkább csak kéretlen bónusz. 

Az X-men: Apokalipszisre egy 2/5-öt adok.

X-men: Az eljövendő múlt napjai

A magam egyszerű módján, de én is megtapasztaltam már az időutazás problematikáját, mióta blogot szerkesztek. Ugyanaz az elv: visszamenni egy korábbi helyre-időbe, és ott múltbéli dolgokat korrigálni, megváltoztatni. Mégha olyan apróságokról is van szó, mint 1-1  korrigált szó, kifejezés vagy információ: minden módosítás hatványozódva hat a jelenre. Minél több a módosítás, annál könnyebben instabillá, képlékennyé válhat a nagy egész, a szerkesztett világ.

Az immár 7. X-men-mozi sztorijában pedig a világkatasztrófa
egyből a kiindulópont.

Minden idők legjobb Marvel-adaptációja. Ugyanaz az X-men-mozifilm-csokornak, mint a The Undiscovered Country a Star Treknek: egyszerre öleli föl, rendezi el és zárja le mindazt, ami a franchise addigi történetláncában lényeges volt, miközben ad egy erős lökést leendő újabb epizódok számára. Számos ponton kapcsolódik ahhoz, ami eddig készült, mégis megvan a saját identitása, ötletkészlete és mondanivalója.



Szakdolgozatot lehetne írni erről a monstrumról; én ezt átengedem valaki másnak, hogy megtegye majd a jövőben.

Kakasviadalra emlékeztet az, ahogy Hollywood-ban évről évre, szezonálisan összeeresztik a soros képregényadaptációkat, hogy íme: melyik jószág öklel a legnagyobbat a mozikasszákon. Nem fogok újfent azon siránkozni, mennyire "érdekellenes" manapság időtálló, mély jelentésű darabot létrehozni ebben a szubzsánerben. De egy rövid kitérőt azért tennék:

A DC és Marvel-képregények ma 4 filmvállalat markában hevernek:

1. Sony Pictures a Pókember,
2. 20th Century Fox az X-men,
3. Disney majdnem az összes többi Marvel-hős,
4. és Warner Brothers a DC birtokosa.

Egyik fronton sem találtam túl biztatónak, amit 2014. első fele hozott:

1. Pókember gyakorlatilag a Sony szajhája lett; erős a gyanúm, hogy a Sam Raimi idején befuccsolt tervük szerint 6 részt akarnak zsinórban legyártani, röpke 2 évente, egy szűkebb közönségbázisra rátervezve a bevételt.
2. Az X-men: First Class végülis nem hozta vissza azt a táltosi lendületet a szériába, amit a 20th Century Fox akart. Bebizonyosodott, hogy valami minden addiginál drámaibb rendrakásra lesz szükség; ehhez nyert némi időt tavaly a 2. Wolverine-spin-off.
3. A 2. Amerika kapitány-mozi jelzi, hogy a Marvel (Disney) már mer kísérletezni a komolyabb, félsötét tónussal a "termékeiben". Félő, hogy ezt is csak a változatosság kedvéért engedték meg, hogy fenntartsák a célközönség érdeklődését.
4. A hírek szerint a Warner kitart saját szuperhős-ligája megfilmesítése mellett. Nem csekély innen nézve a lemaradásuk: egyetlen ugródeszkájuk ehhez Az Acélember, míg a Marvelnek már útban a 2. ligafilmje.

Úgy tűnik, a legsikeresebb művek létrejöttéhez mindig valami drámai eseménysornak kell bekövetkeznie. Nem tudok szabadulni a Star Trek-es párhuzamtól: Bryan Singer volt az első 2, legelismertebb X-men-film rendezője. Az X-men 1.-2.-vel ugyanúgy megalapozta a moziszéria további külsejét, ahogy Nicholas Meyer a Khan haragjával. És hozzá hasonlóan ő is a sokadik felvonásra tért vissza a rendezői székbe, hogy az ingadozó színvonalú széria végre újra egyenesbe terelődjön.

Hinni szeretném, hogy Singer nemcsak azért tért vissza, mert a Fox valaha készült 2. legdrágább project-jét kormányozhatta el. Akárhogy nézem, komoly adósságát rótta le a szememben Az eljövendő múlt napjaival. Elkészítette azt a valódi X-men 3.-at, amely - ha nem is küszöbölt ki minden kontinuitási bakit -, félretehetővé tette a "nem annyira jó" részek történéseit. Mégpedig anélkül, hogy lejáratta volna a széria történetláncát (ugye ez is egyfajta újraírása a múltnak). 

2023: Minden mutáns és szimpatizánsuk rabszolgasorban él. A szökevények ellen a fennálló rendszer a "Sentinel" (="Őrszem", "Őrrobot") nevű harci bioandroidokat küldi, melyek mérföldekről felismerik az X-gént, hogy aztán megsemmisítsék a lokalizált mutánsokat. Erejük, testi adottságaik és képességeik valósággal földöntúliak.

Professzor X, Magneto, Storm és a többi megmaradt X-men búvóhelyükön rizikós tervbe fognak. Visszaküldik egy erős mutáns elméjét az időben 1973-ba, hogy akkori testébe jutva kutassa fel és állítsa meg Mistique-t. Ugyanis az ő merénylete az Őrrobotok atyja, Bolivar Trask ellen indított el mindent: az ő vérét használva hozták létre a Sentinel-ek, melyek ma őket irtják. Az utazó szerepe Loganre hárul, aki célja érdekében segítséget kér az ottani korban fellelhető mutánsoktól - köztük a fiatal Charles Xaviertől, Magnetótól és Beast-től.

Kéretlen reklámnak tartom a stáblista utánra berakott jeleneteket. A The Wolverine-é azonban üdítő kivétel volt számomra. Mint Logant, engem is megdöbbentett Charles Xavier, azaz "Professzor X" felbukkanása, miután az X-men 3.-ban a Phoenix elpusztította. Sejtettem, hogy logikusan vagy szellemi lény kell, hogy legyen, vagy az ősrégi időutazás formuláját fogják az írók előszedni. 

Itt mutatkozik meg az első nagy pozitívum. Sikerült az időutazás koncepcióját hihetővé formázni: nem a testi valójukat, hanem az elméjüket viszik át egy korábbi idősíkba, és ily módon fejtenek ki ott hatást (mint a hidegháborús Montauk-program). Bár a szereplők nem fejtik ki, mikor és hogyan okoskodták ki ezt a technikát, feltehetőleg Charles visszahozása volt az 1. eredményes kísérletük. A felnőtt, nyomasztó atmoszféra hihető fényben tünteti fel, hogy az időutazás a már legvégső adu: ha eleve a genocídium a létező valóság, nem éri meg egy "apró" sebészeti beavatkozást elvégezni a kritikus ponton, 1973-ban? 

Hugh Jackman Rozsomákja évek óta a legnépszerűbb X-men, de végre nem éreztem úgy, mintha kivételeznének vele. Gyakorlatilag az a feladat hárul rá, hogy mentse meg a világot önmagától. De az indoklás, a tónus, a tét, az egyszerre 2 időben létezés szituációja... egyszóval a sztori eszkalálódása rögtön teljesen magába szippantja a nézőt. Végig erős vázra lehetett elhelyezgetni a látványelemeket - mégha némelyik a hihetőség határán billeg is.

Mindig hibának tartottam, hogy az X2 utáni részek Logan erejét kb. Superman-szintig fokozták. Igencsak nehezemre esett olyan karakter sorsáért izgulnom, aki 150 év alatt is pont ugyanúgy néz ki; akit még olyasmik sem omlaszt szénné, mint az X3. Phoenix-sze vagy a Kövér Ember atombomba. A Days of Future Past végre ismét körülírhatónak, behatárolhatónak láttatja Logan erejét és életkorát - anélkül, hogy nyíltan letagadná bármelyik előző X-men-mozit. "(...) Valaki, akit minél nagyobb fizikai sérülés ér, annál gyorsabban regenerálódik."

A Sötét Lovag Trilógia óta nem tapasztaltam, hogy képregénymozi ennyi szereplőt ilyen sűrű és fordulatokban gazdag cselekményben jól tudna mozgatni. Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró tényleg kemény munkát öltek bele, hogy a sokszereplős opusz ne csússzon el és omoljon össze a saját súlya alatt. A jövősíkban a mutánsok mindent és mindenkit Logan feladatának rendelnek alá, az Őrrobotok támadása közben is, míg Logan tudata évtizedekkel arrább küszködhet, hogy egyenként összeboronálja a "bandát".
A 2 idősíkkal együtt a 2 szereplőgárdát is egybe gyúrhatták az alkotók, + egyes új mutánsoknak (pl. Quicksilver) ez volt a debütálása a nagyvásznon. Sokuk (pl. Jégember vagy Kitty Pride) teljesen beleolvad az események forgatagába. Ezt viszont aligha lehet számon kérni Singeréken. Egy ennyire gyors ütemű, fókuszált cselekményben nincs idő rá, hogy minden jellemet kikerekítsenek, és külön mellékszállal ruházzanak fel. Az 5 legfontosabb szereplő rétegzett, érdekes személyiség maradt, saját világképpel és konfliktusokkal, amiken felül kell kerekedniük. Hol van ehhez képest a képregényfilmek megszokott libidója...?

Logant látnom, mint a jövő békekövetét, azonnal hozott némi finom iróniát ebbe az időnként igen komor produkcióba. Aki az eredeti 2 műben a legkülöncebb, közösködni leginkább nem akaró X-ember volt: éppen őrá hárul a feladat, hogy mentse meg a mutánsok egész népét. Abból, hogy a 2 idő figurái egymással találkoznak, rengeteg jól időzíthető poénra (is) nyílik lehetőség, amivel a forgatókönyv élni is tud. 
Még olyan apróságok is visszaköszönnek, mint Logan fél perces cameója ("Baszd meg magad...!") a First Class-ből. Most pont fordított a helyzet: Logan küldetése összegyűjteni a fiatal mutánsokat, és Xavier a magányos fickó, aki elküldi őt a sunyiba.

Ez a film sosem hezitál, ha alkalma nyílik csavarni egyet Logan amúgy is hajmeresztő helyzetén. Ám ezt rendkívül leleményesen teszi!

• Miután Logan birkatürelemmel meggyőzi a lerongyolódott Charles-t, kiderül, hogy a Pentagon betonbörtönéből kell kihozniuk a 10 éve ott csücsülő Magneto-t - amit egy Quicksilver nevű fenegyereknek hála véghez is visznek.
• Mikor megtalálják Mistique-t, és eljön a gyilkosság dátuma, Logan viszontlátja az ifjú William Strykert, ami kizökkenti a jövőbeli tudatát, a régi pedig csak hüledezik, hogy mit keres itt, kik ezek az alakok (Mikor ezt először láttam a Corvin-moziban, jóízűen felkacagtam, hogy Charles azt hiszi, belőtte magát valamivel).
• Továbbá a  végső harc előtti kiesése,
• és amit a befejezéskor talál. Erről majd lentebb.

A DOFP nagyon sokat átment az FC pozitívumaiból: X professzor és Magneto ingatag szövetsége, a még ingatagabb emberi közvélemény, hogy nemcsak 2 oldal létezik ebben a játszmában, stb. Cseppet se bőrlenyúzás, ha 1-1 mozzanat a First Class-ből ismétlődik: Charles és Eric sakkozik, vagy ahogy Eric újra birtokba veszi a különleges sisakját.

Mivel Mistique, embernevén Raven a történet Szent Grálja, logikus volt, hogy valamiféle jellemfejlődésen kell átesnie, hogy végül ne ölje meg Trasket, elhozva így fél évszázaddal később a mutánsok apokalipszisét. Ebben a részben ő magányos vadász, aki egy ideje otthagyta Eric-et. Mint kiderül: Magneto több ekkori hívét Trask fogta el, és kínozta halálra a kísérletei során. 

Aminek viszont külön örültem, hogy vele együtt Charles is komoly számvetésre kényszerül önmagával, saját morális értékítéletével. A First Class művelt idealistájára Logan toprongyos remeteként talál rá a bezárt X-men-iskolában, aki Hank/Beast szérumával képes járni - ezzel elnyomva elmeképességét. James McAvoy Xavierje itt nekem kicsit félúton araszol a Mocsok Bruce Robertson-a felé, de érdekes látni az éles kontrasztot Patrick Stewart Professzorával. Különösen mikor a két Xavier tudati szinten találkozik egymással.

Amikor az X-men: Az elsőkről írtam, szóvá tettem, hogy Xavier sosem hajlandó belátni a saját hibáit, az önellentmondást az észjárásában. Hát most muszáj lesz neki: Eric-et dühösen megüti, mikor a Pentagonban viszontlátja, és ő ezt lenyeli. Ám mikor Charles a magángépükön is vádaskodik, Magneto kategorikusan az arcába vágja, hogy ő hagyta cserben a mutánsokat:

• nemcsak mert évekig vegetált, direkt elnyomva a képességét, amivel sokukat megmenthette volna;
• nemcsak mert hagyta, hogy sokukat besorozzák a vietnami háborúba;
• de azért is, mert akiket lelepleztek, azok eltűntek, és alighanem kísérleti nyúlként végezték Tresk kutatásaihoz. 

Tudom, hogy a feszültségfokozást szolgálja, de mégiscsak nagy véletlen az, hogy a jövő Őrrobotjai épp akkorra törnek be a kómás Loganhez, mikor a múltban Mistique Traskre fogja a fegyvert. Egy ilyen csavar vagy nagyot hátra, vagy nagyot előre lendít a dráma erején. Ez hál'Istennek az utóbbi eset volt. Miután Trask elkészíti az Őrrobotok prototípusait, és a felavatásukon Magneto az elnök kísérete ellen fordítja őket, megkapjuk a szokásos mutánsok közti csatát, ahol maga Wolverine is padlóra - majd a folyó fenekére - kerül. "Többé nem vagy túlélő."

Innentől már minden azon múlik, ami Logannek hála szárba szökkent: Magneto a háború, Xavier a béke, kettejük közt pedig ott áll Mistique. Miután Eric a TV-adásban elszavalta hadüzenetét az emberiség ellen, Raven megvédte tőle az elnököt, csak azért, hogy most ő tartsa a fegyvert. A való élet is ilyen: mindenki a saját célját követi, és ha ideiglenesen egybe is vágnak a céljaik, bármikor úgy dönthetnek, hogy vége a közösködésnek.

 

Tiszteletem annak, aki jobb értelmezést talál erre, de azt hiszem, Charles karakterérését nagyban segítette, hogy találkozott időskori énjével. Félidőtájt, még újfent a First Class-es, prédikáló modorában győzködte Raven-t, hogy álljon el szándékától. "Semmit sem változtál...!" Mistique volt élete 1. nagy kudarca, és mikor a Celebro használatával is felsül, érthetően kiborul a már sokadik kudarcán. "Ez az egész egy nagy tévedés volt...!" Hank/Beast egyik szövegsora is rákontrázik erre: mi van, ha nem is változtatható meg a jövő? Mi van, ha a kulcsesemények kigyomlálása után is marad, amitől Logan bábeli jövője majd valósággá válik?

Logan elméjén keresztül a fiatal Charles-t az idős Professzor X rávezeti a film egyik fő tanulságára. Arra, hogy a jövőt nemcsak mi alakítjuk, hanem minden tettünk kihat rá. Mi vagyunk a jövő. Míg Magneto ezt a tételt eltorzítva hangoztatja az emberiség ellen, addig Charles-nak sikerül jól szavakba öntenie. "Te döntesz."

Mistique sem elérzékenyül, vagy fogadja el az engedményt, hogy Charles végre önálló felnőtt nőként kezeli. Igazat ad Xaviernek, hogy a világ nem fog minden mutánst Magneto-val azonosítani. Persze, az előítéletek most már adottak, de ezt egy felnőtt ember képes kezelni, képes bizonyítani az igazát. Inkább érzi úgy, hogy ő dönt, ha nem húzza meg a ravaszt, mintha nem lenne más választása Magneto hibájából. És ezt a helyes döntést igazolja az az újságcikk, mely szerint Tresket lecsukták.

Nem szégyellem leírni: őszintén meghatódtam ennek az alkotásnak a zárásán. Ahogy az Őrrobotok és a mutáns világvége meg-nem-történtté válnak, Rozsomákkal olyasmi történik, ami többféleképp értelmezhető. Ott találja magát a gyerekektől hemzsegő iskolában, a korosabb Beasttel, Stormmal, Kitty Pryde-dal... valamint az élő Jean Grey-jel és Küklopsszal. "Valami sosem változik... jó látni téged, Scott."  Végül pedig az idős Xavierrel, aki meglepő dolgot olvas ki a "történelemtanár" fejéből. "(...) Én talán kicsit másképp tudom a történelmet..."

Ez de facto a leggyönyörűbb befejezés, amit az elmúlt 2 évben akciómozitól kaptam! És egyben a legszebb jutalom is Logan számára: újramanifesztálódott életének az egyetlen olyan szakasza, amikor egy nagyobb egésznek, egy családnak a részét képezte. És bár ő maga ezt akkor még nem becsülte meg annyira, a karakter több mint eleget tett azért, hogy ezt az új jövőt, ezt az új valóságot kiérdemelje.

Dézsányi computer-effektussal terhelni egy sci-fi-t sosem bíztató jel: többnyire hiányozni szokott a kreatív fantázia, hogy intelligensen bánjanak vele. A Days of Future Past-nak csak a legeleje mondható effektdúsnak, de az csak azért, hogy az eseménysor legrosszabb változatát illusztrálja: amikor mindennek vége. A ügyes ütemezésnek köszönhetően a 2 idősík nem gabalyodik össze, nem váltakoznak ide-oda ugrálva, mint a mérgezett egér. Emlékmontázsból csak 1 vagy 2 darab szerepel, a CGI-mágia a megfelelő pillanatokhoz lett odapasszintva 

(pl. a cikázó Quicksilver szemével mindent lassított felvételnek látunk).

Beismerem: a jövőbeli Sentinelek látványához erősen szoktatni kellett magamat, mivel egyáltalán nem tűntek mechanikus konstrukcióknak. Nem rovom föl ezt hibapontként, csak örültem volna, ha a "védelem" olyan sérülést okoz 1 Őrrobotnak, amiből a gépmivoltuk picit elővillanhat (nem feltétlenül kilógó alkatrészekre gondolok itt). Ugyanakkor az egyik mutáns, Blink teleportáló képessége sem tűnik olyasminek, ami a puszta genetikai kódból eredeztethető lenne...

Nem tudom, hogy a következő X-men-felvonás majd a múlt- vagy a jövő idősíkjában játszódik-e. Erről a pontról a franchise gyakorlatilag bármerre továbbhaladhat, és csak remélni tudom, hogy a Fox ugyanúgy a helyes döntést hozza majd meg, mint itt Raven. Én személy szerint az X-men 1.-2.-t és Az eljövendő múlt napjait tekintem mostantól a definitív X-men-trilógiának - ugyanúgy, ahogy Chris Nolan műveit a definitív Batman-történetfolyamnak.

Az X-men: Days of Future Past-re 10-ből 9 pontot adok. Fenomenális finálé.