Az Ír

Scorsese a gengszterdráma mestere, akkora tapasztalattal és tekintéllyel, hogy – főleg az elmúlt évek silányodó kínálatában – ha alkot, az eseményszámba megy. Az Ír olyan adaptáció, amin látszik a profizmus: aprólékos, karakterfókuszú, tablót ad a kor számos történelmi személyiségéről. Az a féle nagyformátumú eposz, amely szinte pisztollyal a kezében grimaszol rád, ha úgy érzed, hogy nem fogott meg téged: csak arról lehet szó akkor, hogy TE NEM tartozol a célzott közönségrétegbe, TE NEM vagy a megfelelő személy e gondos alkotás befogadásához, ugye? UGYE…?

Frank Sheeran, az ír teherautó sofőrt összehozza a sors a keresztapa Russel Bufalino-val, akinek előbb végrehajtója, majd jobbkeze lett. Frank megbízható „szobafestőnek” (agy-kiloccsantónak) bizonyul: egyenes, lojális, tartja a száját, odafigyeléssel intézi el a nem kívánatos személyeket. Szert tesz többek között James Riddle Hoffa, a népszerű szakszervezeti vezető barátságára, ám az évek során „Jimmy” egyre kellemetlenebbé válik a maffia berkeiben. Frank tudja: ha parancs jön, neki kell majd megtennie…

Nehéz választás előtt állok; kicsit mintha nekem is egy többé-kevésbé kedvelt valakit kéne most „likvidálnom” a film személyében. Nem vitatom, hogy hozzáértéssel farigcsálták, gyakran bírt tetszetős és informatív jelenetekkel… és valahogy mégis hidegen hagyott végül. 

Nagyon is bírtam a Pacino-De Niro-Pesci triumvirátus alakításait – különösen az elsőét –, tiszták voltak a motivációk… és a film felétől mégis untam, sőt gyakran szántam a figurákat. Átéreztem, ahogy az agg Frank mereng sokévtizedes „életművén”, akárcsak maga a rendező, a történet mesélője… és mégis szétesett számomra az egész. Azok közé tartozom, akik nem értenek egyet a bő 200 perces műsoridővel: ez a filmet lehetett, sőt kellett is volna két darabban, „Part I.” és „Part II.” részre bontva kiadni, semmit nem vont volna le a tartalmi értékéből. 

Az első félidőben a kidolgozottság mellett még megvolt az energia is: lekötött Frank előmenetele az 50-es, 60-as évek Amerikájában, ahol a maffia csápjai körülfonták a politikát és a szakszervezeteket. Eltérő érdekcsoportok hol mosták, hol megkötötték egymás kezét, ám maga Frank munkájában mindig is a túlélésre szorítkozott: akárcsak II. világháborús katonaként, itt is parancsra kellett gyilkolnia, rendszeresen és hatékonyan.

De Niro visszafogott játéka eleinte még tetszett; hihető volt fegyelmezett melósként, majd maffiózóként is. De a történet hátszele nélkül Frank alakja kifejezetten szürkévé laposodott: a film másik „filmméretű” fele semmi érdekfeszítőt nem nyújtott róla vagy az eseményekről,

– kivéve Jimmy lépre csalását. Meglepett, hogy a megtévesztő szöveg a kocsiülésen tárolt „halról” mennyire Tarantino stílusát idézik: bérencek halandzsáznak, miközben nyugisan készülnek a gyanútlan kártevő kivégzésére, á lá Jules & Vincent. 

Al Pacino remekelt Jimmy Hoffaként: belépőjekor - teljesen függetlenül attól, mikor mennyire fiatalították meg a színészek arcát - még rá se ismertem, úgy felolvadt a szerepben. Rokonszenves volt ez az ábrázolás róla: jó manipulátor, remekül bánik a tömeggel, ugyanakkor energikus és szókimondó alak. Tudja, hogy megnyerő stílusa vonzza az embereket, és nagyon élvezi a népszerűséget.

A naivitását viszont már úgy érzem, kicsit eltúlozták. Börtönviselt, családos ember létére tojik az életveszedelemre, ahogy a közéletbe visszajutva egyre jobban felhívja magára figyelmet. Frank a jóbarátja, ugyanazon körökben forog, mint ő, nyíltan győzködi, és amaz mintha meg se hallaná. Nem veszem be, hogy akit sokáig az ország 2. emberének tartottak, aki listányi gengszter mocskos ügyeivel van tisztában, az ennyire önveszélyes, a valóságtól elrugaszkodott legyen. Scorsese ezzel mintha csak Frank kényszerű árulását mentegetné azért, hogy később ne legyinthessünk egyből a szomorú nézésére, amiért egyik lánya meggyűlöli a tettéért.

Anna Paquin Peggy-je nem kap sok műsoridőt, de okos szereplőnek találtam. Ő jelenti azt a morális vasmacskát, ami Frank hóhéréletét még a megbocsáthatóságon belül tartja – épphogy. Szűkszavú, de nagyon is értelmes: nemcsak látta, felfogta, miféle munkából tartja el az apja őt és a testvéreit, de a „barátain” is érzi valós mivoltukat. És bár Jimmy sem épp szent, Russel-lel ellentétben őt könnyű a kisugárzása miatt megkedvelnie – annyira, hogy az eltűnés okát átlátva kizárja apját az életéből. 

Nem tudom, történelmileg pontos-e ez, de helyesnek tartom, hogy a filmben ez a megvetés sírig tart. Mi több: maga a megvénült, tolókocsis Frank sem érez fél évszázad után megbánást egyik áldozata, vagy azok gyászolói miatt sem, mikor egy pappal beszél a vége felé. Fölöslegesnek és túlbuzgónak éreztem, hogy a film ennyire kinyújtja a magányos vénember melankóliáját, mintha csakis így tudnánk átérezni a helyzetét: márcsak vegetál a közeli halálig, erkölcsileg pedig rég hulla. 
 

Az Ír a hűség és árulás, elvek követése és feladása közti ellentétről mesél; arról, hogy egy életút mellett elköteleződve egyre arrébb csusszan a megengedhetőség határa. De egyszerűen túl nagy gépezet ez a film ahhoz képest, hogy mennyire szokványos: egy profi direktor túlhangsúlyozza egy részben általa formált műfaj sémáit, és a rengeteg kicentizés közben az összhatás életlenné válik. Tónusa és bíztató karakterei pusztán azon az apropón süppednek feledhetőségbe, hogy eljárt felettük az idő, és kemény bűnözők voltak. Túlépített és túlszürkített, még úgy is, hogy pont a műfaji sémái révén állítana emléket egy filmes korszaknak.

Minden tiszteletem, de akkor is csupán egy ügyes rutinmunkának éltem meg Az Írt, és remélem, hogy nem ez az utolsó Scorsese-movie, amit láthattunk.