Egy makulátlan elme örök ragyogása

Mikor egy film egyszerre több műfaj elemeit próbálja vegyíteni, nem árt, ha megkeresi közülük azt, amelyik a legközelebb áll a történet természetéhez. Sok ilyen műfaji vegyesválogatott azért sem működik, mert a sztori közel sem olyan többoldalú és színes, hogy indokolt legyen különféle stílusjegyek belapátolása.

Nem hiszem, hogy romantikát sikerült volna oly sok szívvel és odafigyeléssel vegyíteni a sci-fi, dráma és pszichológiai thriller vonásaival is, mint ahogy az Charles Kaufmannak és Michel Gondrynak sikerült. A film címe: "Egy makulátlan elme örök ragyogása" fellengzősen hangzik, de a mű egésze felnő hozzá. Szíven üti a nézőt, feje tetejére állítja a románcmozik konvencióit. Egy életszerűbb szerelmespárt tár elénk, akik nem csupán felejteni akarják a félrement viszonyukat, de a puszta neurobiológiai alapjait akarják kiradírozni az elméjükből. Itt nem az agy harcol a szív ellen, hanem a tudatos döntés a tudatalattival - és nem az előbbinek szorítunk, hogy győzzön.

Jim Carrey és Kate Winslet már mindketten bizonyítottak drámaszínészként, mikor kiosztották nekik a diszfunkcionáló pár, Joel Barish és Clementine Kruczynski szerepét. Joel a Montaukból hazatartó vonaton találkozik Clemmel. A szeszélyes, életvidám csaj tökéletes ellentéte az unott és egykedvű Joel-nek, mégis vonzalom alakul ki köztük.
Tudtukon kívül ők ketten már ismerték egymást: 2 évvel korábban együtt jártak, azonban töröltették emlékeiket a másikról, miután kapcsolatuk zátonyra futott. A nagy kérdés: hogyan jutottak idáig? És hová fog vezetni az újratalálkozás?

Christopher Nolan Mementója óta nem láttam ilyen zseniális példát a nem-lineáris narratívára. Az időrendi bontás nemcsak hogy indokolt, nemcsak segít érdekesebbé tenni a románc elbeszélését, de szervesebbé is teszi a sci-fi-aspektus bevonását a filmbe. Amíg Joel és Clem románca működött, addig egyenesen haladunk. Hogy mi romlott el, azt visszafelé kapjuk meg, az agyi beavatkozás során.

De a memóriatörlés nemcsak az az esemény, amihez kötve a történet elkezdhet visszatekerni. Joel nemcsak újraéli az emlékeit, de mind inkább beléjük is avatkozik. A férfi tudatalattija próbál védekezni az emlékamputálás ellen, felismeri, amit a tudat nem: hogy Joel valójában a fájdalomtól akar megszabadulni, nem a kapcsolat emlékeitől, amik vegyesen jók és rosszak. Így aztán a srác álmában próbálja menekíteni Clemet korábbi emlékek helyszínein keresztül. Van, aminek még köze sincs a nőhöz, így talán jó "búvóhely" lehet a férfi elméjében (pl. az anyja mosogatója). Az utolsó emlékében elhangzó mondat ("Találkozzunk Montaukban.") pedig finom utalás a hidegháborús Montauk-project-ekre.

Középtájt egy mellékszál nyílik, ami a vége felé válik majd fontossá. A Lacuna-magánklinika, mely az emlék-eltávolítást végzi, legálisan bejegyzett intézmény, ahol önkéntes alapon kérhetik bizonyos emlékek törlését. Külön akta és búcsúkazetta készül minden "páciensnek". Dr. Howard Mierzwiak tehát nem hollywood-i őrült tudós, aki gyanútlan ördögökkel játszadozik: gyarló magánember, de az ügyfelei állapotára odafigyel.

Az egyik fiatal recepciós Mary az egyik technikussal, Stannel hanyagul felügyelik Joelt, és itt jön a képbe a Végzet. Nemcsak Howard, de a felesége is megjelenik Barish címénél, leleplezve, hogy Mary is töröltette egy viszony emlékeit saját agyából - éppen Howardról. Romantikus filmben nem sokat látni ilyen átélhető reakciót, ahogy emberek a saját múltjukkal szembesülnek:

1. Joel egy nap azt látta, hogy Clem egyáltalán rá sem ismer, s az eljárásról értesülve ő is belemegy. Klasszikus eset, mikor a könnyebb, gyorsabb gyógyírt választjuk a sebeinkre.
2. Mary felelőtlen libaként előbb összefeküdt Stannel, majd csókolózott Howarddal. És mikor megtudja az igazat, hiszti vagy siránkozás helyett valódi döbbenet és őszinte szégyen tükröződik az arcán.
3. És miután lelkiismeretét követve elküldte minden kliensnek a maga anyagát, Clem és Joel is szembe kell nézzen a korábbi, felelőtlen döntésével.

Clementine és Joel viszonya "az ellentétek vonzzák egymást" esete. A festett hajú lány maga az indulat és spontaneitás, egyfolytában valami újra vágyik. "Én egy rohadt, bosszúálló ribanc vagyok." Joel viszont csendes, töprengő alkat; nem fantáziaszegény, egyszerűen csak visszafogott beállítottságú. "A folyamatos beszéd nem feltétlenül kommunikáció." Mindkét fiatal talál valamit a másikban, amit saját magában nem: Joel az életkedvet, Clem a nyugalmat. Buktatója a dolognak, hogy ha már megszokták egymást, teherré nehezedhet, hogy egy ennyire más gondolkodású valakihez kötik le magukat. "Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük."

A szereplőknek mind azt kell lényegében megtanulniuk, hogy a teljes feledés önbecsapás. Ha egy viszony minden emlékét kitöröljük, azzal nemcsak a jó emlékek jelentette öröm, hanem a rosszakból leszűrhető tanulság is odavész. Aki ennyire erőszakosan akar minden kellemetlenséget kiirtani az életéből, az nem gyarló, hanem gyáva. És ez szerintem valahol a karaktereknek is feldereng a végén.

2 dolog keltett komolyabb hiányérzetet bennem, de ezért nem hibáztatok senkit, magánigény:

1. Bár tényleg úgy láttam, hogy Joel és Clementine, sőt Mary és Stan is szembe tudnak végül nézni hibáikkal, ehhez az utolsó 20-25 percig kell várni. És ha az egészet nézzük: mégiscsak egy dolog nem tudomást venni a problémáinkról, és más örökre elvenni a választás esélyét - magunktól és másoktól is. Aki felnőtt fejjel kicsit is becsüli magát, az merő "felindulásból" vagy "bánatból" nem játszadozik tudatokkal és agytartalmakkal.  
2. A másik dolog, ami kicsit faramuci nekem, az a klinika működése. Értékelem, hogy realisztikusan, nyilvános praxis keretében létezik az emléktörlő procedúra - leszámítva az orvosi titoktartást. De azért belegondolni a lehetséges okozatokba itt aligha nevezhető pusztán "etikai kérdésnek". Mi van, ha valaki csak kényszerből vállalta be? Mi van, ha életek és sorsok múlhatnak egy-egy odaveszett emlék tartalmától? És hol a határ abban, hogy mi minden törölhető az elméből?

Szerencsére a cselekmény nem fárad el a végére, és a "pay-off" valóban "kifizetődővé" teszi, hogy addig végigizgultuk az utazást Joel múltjában és pszichéjében. Ő és Clementine nem adják föl egyéniségüket, nem elhatározzák, hogy "mostantól minden más lesz". Egyszerűen kicsit tudatosabbak lettek, és mérlegre tudják tenni a várható hátrányokat, amik egy ilyen "tűz-és-víz"-típusú párkapcsolatból eredhetnek.
"Most nincs olyan, amit ne szeretnék rajtad."
"De majd lesz! Majd lesz. Igen: idővel kitalálsz majd egyet, és ma este pedig rád unok! Csapdában érzem majd magam, ahogy mindig!"

S végül eldöntik magukban, hogy mindez nem számít. Az utolsó jelenet végre nem a szirupos hollywood-i "boldog vég", ahogy a hóban futkároznak. Más romantikus filmben talán giccses lenne, de itt valódi jutalom a nézőnek. Sőt igazából ez maga a tanulság is: élj a mostnak! Merj kockáztatni egy kapcsolatot, mégha csalódsz is. Függetlenül attól, hogy idővel megint szakítanak-e vagy sem: a hátramaradó élmények, érzések velük maradnak, többé teszi őket belül.

A finom hangzású zenéket is kellemes hallgatni, de igazán a képi világ húzza be az embert a mű hangulatvilágába. A valós helyszínek visszafogottan vonzóak, Joel tudatalattija pedig izgalmas, olykor egészen szürreális hely. Személyes kedvencem, amikor Clementine-nal éjszaka a folyó jegén csúszkálnak, illetve később, mikor Clementine-t ugyanitt beszippantja a sötétség Joel elméjében. Ahogy az eredeti történtek elmódosulnak, az már-már mesteri képjáték. Gyakori visszatérő motívum a kialvó lámpafény: metafora az elhaló emlékekre. Innen nézve az utolsó fél perc, ahogy a 2 főszereplő alakja elhalványodik a hóban, már az egész élet tünékenységét érezteti velünk.

Válogatós fickó révén csak olyan filmeket szoktam vásárolni, melyeket minimum kitűnőnek ítélek meg. Márpedig ehhez nem volna elég méltatnom Jim Carrey és Kate Winslet brillírozását a tőlük szokatlan szerepeikben. Vagy hogy a tudatalatti képsorokat a kedvenc rendezőhöz "hasonlóan" használják itt. Friss, jó értelemben bonyolult, gondolat- és érzelemprovokatív történet Joel Barishé, amit újra meg újra érdemes végignézni. Illusztrálja a hétköznapi ember azon vágyát, hogy társra találjon, és egy szélsőséges példán keresztül keresi a gyökerét mindazon szépségnek, amit egy ilyen kötelék megadhat.

Nálam A makulátlan elme örök ragyogása: