Arábiai Lawrence

"Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás."

(Star Wars: Epizód III.)

Az életrajzi filmek az egyik leghasznosabb mozis zsáner. Amellett, hogy a vásznon életre keltve nekünk is könnyebb képet kialakítanunk 1-1 személyről a tudatunkban, nagyobb eséllyel is nyitnak érdeklődést az adott történelmi alak iránt, mintha könyveket mutogatnának nekünk róluk. Tetteiket sem csak egy katalógus datált listájaként, hanem érthető érzések, gondolatok és motivációk kivetüléseként, folyamatában segít látnunk.
David Lean 7 Oscar-díjat nyert eposza is ettől működik elsősorban: közel hozza főszereplőjét az átlagemberhez, minden erényével és hibájával együtt. És bár ezt az alkotást a mai napig kedvelem, mégsem tekintem annak a grandiózus mesterműnek, mint dézsányi másik mozikedvelő. Elismerni valaminek az értékét és rajongani érte messze nem ugyanaz - utóbbinál pedig jóval könnyebb a népszerű közvélemény sodrába bekerülni.

Ódamentes a véleményem az Arábiai Lawrence leggyakrabban emlegetett pozitívumairól: 

1. az alkotás térbeli kiterjedtsége,
2. Peter O'Toole pazar alakításáról mint Lawrence hadnagy/őrnagy,
3. és egzotikus sivatagi tájképeiről.

Mindez nekem is hozzátesz az élményhez, de érdekes történet nélkül nem lenne több egy irdatlan képeslapnál. A forgatás Spanyolországban Jordániában és Marokkóban zajlott: szinte bőrén érezheti az ember a kietlen homokdűnék sivárságát, az állandó életveszélyt rejtő, forró égövi klímát. A kalandor angol tiszt pont itt, pontosabban az itt élő, megosztott arab világban lépett élete legmeghatározóbb szakaszába. Ez az időszak formálta őt azzá a Lawrence-szé, aki rövidesen "Arábiai" becenéven bevonult a korai XX. század történetébe, a történelmi köztudatba. És az arab térséget elhagyva többé nem is találta igazán a helyét a nyugati civilizációban.

Mint pl. a 20 évvel későbbi Gandhi, az Arábiai Lawrence is a főhős halálával indít: T. E. Lawrence motorbalesetben meghal, majd egy újságíró felteszi a kulcskérdést: ki volt ő. A válasz maga a film tartalma: az értelmezést teljesen ránk bízzák. És az is elég nyilvánvaló, hogy mit üzen ez a halálától való indítás: "Tegyétek le a szakkönyveket, nem törileckét kaptok, hanem egy személyes krónikát! Abból is csak egy szeletet!" Nem firtatom, mennyire követi a dokumentált adatokat a produkció, vagy sem; nem ez a lényeg. Mint mondtam, Lean és alkotótársai valódi egyéniséggel ruházzák fel Lawrence-t, azt elmesélve, hogy őt miként formálták az átélt tapasztalatai - a lelke sötét sarkaiba is betekintve.

Az egész alkotás légkörében van valami meseszerű, kalandregényes hangvételű, de nem próbál direkt idealizálni. Lawrence voltaképpen antihős: makacs, színpadias, becsvágyó idealista. Noha sosem tagadja meg európai hazáját, teljesen elkötelezi magát az arab függetlenség ügye mellett. Tetemes rizikó lehetett a 60-as évek Hollywood-jában, hogy nem egy hagyományos hősideált ábrázolták, hanem egy, a hős imidzsét tudatosan használó és áhító valakit. Lawrence-t az elszántsága először még valóban hősies tettekre sarkallja. Rövidesen viszont olyan döntéseket is meghozni kényszerül, melyek árnyékot vetnek a lelkére, beszennyezve erélyeit. Míg végül olyasvalamit is megenged magának, amit régi életében sosem merészelt volna: a gyilkolás örömét.

Tehát Lawrence lelki utazása nemcsak annyi, hogy megismerve az arabokat bizonyítani akar nekik és értük. Rögtön érkezésekor szembesül azzal, hogy itt senki és semmi nem fekete-fehér. Egyik legközelebbi barátja, Ali ibn el Kharish is megölte Lawrence beduin kísérőjét, mikor először találkoztak - csak azért, mert engedély nélkül ivott a kútjából. De a kísérő pisztoly rántott, és Aliról is kiderül, hogy művelt, toleráns ember.

Izgalmasabb, mikor már saját magán tapasztalja, mennyire kétélű hivatkozási alap a becsület. Kész öngyilkosságot vállal be, mikor egy Gasim nevű férfi leszakad az Aqaba-ba küldött 50 fős csoportjuktól, és Lawrence visszafordul érte - napokig repetázva a pokoli éghajlatból. És mintha csak Allah gúnyolná ki, Gasim később gyilkosságot követ el, Lawrence pedig maga vállalja kivégzését. A biztos halált kockáztatta, hogy megmentse, hogy aztán a Sors rá testálja a halálát. Ami még groteszkebb, hogy - mint később bevallja feletteseinek: - élvezte. Számomra ez attól borzongató, hogy nem tudni, mennyire vallja be ezt bűntudatból, és mennyire csak azért, hogy szabaduljon az emléktől.

A 2. félidő a lejtő, a személyes bukás ideje. Lawrence mentalitása egyre radikálizálódik, énképe mind inkább arab, semmint angol. Aztán ahogy egy török városban kémkedik, elfogják és erőszakot vesznek rajta. Ez szerintem fordulópont a változásában: míg eddig csak a szíve lett egyre szennyesebb, most már az elméje is kezd azzá válni. Damaszkusz ostromakor személyéhez hű sereg élén lovagol, de testőrei mind gyilkosok, akiket nem is érdekel az arab függetlenség. Tetszik, hogy Ali felismeri a lelki torzulását, de nem tudja megfelelően szavakba önteni az aggodalmát:

"Az én fejemen is van vérdíj."
"De ezek mészárosok!" (...) "Nem egyszerű emberek."
"Nem is akarok egyszerű embereket!"

Senkinek nem ajánlom, hogy végigülje a leghosszabb, több mint 3 és fél órás verziót, függetlenül látványtól és hangulattól. Ennyire ugyanis nem tömör a történet; messze nem! Rengeteg jelenet mintha csakis azért nyújtózkodna el, hogy kettébontható legyen a mű 2 részegységre.  Tudom, hogy a 60-as évek divatja volt minél hosszabb vágásokkal mélyíteni a hangulatot (pl. a 2001: Űrodüsszeia). De nekem, mint nézőnek ez hamar és visszatérően meg-megakasztotta a sztori folytonosságát.

Lawrence-en és Alin kívül még talán Auda abu Tayi karaktere az, aki kiemelhető a szereplőgárdából. Ő a howeitat törzs vezére: elszánt, gyakorlatias, ugyanakkor kissé földhözragadt és babonás lélek (nem engedi, hogy fotózzák, mert azt hiszi, a gép elragadja a lelkét). Ennek ellenére érdekes figurának találtam: néhányszor még egy csipetnyi humort is hozzáadott a jeleneteihez (pl. mikor a vonat kifosztásakor egy böhöm nagy órát zsákmányol).
Hármójukon kívül mindenki más inkább csak tartozék. A csatáknál is úgy éreztem, hogy nem elég spontán az emberek reakciója, ahogy lesújtanak valakire, vagy ahogy őket ölik meg. És az igazat megvallva: az átlagarabot sem ábrázolják valami intelligensnek. Mikor Damaszkuszban a nagygyűlésen egyikük az áramadó gépek állapotáról szól, hangosan kijavítják:
"Van három nagy... gépezet."
"Úgy érti: generátorok!"
Kötve hiszem, hogy az 1910-es évek arabjai ne ismerték volna azt a szót, hogy "generátor". 

Lawrence változása igen tanulságosan fejeződik be. Miután Damaszkusz végül brit kézre kerül, Lawrence-t ismét előléptetik és hazarendelik. Keserű irónia ez olyasvalakinek, aki az arabokat utolsó percig győzködte, hogy egységes népként tekintsenek önmagukra - akár a britek ellenében is. Nyilván nemcsak az töri le, hogy a végcél, az arab egység létrejöhetett volna, de saját résztvevői nem tudták rávenni magukat. Saját nagyratörő álmait, illúzióit is "gyászolja", amiket hagyott az élete értelmévé válnia. Gerillaharcot élt túl és vezetett a semmi közepén, listányi dolgot bírt ki, veszített el vagy adott tudatosan fel - egy ponton még az emberségét is. Hogy utána lényegében oda jusson vissza, ahonnan indult. Akárcsak a cselekmény.

Mindent összevetve ez egy jó és igényesen összerakott mozi, mely valóban kiállta az idő próbáját. Ennél följebb viszont nem méltatom. Nekem elsősorban nem a képi beállítások és jelmezes harcok, hanem címszereplő karakter átalakulása adta el filmélményként az Arábiai Lawrence-t. Voltaképpen csak attól fosztom meg az alkotást, amire Lawrence maga is úgy szomjazott: a dicsőségtől és glóriától.

Kiemelten titkos! (Top Secret!)

"Egész jó harcos lehetsz, ha elbántál a tehenemmel...!"

(Ping-Pong - Az ököl színre lép)

 

Mikor véleményezek egy filmet, igyekszem minél kisebb körítéssel, tömören fogalmazni, de azért normális, kerek mondatokkal. Aztán a szándék vagy kiütközik a kész kreáción, vagy elhasal rajta. Ehhez hasonlít a paródiáknál a viccek tálalása. A cél az, hogy minél szabadosabb és sokrétűbb poénkészlettel rukkoljon elő, de azért nem full-idétlen és ügyesen időzített gegekkel.

Gőzöm nem volt róla, hogy a Top Secret! hivatalosan milyen alkotás(ok), illetve szubzsáner(ek) paródiája, míg utána nem olvastam. Története szerint kémfilm, mely egy neonácik uralta NDK-ban játszódik - persze a humor ferdítőlencséjén át nézve. A főhős egy Elvis Presley-hez hasonló rockénekes, aki belekeveredik egy ellenállási mozgalomba, és egy tudóst meg a lányát kell megmentenie.

Jerry és David Zucker szerintem túlzott egóval álltak hozzá a művükhöz. Még a hivatalos poszter is azt kántálta, hogy az Airplane alkotóinak komédiájáról van szó. Annak színvonalát célozza, ahhoz igen hasonló eszközökkel operál. Számomra azonban nagyon csak mértékkel nyújtott kikapcsolódást. Nemhogy az Airplane-hez, de még az első Horrorra akadvához képest is. Megpróbálom megindokolni.


2 fő összetevője van a Top Secret!-nek, ami túl nagy teret foglal a műsoridőből, és így ezek sokkal visszavetik a humorfaktort:

1. Túl merev és messze túl komolykodó, ahogy a náci vasfegyelmet ábrázolja. Egy-két fizikai poén van hozzájuk rendelve (pl. a telefonjaikkal), de ez kompenzál semmit. A katarzist jelentő börtönszöktetésig egy vicces momentumot se tudtak okoztak, amint faarccal, egyenruhában masíroznak.  
2. Túl sok az énekdal és táncszám. Elvileg ezek a retro-ifjúsági filmek paródiájául szolgálnak, de nem működik.  Teljes 10 perc csuklik így el a 80-ból! Nick improvizált fellépései szükségtelenül oldják az atmoszférát, kizökkentenek a filmből. (Ezért nem szimpatizálok a musical-lekkel sem.) A Vissza a jövőbe c. filmben Marty gitárszáma stílusos volt, főleg mert a cselekmény ezt a poént jó helyen, és csak egyszer sütötte el.

Magukkal a főszereplőkkel is akadt problémám. Sajnos látszik, hogy Val Kilmernek ez az 1. filmszerepe. Nem annyira viccesnek, mint inkább szelesnek és kölyökfazonúnak láttam őt. Semmi kémia nincs közte és Lucy Gutteridge között; Gutteridge Hillary-je ráadásul mintha egy nyáltalanított szappanoperából lépett volna elő.

A lány messze leghahotásabb jelenése a flashback gyerekkori barátjáról, Nigelről, ami a Kék Lagúna nagyonis megérdemelt parodizálása. Nigel most az ellenálló csoport vezetője, valójában viszont elárulja őket. És micsoda véletlen: Nick végül épp Nigeltől, a lányra ácsingózó fő rosszfiútól menti meg a lányt egy kalandos üldözés során. Humorosság nélkül mindez kőkemény klisé. 

A rangidősek közül a 2 legismertebbet emelném ki. Az elrabolt tudóst Michael Gough alakítja, aki később is szerepelt Kilmerrel közös produkcióban. Dr. Paul Flammond szintén inkább csak a cselekmény bábuja... mindössze 1-2 kacajos csattanót sikerült ráruházni. (Kedvencem, hogy mennyire majdnem befejezte az alagútját, mikor Nick bejut hozzá.) 

Amit pedig Omar Sharif kémkaraktere muszáj, hogy lenyeljen a vak bizsuárustól, az az 1. egybefüggően mulatságos szcenáriója volt az egész történetnek.

Ha az egészet nézzük, a legnevettetőbb pillanatokat én akkor kaptam, mikor a többi, francia fedőnevű ellenálló megpróbál bejutni a várbörtön egyik tornyába. Tényleg az elbizakodott rendezés, és a 2 kifigurázandó célzsáner alapvonásai nyomják vissza attól, hogy összefüggően kacagtató paródiává álljon össze. Nem a legrosszabbak közé tartozik, de a hírnevétől ez áll számomra a legmesszebb élményként.

A Top Secret nem nézhetetlen, de zsenge vígjáték, alig adott nekem ötletes vagy vicces perceket.

I. e. 10.000

Az amerikai köztudatban élő ősember-kép, a cro-magnoni ember hivatalosan ismert életmódja eleve nem nagy szám. Nem kecsegtet különösen fifikás cselekménnyel vagy karaktertervezéssel, ha valaki ebbe a korszakba akar ültetni egy közhihető sztorit. Tekinthetnénk a "10.000 BC"-re úgy, mint nagyszabású hollywood-i kísérlet, hogy a földtörténelmi jelenkor (holocén) mezsgyéjébe kalauzoljon minket. Ehelyett szinte rögtön egy száraz és vánszorgó hajszává penyhül, néhány szükségtelenül klisésített szörnyfilm elemmel toldva.  

Szóval: a "yagahl" törzs sámánja a végüket jósolja; erre érkezik egy kék szemű lány, Evolet, aki a jóslat szerint annak asszonya lesz, aki egyedül elejt egy mamutot. Vele együtt nő fel D'Leh, akinek apja egy nap örökre elment, hogy tegyen is valamit a jóslat ellen.
Rablók ütnek rajtuk, elviszik a gyönyörű Evoletet, így öszeáll D'Leh, riválisa, Ka'ren, a falu veterán harcosa, Tic-Tic, és a forrófejű kölyök, Baku, akinek - milyen eredeti - megölték az anyját a rablók. Útjuk kopár hegyvidéken, havas csúcsokon és buja rengetegen vezet keresztül. Közben kiderül, hogy a rablók egy fejlett országból jöttek, melynek ura egy isten. Az alávetett népek készek csatlakozni D'Lehékhez, így a túszmentő akció keresztes hadjárattá válik a gonosz Birodalom ellen.

Pofonegyszerű sztori, és ez részben a probléma. Feláldozza a kidolgozott mentalitást egyén és közösség szintjén, hogy egy lapos cselekményt nyomjon a torkunkba, ódivató és ködös ál-mitológiába ölöztetve. Erősen túlnyújtott, a 23. percében lezárva is ugyanaz a végkifejlet: fiatal ős-mai-ember elnyeri a lányt, + ő a vezér.

Oké, szóval először mégcsak látszatra válik hőssé, és utána kell majd megjárnia a rögösebb utat. De ez másodlagosnak tűnik azon szándék mögött, hogy festői tájakat mutatásával próbálják reprodukálni az ókorelőtti világ hangulatát. A narrátor szövegei sem segítenek ezen. 1. mondata, hogy nem minden történet éli meg az utókor, azonnal el van rontva, amikor a "kék szemű" legendájáról kezd titokzatoskodva beszélni. Ettől nem kelt komolyabb benyomást a történet, nem is segít nekünk, hogy beszippantson minket ez a képzeletbeli mese a régmúltba.

Akár 2007-ben is, én - európai fejjel - nem tudtam elhinni, hogy 12.000 éve mégcsak a dárda, a fakunyhó meg a hálóvadászat szintjén álltak elődeink. Még kb. 35.000 éve se, mikor megjelent a homo sapiens. Még a jégkori vidéken is védettebb és változatosabb életet feltételezek ahhoz, hogy egy törzs hosszútávon fennmaradjon, megéljen.
Paleontológia szerint stimmel, hogy létezett mamut, illetve a kardfogú tigris is. De mik azok a futómadár-szerű hüllők? Igen, hüllőknek nevezem őket, mivel csak félig-meddig hasonlítanak a hajdani óriásmadarakra. Melyek egyébként több tízmillió éve jelentek meg.

Ha a film szándéka az lett volna, hogy tudatosan felhalmozza ezeket a régmúlt fajokat, egy erős stilisztikai köntössel átfogja, és összehangolja egy állóképes sztorival, akkor el tudnám nézni, hogy nem korhű, vagy gyanúsan kis kevés egyedszámú az állatvilág. Olyan lehetett volna, mint afféle őskori 300. De nem: a movie szimplán preszhisztorikus klisékből építkezik, melyek külön-külön gyengék, együtt meg már röhejesek.

Nem csekély egót sugall Roland Emmerichről, ahogy elnevezte a főhősét: "D'Leh". Ez tipikus tükör-anagramma, ami fordítva a német "Held", azaz "Hős" szót jelenti. Waó; kíváncsi vagyok milyen nemzetiségű lehet a rendező úr...! És nyilván azt is jelölte ezzel, hogy a sztori nem Amerikában, hanem Eurázsiában játszódik. Hisz a végén D'Leh útja a sivatagi gúlapiramisok földjére vezet, melyek köveit mamutokkal húzatták fel. 

Mr. Emmerich: az "Ipkiss" név A Maszkból is anagramma: 2 tőszó megfordítása, amit "Kiss Up!"-nak szokás ejteni.

Nem is tudom hirtelen, melyik a nagyobb nonszensz: hogy egy mamut elejtésével válhat valaki a törzs hősévé, vagy ahogy D'Leh-nél ez megvalósul. Mikor a mamutok csordáját a vadászcsapat megtámadja, hálóval próbálnak egyet befogni. Az magával húzza őket, és az egyetlen, aki benne ragad, az D'Leh, csak hogy a nekirontó mamut belegyalogoljon a kint hagyott, felmeredt lándzsákba. A faluban ünneplik, és "nem magányos" többé. Aztán, mikor Tic-Tic szemébe mondja, hogy hazugság a diadal, amiért elnyerte a fehér lándzsát, és Evolitet. Tekintve, hogy ezt a hazugságot a törzsből mindenki más bevette, nem tud meghatni, mikor D'Leh-ben feltámad a lelkifurdalás. 

Hihetetlen, milyen gyenge ködösítésekkel próbálnak az alkotók misztériumot építeni a jagahl törzs köré. Ezek a kifejezések, hogy "a Fehér Lándzsa", "fehér eső", "négylábú démonok", "utolsó vadászat"... utolsó vadászat miben? 1 évben? 1 holdhónapban? Vagy kifejezetten a megjövendölt világvége előtt?

Talán túl korán térek ki a zárásra, egyedül ott találtam a 2 mozzanatot, amiről még tudok újat mondani. Az egyik: a birodalom istenkirálya alkut ajánl D'Lehnek: Evolitot a felkelés leállításáért. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Fogunk egy dárdát, és olyan erővel hajítjuk el, hogy pár másodperc múlva belefúródik az Isten testébe, és meghal. "Ez nem is Isten!"

Pontosítanék: "Ez nem is antagonista!" Csak egy random negatív szereplőbábu, mint korábban az Evolitra sóvárgó rablóvezér, vagy a kopasz társa, akivel összekülönböznek a nő miatt.

A másik: Evolit feltámdása. Miután Evolit halálos sebesülést szerez, az őt felnevelő falusámán, Vén Anya feltámasztja.

Nem maga a sámáni feltámasztás ötlete zavar: Gerard Butler Attilájában az ottani varázsló, Galen szintén saját életerejét adta a főszereplőnek, hogy helyette ő halhasson meg. Ami inkább kiborító számomra: hogy Vén Anya erről honnét tudott? Szóval ez a természetfelettit ismerő anyó nemcsak végig pontosan látta és tudta, mi történt D'Leh-ével és társaival, de át tudta adni életerejét több ezer kilométeres távból a lánynak? Na persze...

Az állatok CGI-megjelenítése változékony lett: a mamutok még megfelelően lettek animálva. Sőt: a vadászatjelenet alatt bevallom, én nekik szurkoltam. De pl. a kardfogú mozgása már eléggé hamis. Államat kerestem, mikor fülembe jutott, hogy több mint 100 millió $-os költségvetéssel dolgozhattak. A tájképek szépek meg minden, de az egyhangú, butított és személytelen történetvezetés csakhamar megöli az élményt. A project mellől végig hiányzott a kellő ismeret és fantázia, amit a Rotten Tomatos 9%-os értékelése híven mutat. (Összehasonlításképp: A Maszk fia c. film ugyanitt 6%.)

1 pontot adok rá. Lepusztult, időnként lealacsonyító, megszórva pár rendkívül rossz ötlettel.