Step Up 2.

A Step Up 2. nem egy film. Ez egy 2 óra hosszú rapalbum. Az első, számomra veselyukasztóan pocsék Step Up-hoz semmi módon nem kapcsolódik, csak az alapséma hasonló. A címadásnak nem volt egyéb célja, mint megtévesztő reklám, meglovagolva egy olyan név népszerűségét, amiről elképzelni nem tudom, hogy nem bukott meg a mozikasszáknál. Monomán zene- és táncfétis próbálja a valódi történet és karakterdráma helyét betömködni, ótvarul kétszínű üzenetet közvetítve egy adott korosztályról, életközegről és az önkifejezés egy formájáról.

Premissza:

Fekete mostohája ultimátumot intéz lógós táncos fehér lányához: megpróbál bejutni a marylandi művészeti iskolába, vagy egy rokonához küldi. Andie bejut, de mikor bandája, a "410-es" megtudja ezt, kiközösítik őt. Andie a sulija táncsztárjával, Chase-szel új bandát formál Baltimore nagy utcai táncversenyére. A 410-es banda bosszúból szétveri a próbatermet, ezért az igazgató kirúgja Andie-t. Ám Chase-ék nem hagyják magára...

Történetet boncolni itt kb. olyan, mint az Aggtelek-i barlangban aranyat bányászni. A film fele részében egy dübörgő tánczenevideó, másik felében pedig egy kiöblített szappanopera, melynek cselekményvázlatát az ágyából felkelt iskolásgyerek tollba mondaná. A főszereplő feledhető virgonc, aki a nagy semmiért lázadozgat, románca a férfi főszereplővel pedig még annyira sem érdekelt. A lepusztult külváros sztereotip, gettószerű légköre alapból taszító, de emberi tartalommal sincs megtöltve. Nem lehet átérezni, hogy mennyire magukra utaltak ezek a tinédzserek, hogy miért verődnek bandákba, mi az életfelfogásuk.

Andie anyjával való kapcsolata inkább nyomot hagyott bennem. Elképesztő cinizmushegyet áraszt magából, ahogy ez a fekete háziasszony egyfolytában a halott tett ígéretéről áriázik, és halvány sejtelme sincs a saját fogadott gyermeke érzelmi világáról. Émelyítő, mikor a banda a kirúgott lányt győzködi a visszatérésről, és az anyja csak egy érzelgős mellébeszéléssel tudja a tudtára adni, hogy bízik benne, próbálja meg a versenyt. Soha nem fogja fel, mit jelent számára ez a saját banda, vagy hogy annak tagjai mit áldoztak fel, hogy részt vegyenek a versenyen.

Valahol másfél óra eltelte után derengett végre föl, miről is próbálna szólni a Step Up 2. Az önmegvalósításról. Hogy mert követni a saját utadat, bármekkora hátrány és kitaszítottság vár érte. De a tanulságot valamiből le is kell szűrni, és a movie elejétől a végéig szinte minden állomáshelye csődöt mond ebben. Az 1 db. hatásos pillanat, amikor a diákok meglátják, mit műveltek a 410 tagjai a próbatermükkel, látszólag tönkre téve mindazt a munkát és elszánást, amit Andie-ék belefektettek a felkészülésükbe.

Abban igazat adok a filmnek, hogy a "mi vagyunk a család"-duma rendkívül könnyen kiforgatható, zsarolási alapot nyújt egy családfő kezébe. Legyen szó akár egy lelkileg vak szülőről, egy tornyozottan seggfej pedagógus, vagy egy zsarnokoskodó fekete bandafőnökről. De egy az, hogy borzasztó ostobák és színtelenek a szereplők, másrészt a táncban nincs érzelem és életkedv; a Mortal Kombat: Annihilation mozdulatsorait idézték bennem a stílustalan testcsavargatásaik!

Rasszistának is lehetne titulálni azt, ahogy a produkció az afroamerikai férfiakat erőszakos utcai gengszterekként állítja be. Aztán elfelejti vállaltatni velük a tetteik következményeit: Chase elveréséért, a befeketető vandalizmust, és igen: a hatalomvágyat! Andie a táncverseny napján egy sehonnan jött rövid szentbeszédet tart arról, hogy az utca régen mindenkié volt, nem pedig "terület". Itt hangzik el egyébként a film legokosabb mondata: "(az utca) nem arról szólt, hogy mid van! Hanem hogy mit hozol ki abból, amid van!"

Nos, én ennyit hoztam ki a Step Up 2.-ből. Dögunalmas, fakó, lehangolóan kétszínű táncmaraton.