Sicario

Az FBI taktikai és túszmentő alakulata hullák tömkelegét találja egy mexikói határmenti épületben. Emiatt az egységtől Kate Macer (Emily Blunt) jelentkezik a tettesek megállítására formált akciócsoportba. Ám a külsős szervező, Matt Graver (Josh Brolin) és tanácsadója, Alejandro (Benecio del Toro) egy másik világot tár a rendőrnő elé: Júarez és környéke már sok óta rettegésben él, a drogkartell csendes terroruralma az összes civilt és rendőrt potenciális cinkossá teszi.

A Sicario az idei év Szemtől szembene: olyan komor és feszültséggel átitatott, akár a legjobb akcióthrillerek, holott sokkal inkább egy realista bűnügyi drámához hasonlít. Képes újrapolírozni lejárt lemeznek számító témáját (a drogháborúk öngerjesztő kegyetlensége és kiszámíthatatlansága), elmosva történetében a morális határt jó és rossz között. Ilyen felnőttes akciókrimi már jó ideje nem került a szemem elé: a törvények korlátoltságát, az egyes ember kiszolgáltatottságát és őrlődését vágja az arcunkba, megnyugtató válaszok vagy feloldozás nélkül. 

Imádtam azt a statikus, koromsötét érzést, ami az egész film képi- és hangvilágából árad. A háromszoros BAFTA-díjas operatőr, Roger Deakins csodásan kiemelte a mexikói tájak lélekroppantó sivárságát: a kopár, sivatagos területek elegye az utca nyomorával éppoly hatásos, mint az éjszakai részek, ahol nullára csökken a látótávolság. Bámulatos az a kép, ahol Matték rohamcsapata teljesen beleolvad a tájba, éjjeli látókkal nesztelenül közelítve célpontjuk felé.

Kevés zenei aláfestést kapott a produkció, és ez így is van rendjén: Jóhann Jóhannsson recés, dallamhiányos zenéje fokozza a soha nem szűnő veszély- és félelemérzetet (pl. ahogy Kate egy konvojjal egyre beljebb tart a veszélyzónába). Kevés, de annál ügyesebben elhelyezett hanghatás rázza fel a nézőt: minden fegyverlövés hirtelen és villámgyors, a halottak után pedig többnyire csak a csend marad.

 

Aki szereti az egyszerre okos és erőszakkal nem fukarkodó filmeket, az itt jó lóra tesz. Dennis Villeneuve rendező és Taylor Sheridan író kertelés nélkül ábrázolják, mit jelent az alvilág valódi szörnyetegei ellen hadat viselni, akik ellen a törvényes út fabakát sem ér - pl. a rejtőzve élő drogbáró, Fausto Alarcón ellen. A Matthez hasonló profik tudják, hogy az ilyen gengszterek gyengepontja a bankszámlájuk, a bevételkiesés, és csak miután kiprovokálták a mozgásukat, nyílik esély a lefülelésükre. Ha pedig egyszer beléptek az ő hazájukba, nem mutathatják soha mások előtt az emberség, a gyengeség jelét.

A film hangulata egyszerűen letaglózó, a szereplőkkel együtt mi is átérezzük a játszma tétjét. Ennek ellenére én mégis úgy vélem, hogy karakterfronton lehetett volna még építkezni. Emily Blunt és Benicio del Toro alakításai adták számomra az emberi kapcsot a filmmel. De a rendőrnő kollegái csupán kellékek, a rosszfiúk portréja pedig hihető, de triviális.

Josh Brolin Matt-jével nem tudtam mit kezdeni. Valahogy nekem ő sokkal inkább pozőr, mint valódi szervező: ahhoz képest, hogy ez a pasas állítólag CIA-ügynök és a Pentagon szakértője, kevésszer láttam, hogy konkrétan csinál valamit. A sötét humora jobban működik, mint a karakter a cselekményben, az események egyik mozgatójaként.

Del Toro ellenben igazán karizmatikus jelenség Alejandro-ként. A szűkszavú volt ügyész a mindennapos mexikói halál teremtménye: mikor családját könyörtelenül kivégeztette Alarcón, leszámolt a jogrend bábjátékával, és szabadúszó lett. (Ezt ugyan csak szavakban tudjuk meg, de így is van súlya.) Mivel ő és Kate a legjobban megírt szereplők, plusz jellemre is szöges ellentétek, kimondottan tetszettek a rövid, de tömör szóváltásaik. A párbeszédek alapból kerülik a közhelyeket és önismétlő frázisokat, aminek szintén nagyon örültem. 

Okos húzásnak tartom a rendezésben, hogy az utolsó 10-15 percből Kate és Matt egyszerűen kimaradnak. Innéttől Alejandro magányos, a maga módján mégis jogos vérbosszúját figyeljük, ahogy Alarcónhoz eljutva  kivégezi a drogbáró feleségét és fiait vacsora közben. A család a családfő cinkosa: olyan nincs, hogy ne tudnák, mennyi vér tapad a hivatásához, a vagyonához. Ebből süt igazán erősen a Sicario visszatérő tanulsága, hogy itt nem létezik ártatlanság. Nem lehetsz kívülálló szemlélő, ha bármi módon része vagy ennek a mocsoknak. És remek befejezés, hogy a két kulcskarakter még utoljára nyíltan, titkolózás nélkül találkozik. "Keressen egy csendes kisvárost, ahol még jelent valamit a törvény. Maga nem farkas, Kate. Ez már a farkasok földje."

Mikor megértettem, hogy Kate szemével fedezzük fel a drogháború világát, féltem, hogy nem lesz több az idealista törvényszolga kliséjétől. Érdekes folyamatában látni, amin keresztülmegy: előbb csak nem bízik Alejandro-ékban, tudja, hogy csak valamiféle kellék a játszmában. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen piszkos a munkatársai keze, az egész eredeti cél elvonttá, értelmetlenné mosódik, és az őt személyesen ért támadásokkal együtt ez mind jobban kikészíti. Blunt játékán múlott szerintem nagyon, hogy Macer karaktere nem laposodott el. Ha csak egy erkölcscsősz Jeanne d'Arc-másolat lett volna, azt mondanám: kapjon a fejéhez, és ne a szabálykönyvet bújja válaszok után!

Összefoglalva: valósághűen megírt, príma rendezésű, deheroizáló bűnthriller a Sicario (maga a címszó azt jelenti: "bérgyilkos"). Meg tudom érteni, miért jegyezték be a Cannes-i Film Fesztivál jelöltjei közé. Formabontónak nem nevezném, mivel jól ismert ösvényeken halad, de így is mindenképp az év egyik legjobban összerakott produkciója.