Sicario 2. - A zsoldos

Egyes folytatásokat piszok nehéz összehasonlítgatás nélkül részletezni. A Sicario 2. - Day of the Soldado kevésbé okító jellegű és témataglaló, viszont éppolyan okos, kőkemény, és t'án még elődjétől is kilátástalanabb hangú thrillermozi. Ferdítésnek tartom, amit több blogkritikában is olvastam, hogy emiatt "erőtlenebb" vagy "felhígultabb" lenne, vagy hogy ezért "nem érdemes" az 1. Sicarióval egy lapon említeni, mely 2015. konszenzusosan egyik legjobban sikerült alkotása volt. 

Azt meg végképp csúsztatásnak vallom, mikor Emily Blunt kihagyását hozzák fel a nemtetszés érveként, mondván, hogy az ő karaktere nélkül odalett

1. a történetből az emberi tényező, 
2. a játszma kedvelhető résztvevője a sok elvtelen kompromisszumba belement figura között, 
3. a néző élő búvárharangja, kinek szemszögéből a "törvényes világ" lakója alászállhat a mocsokba, a Mexikó-USA-határ halálövezetébe.

A 3. pontra még csak-csak bólintanék, de ugyanazt nem lenne értelme kétszer előadni: már ismerjük ezt a világot, ideje, hogy kezdjünk is vele valamit.

Szinte minden folytatás ma már vagy egy márkás franchise betáblázott filmklónja, vagy egy "klasszikusnak" az utóbb hozzátoldott extrája, amely mintegy holdként kering az eredeti mű (kult)státusza körül. A Sicario 2. az utóbbi szalmazsákba tehető, de azon belül jól megcsinált darab. Állóképes, feszültségbő filmélményt kaptam, ami nem a puszta öldösési rátával és más külsőségekkel szúrta ki a szemem, hanem belevont a különböző érdekcsoportok közti szennyes játszmába. És ezt olyan írja, aki már amúgy tokig van a terrorizmussal, mint filmes témával.

A kérdés, amit minden második, harmadik stb. résznél fel kell tenniük a készítőknek: van-e egy olyan sztori, amit érdemes külön elmesélni, és ehhez visszarángatni azt a világot, annak szereplőit. Taylor Sheridan és a Denis Villeneuvét váltó Stefano Sollima pedig egy szilárd történetet adtak elő, kellő önuralommal a brutális képsorok használatában - legyen szó akár egy korrupt rendőrosztag kényszerű lemészárlásáról. "Azzal bíztuk meg, hogy szítson háborút a mexikói kartellek között, és nem a mexikói kormánnyal."

Szóval az USA fejesei leteszik voksukat egy olyan terv mellett, mely terrorszervezetként kezeli a mexikói drog- és embercsempész kartelleket (akik többek közt öngyilkos merénylőket is áttolnak a határon). Ezért megbízzák Matt Graver különleges ügynököt és brigádját, hogy rabolják el az egyik keresztapa lányát, Isabela Reyes-t, 

az emberrablást kenjék a rivális kartellre, és így mesterséges belháborúval véreztessék ki az ellenséget. Matt beszervezi a hamis-zászlós hadműveletbe Alejandro Gillick-et, mint aduászt, ám új fejlemények miatt a CIA jegeli az akciót, Matt-et pedig utasítják Isabela és Alejandro likvidálására.

Az első résszel ellentétben nemcsak Alejandrót, de most Matt figuráját is kemény, érdekfeszítő szereplőnek találtam. Mindketten vérbeli profik, akik teszik, amihez másnak nincs gyomra, és nem félnek a kiszemeltjeikhez közel állókat is feláldozni céljuk érdekében. 

A különbség, hogy Alejandro itt tudomásul veszi: maradt olyan morális határ, amit még nem lépett át. Az első filmben a családja haláláért felelős férfit, Alarcónt az ő családjával együtt végezte ki, de nem puszta megtorlásból, hanem mert a feleség és gyerekeik szemet hunytak jólétük eredői felett, és így tartozékoknak, sőt passzív cinkosoknak számítottak. 

Ez itt viszont nem bosszú, hanem csak egy munka, melyet nem egy élet kioltása, hanem megóvása tesz majd személyessé egy antihős számára. A helyzetnek ez a fordítottsága tetszett nekem nagyon. És valaki Alejandro tapasztalataival jól tudhatja, mire hajlandó az USA-vezetés és a titkosszolgálat, ha "nyomok eltűntetéséről van szó": ha meg is öli Isabelát, attól még őt is jegelik a terv lefújása esetén. Ezért sem tudom "érzelgősségnek" elkönyvelni Alejandro döntését, vagy mikor nyíltan beszél a múltjáról Isabelának. Ettől láttam embernek őt, nem egy személytelen robotkatonának.

Két gyerek 2 külön szálát vezeti a forgatókönyv, amelyek nem is fonódnak szorosan össze: nálam ez is besegített, hogy egyrészt kevésbé kiszámítható, másrészt valószerűen rideg maradjon a film. Miguelt, egy csempészbanda suhancát is az elejétől követjük, ahogy belefolyik a határvidék sötét életébe. 

Ám míg Isabela menekülő szemtanú, aki az árral sodródva próbál életben maradni, Miguel tesz is érte, hogy odakerüljön, ahol van. És még élesebb, még keményebb döntéshelyzetbe kerül, mint a lány. Meggyőzött Elijah Rodriguez és Isabela Moner alakítása, karaktereik sorsa legalább annyira érdekelt, mint Josh Brolin és Benicio del Toro figurájáé.

Mindkét gyerek sorsfordító pillanata, mikor Miguel-nek le kell lőnie Alejandrót, különben társai őt végzik ki. Kissé megdolgoztatta nekem a jelenet hihetőségét, hogy Alejandro egy átlőtt állkapocs irdatlan kínját némán, mozdulatlanul el bírta viselni min. egy órán át, de maguk a látottak lebilincseltek. Nyíltan kimondott tanulság nélkül is beszédes, mennyire nincs jó és rossz résztvevője az egésznek, csak hullák és hullajelöltek. 

Bár Matt végül áthozatja Isabelát a határon, a lány agyába örökre bevésődött az életére vigyázó katona kivégzése, Miguel pedig lelép a bandától, mely könnyűpénzzel bevonta, majd hóhérrá tette (volna) őt. Átéreztem, ahogy a 2 gyerek erőt vesz magán, hogy lenyelje az átélteket: egyikük sokkos iszonyattal, másik közönyös megvetéssel hagyja maga mögött a farkasok földjét.

A Sicario 2. fókuszváltása 1. részéhez képest engem furcsamód a Penge 1.-2. és a Szellemlovas 1.-2. különbözőségére emlékeztetett. Mindkét esetnél az 1. rész a fő antihősünk eredetsztorija volt, és egyben az ő sötét, kifacsart világának a bemutatása is. A folytatás már ennek a világnak a sűrűjéből indul ki, és próbálja azt továbbgondolni, vagy legalább újat mutatni róla. Az 1. rész egyértelmű női főszereplőjét, mint kívülállót pedig tökéletesen kihagyja, hogy csak az e világban otthonosan mozgó profi(k) legyen(ek) a ringben. A Penge 2. ezt a váltást érdekesen, izgalmas ötletekkel aknázta ki, míg a Szellemlovas ma már trash-kategóriának számít. Ezt csak észrevételként hoztam fel... 

Furcsálltam elsőre a befejezést, hogy a már gyógyult Alejandro titokban megkeresi Miguelt, és megkérdi, nem akar-e ő a sicario, a bérgyilkos lenni. Értem, hogy Miguel végülis nem ölte meg, és mivel a bandát Matt-ék kiiktatták, már attól különbnek számít náluk, hogy egyáltalán él. De nem tudom, miből gondolja Alejandro, hogy ha a fiú otthagyta a bandát, akkor bármiért is visszamenne abba az életközegbe, ráadásul mint képzett hitman. Nem tűnik logikusnak nekem, hogy a fiú belemenjen a felkínált alkuba.

A Sicario - A zsoldos tehát nálam jól vizsgázott: volumene, atmoszférája és ütőereje mit sem csökkent a 2015-ös alapműhöz képest, és még mindig bátran példázza azt a morális kettős mércét, amely "a terrorizmus elleni háborút" jellemzi. Ha kevésbé is néz ki úgy, mint egy tágabb szabályokra rávezető pszicho-tanmese, a film messze nincs híján tanulságnak és főleg tétérzésnek. 

A második Sicarióra ugyanúgy 4/5-öt kap tőlem, mint anno az első. Határozottan ajánlom, mint stílusos folytatást.

 

A Bosszúállók 3. - Végtelen Háború

Ha célközönségét visszhangozva én is új mérföldkőnek tartanám a Végtelen Háborút, ezerféle reklámfrázissal felkonferálhatnám. Minden idők legtarkább, legambiciózusabb, legtöbb szuperhőst fölvonultató Marvel-epizódja, melyre már kereken 10 éve és 20 film óta vártak a keménykötésű rajongók.

Minden addiginál több hősfigura küzdelmét és haláltusáját ámulhatják végig egyetlen, mindent eldöntő összecsapásban, amely a fél Univerzum túléléséért fog folyni. És mindezt visszafogottnak tekinthető 2 és 1/4 órás futamidő alatt, melynek végén a franchise eddigi legmeglepőbb cliffhanger-e várható, hogy megágyazza a Bosszúállók következő látványos, legendagyanús epizódját... phuh! 

Ha egy kedvenc TV-sorozat évadzáró epizódjáról volna szó, még hajlanék is a konszenzusos vélemény felé. Szerintem a Marvel-szuperhősuniverzum tökéletesen beillene minden idők legdrágább gigabüdzsés TV-show-jának, melyen hétköznap délutánonként kikapcsolódhat az ember. Nekem viszont örök vesszőparipám, hogy külön "látványfilmek" nem léteznek, bármennyire is divat így felfogni őket.

Nem hatódok meg pusztán attól, hogy egyetlen, nagy mozis univerzumon belül melyik hősikon melyik (és hány!) másik hősikon filmjébe kukucskál be, vagy hol milyen utalásmorzsákat hintenek el bennük. Animéknél pl. eleget láttam már ugyanezt a nézőcsalogató trükköt.

És amíg levegőt pumpál a tüdőm, szidom azt a lélektelen, matekképletre gyártott üzleti gyakorlatot, amely során kicentizi a stúdió, melyik epizód mennyire lehet mély, önálló vagy a szokottnál eltérő tartalmilag. Az Infinity War a szereplői számán kívül pedig SEMMIBEN nem tesz túl a 2 korábbi Bosszúállókon: a megszokott megalomán látványzúzdán legeltethetjük a szemünket, melynek élvezetéhez a szokott igényleszívás igényeltetik.  

Isten hozott Fanservice-Land-ben!

Thanos, a Titánról származó űrzsarnok eltökélte, hogy megszerzi az Univerzum 6 alapelemét hordozó 6 Végtelen Követ: Tér, Idő, Hatalom, Valóság, Lélek és Elme. Vesszőparipája, hogy a világegyetem túlnépesedett, ezért minden bolygón kiirtja a helyi lakosság felét. Két kő már az övé, mire az asgardiak seregét legyőzte, és végzett Lokival. 

Mindössze ketten menekülnek meg a csatából: az egyik a Földre küldött, "Hulk-nélküli" Bruce Banner, és csakhamar figyelmezteti Doctor Strange-t, majd Tony Starkot is a közelgő apokalipszisre.

A másik Thor, aki a kozmoszban hányódva botlik ŰrLord kis csapatába - melynek történetesen tagja Thanos mostohalánya, Gamora is.  

Ne áltassuk magunkat: aki nem legalább 4 éve rajongója az MCU-nak, azt a Végtelen háború a járdaszegélyen fogja hagyni. Nincs igazi expozíció; Joe és Anthony Russo rendezők voltaképp egy (legalább) 30 harcifigurából álló szettel játszanak, elosztogatva az előző részek csoportjait és azok tagjait, hogy 2 csatahelyszínre terelve kigolyózhassák őket. 

Nem vagyok se dühös, se olyan nagyon csalódott; tudtam, mire számítsak a Bosszúállók fenenagy tűzpróbájától, és azt a (baromi) keveset meg is kaptam. Az elvileg minden korábbinál nagyobb tét miatti agóniából, az egész szitu sürgősségérzetéből még át is szűrődött néha egy kevés; visszafogták a poénokat, a fontosabb döntéseket hozó szereplők - elsősorban Tony és Strange - között tűrhető az interakció.

De ettől még nem tűnnek el a zsáner tudatosan vállalt korlátai. A divatmodell trükkharcosok készülődése és bunyója hiába mutat extravagánsan, a ki- és hollétük érdektelen, s az elhullásuk miatti félelmet úgy dramatizálják, mint egy telenovellában az Izaura TV-n.

Vízió vagy kedvese, Skarlát boszorkány halála - vagy ha már itt tartunk, az összes többi harcosé - közel sem fogtak meg annyira, mint Gamoráé. Nem úgy csapódott le bennem az összkép, hogy a nagybetűs VILÁGVÉGE bármelyik hősünk életét elragadhatja, hanem csak hogy bármelyik bábut lesöpörhetik a polcról a film utolsó harmadában. A szövegmagyarázatok, hogy mi történt velük csupán alibik, hogy az Infinity War úgy nagyjából egy "film" - ne pedig egy háborúzós társasjáték - benyomását keltse.

Ha már olyan fontosak itt a rajongóknak tett kikacsintások, akkor leírom, melyik kettő tetszett, a maga felszínes módján.

1. Az egyik, mikor Steve Rogers és szakadár ex-Bosszúállói Wakandában vannak, és T'Challa király kéri, hogy hozzanak egy pajzsot Rogers-nek. Helyben vagyunk, kapitány: itt aztán bőven van vibránium!
2. A másik a "Vas-Pókruha" bemutatója, amikor Peter Parker izgágaságában Tonyékkal ragad Thanos űrhajóján. Tetszetős, ahogy a ruha fém pókkarjai önvédelmi célból csapnak ki, nehogy Peter is kirepüljön a sérült űrhajó repedésén.

A film egyetlen tényleg értékálló sztoriszála Gamora tragédiája. Már meglett A Galaxis Őrzői között a saját élete, ám most, hogy Thanos visszatért - immár az Univerzumot fenyegetve -, a múlt visszarántja a nőt a sötétségbe. Ennek folyamata az, amivel az Infinity War végre úgy tudott bánni, ahogy egy "jó film" szokott - és nem úgy, mint egy "jó kis képregényfilm".

Gamora személyes gyűlölete és fájó emlékei csak a lejtő startpontja: kiderül, hogy tudja az egyik Végtelen Kő hollétét, Thanos elragadja őt, sőt mostohanővérét, Nebulát kínozva kizsarolja, hogy mégiscsak asszisztáljon neki a világvégéhez.

Valahogy ökölbe szorul a néző keze attól az önámítástól, ahogy Thanos apaként viselkedik Gamorával, és úgy műveli vele talán a legrosszabbat minden áldozata közül. Mert nemcsak immár másodszor ragadja ki őt addigi életéből, elvéve tőle szeretteit és szabadságát, de új, isteni hatalmával még azt a választást sem hagyja meg neki, hogy végezhessen magával.

Gamora kimondottan Thanos nemes célja érdekében, áldozati felajánlásként KÖTELES elpusztulni, mivel - pechére -  épp ő volt az egyetlen kedves személy Thanos számára. És új szerettei végül éppúgy Thanos áldozataiként végzik, mint annak idején Gamora anyja. Ez a szál adta nekem a történet tengelyét, és sajnáltam, hogy vége szakadt. (És nem számítom ide StarLord fafejű dührohamát, amivel elcseszi az esélyüket, hogy Thanos-t az elméjén át állítsák meg.)  




Váratlan helyett én inkább csak bedobott kavicsnak éreztem a Russo-k "cliffhanger-es" zárását Thanos csendes diadalával. Miután a Titánon Tonyék elbuktak, a Bosszúállók és az Őrzők oroszlánrésze egyszerűen eltünedezik 

(Peter meghatónak szánt halálsopánkodása valami szánalmasra sikerült), jön a stáblista, és a rajongók kedvükre spekulálhatnak a folytatásig. Némi drámaszag ugyan körüllengte, ahogy hőseink másodpercek alatt végignézik saját szétfoszlásukat.

De ettől még a legtöbbjük töltelékfigura maradt, nem éreztem a feltételezhető elmúlásuk súlyát, ahogy a készítők a bűvös tollukkal véletlenszerűen kihúzogatják őket. Nyilván majd "a következő rész tartalmából" derül ki, visszahozhatók-e még hőseink, és hogy Strange mégis mire gondolt, mikor Tony életéért átadta az Idő Kövét Thanos-nak.

Hát EZ mutatja meg a maga leplezetlen valójában, mi is a Marvel Stúdió felfogása a filmkészítésről: egy tévésorozat évadzáró részét láthattuk, csak itt az évad egy évtizedet jelent, és minden részt a nagy-, nem pedig a kisvásznon kísérhettünk végig, hogy tudjuk, egyáltalán kikről van szó! Szórakoztató program az egész családnak!

Az első Bosszúállók potyára hitegettek a nemzet- és világ biztonságának témájával a SHIELD és a csapat összehozása kapcsán, míg az Ultron Kora már egy közhelyes szinten össze tudott hordani valamit a mesterséges intelligencia és az emberi pusztító hajlam kérdéséről. A Végtelen Háború már kerek perec egy nagystílű üsd-vágd!, sallangok és fékek nélkül, ellenben ismét kazalnyi utalással volt és leendő Marvel-filmekre. Önmagában nézve viszont gyökértelen, száraz tucatmű: olyan, mint egy mumifikált fáraó, akinek eltávolították a belső szerveit, az agyát meg kidobták, mielőtt visszarakosgatták a bőrére az ékszereit. A rajongók nyilván megkapták az Álomgyártól, amiről álmodtak; nekem ez csak több volt a szokásosból.

A Bosszúállók Végtelen Háborúra szégyenérzet nélkül sütök rá egy 2/5-ös értékelést. Semmivel nem nyújt többet, mint a sokat fújolt DCEU ligafilmje(i), legfeljebb a szuperhősök számát és kinyiffanási rátáját tekintve.  

Star Wars Epizód VIII. - Az utolsó Jedik

...

"...Ez hát árulás."

Egyik legősibb reklamáció a nagy franchise-ok rajongóitól, hogy a stúdiók gyávák eredetivé tenni egy széria újabb és újabb részeit. Ez a vád érte a Star Wars: Az ébredő Erőt is, amiért története és szereplőtípusai túl hasonlóak voltak Az új reményéhez. Ezt én így sarkításnak tartom, de akár bejött valakinek a TFA, akár nem: mindenki arra számított, hogy Az utolsó Jedik már egy bátrabb, frissebb, kevésbé kiszámítható felvonás lesz a saga-ban. 

Már az rendhagyó, hogy időugrás nélkül, rögtön az előd végén kezdünk - mint egy 4 órás eposznál a "Part I." és "Part II."-féle felosztás. Leia vezetésével az Ellenállás menekülni kényszerül az Első Rend flottája elől, főtisztjeik halála miatt azonban megbomlik soraikban a morális egység.

Rey eközben rátalál az utolsó Jedi-re, Luke Skywalker-re, aki viszont már túl rossz állapotban van, hogy Leia segítségére siessen. A lány némi gyakorlás után a bukott Kylo Ren nyomába ered, hogy utolsó kísérletet tegyen visszafordítására a sötét oldalról. 

"Friss és kiszámíthatatlan" folytatás úgy is készíthető, ha ami előtte volt, teljesen leromboljuk. Ez a The Last Jedi filozófiája, elsőtől az utolsó percéig. Sose láttam még Star Wars-mozitól, hogy ennyire megszállottan, bármi áron akar más lenni, mint az elődei - nemcsak "el nem mélyítve", de gyakran fel is áldozva fontos szereplőket, alapvetéseket a kánonból. Az ébredő Erőben felvázolt rejtélyeket pedig "váratlan fordulat" címén vagy elejti, vagy filléres magyarázatokkal átugorja.  

A VIII. "Csillag Háborúk-fejezet" erdőirtás; a Disney "66-os parancsa" a mítosz régi nagyjai ellen. Cselekménye olyan, akár egy előre-hátra csapongó favágódroid, amely az őserdő jókora szeletét kivagdossa, hogy a helyét zöldségekkel helyettesítsék be. "Zöldségek" alatt itt a forgatókönyv felelőtlen, meglódult, sokszor ledöbbentően banális megoldásait értem, melyek közt alig akad működő elképzelés. Én örülnék a legjobban annak, ha az új rész tényleg "új irányba" építené a fő történetszálakat. Nem pedig visszamenőleg dózerol le stabil elemeket "az előző rész tartalmából." 

Valóságos fáklyamenet zajlik az Internet egyes berkeiben, ahol is rajongók százai követelik Rian Johnson művének érvénytelenítését. Bár személy szerint nem jöttem ki ennyire csalódottan a vetítésről, be kell látnom, hogy a VIII. nagy-fejezet tényleg túl sokat dob ki az ablakon mindabból, ami eddig le volt fektetve - akár a VII. részben, akár a 2 elődtrilógiában.

Szintén azt olvasom ki Mark Hamill és a rendező interjúiból, hogy a Disney burkoltan trenírozza célközönségét a már Skywalker-mentes Star Wars-ra. 

• Hamill elmondása szerint rá sem ismert Az utolsó jedikből Luke Skywalker értékrendjére és életfelfogására, 
• míg Johnson álszentül hátba veregeti magát, amiért tudatosan követett egy koncepciót - akár hű a Star Wars szelleméhez, akár nem. 

Jonhson  szerint "Luke kalandja A jedi visszatérben már véget ért", ezért kell végig kihátrálóan viselkednie, végül meghalnia az új főhősök javára. Emiatt aztán olyan hátteret testált rá, ami sárba tapossa a karakter 3 filmen át tanult leckéit. Luke a tanítványai halálának éjjelén fénykarddal a kézben vívódott, megölje-e az alvó Ben Solo-t, mikor elméjéből kiolvasta, hogy Snoke már "megfertőzte a szívét". 

Vagyis: a férfi, aki alig ismert apjáért, az Univerzum 2. leggonoszabb, félig gép hóhérjáért mindent kockára tett, mert érzett még benne "valami jóságot"... az 30 évvel később félelemből kinyírná húga 1 szem gyerekét, álmában (ahogy Darth Sidious a mesterét, Plagues-t!), csak mert erősebb tőle, és sötétséget érez benne! Frissítsünk: alapvető Jedi-tan, hogy az Erő-használó kezelni tudja félelmét és indulatait; enélkül a sötét oldal útjára téved. Luke pontosan arra készült, amire egykor Sidious bíztatta, mikor az őt levágni próbáló Vaderrel harcolt.

Lassan már kántálom, hogy különbség van aközött,

1. ha a narratíva rendesen végigvezet egy gondolatmenetet,
2. és ha nekünk kell kimagyarázni történéseket, mert a film LUSTA rá!

Ben már úgy jött el Luke-hoz aznap, hogy eltervezte az öldöklést? Ha igen, Luke hogyhogy nem érezte ezt rajta időben? Alighanem erre válaszképp a rendező Luke szájába adja Sidious esetét: őt sem érezték meg a régmúlt Jedik. Ez megint lyukacsos írás. Igen: köztudott, hogy Palpatine a Jedi-rend orra előtt nőtt a galaxis urává. De mégis: kitől hallotta Luke Palpatine Sith-nevét?

A tippem az, hogy az Erő-szellem Yodától, aki ugye A klónok támadásában Dooku nélkül is rájött, hogy "a sötét oldal elhomályosította a látásukat." Van egy sötét lyukverem a szigeten, ami a lelkük sötétségét tárja fel az embereknek, mint a faodúból nyíló barlang a Dagobah-n. Emiatt tudta Luke úgy elvágni magát az Erőtől, hogy nem tud se Han haláláról, se Leia helyzetéről? Johnson annyira tömöríteni akarja a háttérrizsát, annyira tépkedi le magáról a hét korábbi Epizód megkötéseit, mint egy ingerült állat a láncait.

Luke-ról tehát borzasztó vegyesek az érzéseim. Elítélem NEM a megtörtségét, hanem a gyávaságát, a türelmetlen és ingerült magatartását Rey felé. Nem hiszem el, hogy aki mindazt végbe vitte és megtanulta, mint ő, az most 

• a tőle is nagyobb nagyságrendű tehetségektől retteg,
• Obi-wanhoz képest ő egy bunkó és passzív "bölcs öreg mester",
• és inkább Erő-vakon nyalogatja sebeit, mintsem hasznossá tenné magát másoknak.

Ugyanakkor AZ tetszett, ahogy élesen kritizálja a jediséget. Az előzménytrilógiából ismert Jedi-kádenciát úgy, mint a megszépített képet a lovagokról az emberek emlékezetében. "Azt várod, hogy lézerkarddal hadonászva álljak ki az Első Rend seregei ellen?" Így magyarázkodtam magamnak, hogy miért ilyen lerobbant, nihillista remete Az új remény álmodozója: saját és a rend hírneve szöges ellentétben áll nemcsak tapasztalataival, de a Jedi-hitrendszer hibáival, melyek kitermelték Darth Vader-t és Kylo Rent. 

Ettől viszont még ugyanúgy elbarmolt és teljesen idegen Luke-tól, ahogy meg akar szabadulni minden hagyatékától, az élete munkájától! Mintha valaki erőnek erejével rángatta volna bele a produkcióba, és meg akarna szökni belőle. A VII. rész legjobb pillanata számomra a méltóságteljes zárás volt, ahol Rey némán kéri a segítségét. Így aztán itt - ugyanazon jelenethez kapcsolva - egy óriási "BAZD MEG!"-táblának éltem meg, amikor Luke elhajítja apja kardját (amit Maz Kanata gondosan őrzött).

Vagy később, mikor Yoda szelleme fölbukkan, nehogy Luke fölégesse a kutatásai során talált forrásműveket... hogy erre az robbantsa fel őket egy villámcsapással! "Azért nem mondhatjuk rájuk, hogy letehetetlenek". 

Ezek szerint a Jedi-kultusz megreformálhatatlan? Nem lehet új köntösbe csomagolni, és más megoldás kell Az Első Rend ellen, mint ami a Sith-ek Birodalma ellen bevált? Ha Luke egy életen át kimondottan a Jedi-rend régi formáját törekedett újrateremteni, de későn fedezte föl a hibái spektrumát, akkor talán - NAGYON talán! - ráhúzható, miért érzi most, hogy minden hiába volt. Minden padawant, aki követte őt, meggyilkolták, így ő is márcsak a halálra vágyik.

(Megjegyzés: ha Luke nem tudja, miképp talált rá Rey, akkor ki csinálta a VII. részben hajszolt térképet, ami megmutatta Skywalker hollétét?)


Szóval Luke akaratlanul megismételte Ben Kenobi kudarcát a kiugróan erős tanítvánnyal, mert nem tudott eleget, időben. "Én csak egy igazságot tudok. Ideje a Jediknek: elmúlni." De még azzal együtt, hogy ennyi kudarcot pakoltak az életútjára, SEM ismerek rá Luke Skywalker alap-személyiségére ebben a felvonásban! Alig pár kósza villanásig sikerül Hamill-nak átpréselnie az igazi Luke-ot a kontár forgatókönyvön. 

Ordenáré módon csapták össze Rey származását, mondván, hogy bárki születhet különlegesen fogékonynak az Erőre. Szülei random senkik, akik bagóért eladták őt a Jakkun... legalábbis ezt állítja neki Kylo Ren Snoke tróntermében. Nem tudom, ettől már "hard-core fan"-nak minősülök-e, de baromira ajánlom a Lucasfilm-nek, hogy ez csak Kylo trükkje legyen Rey elbizonytalanítására!

Az még nem zavart volna, hogy Rey nem Skywalker: az Erő adta tudás javarésze nem egyetlen vérvonal kiváltsága. De ha bárki csakúgy ilyen rekordnagy potenciállal születhet, amivel ő és Kylo, az a SEMMIÉRT vágja taccsra az eddigi viszonyítási alapokat. Vagy a felébredt Erő valami megújulási cikluson esik át, és így a jövőben könnyebben születhetnek szupertehetségek?

Az Epizódok egyik fontos jellemvonása, hogy keretsztorijuk egymásra épült, így a bennük felvázolt rejtélyek is - pl. Luke apjának kiléte A Birodalom visszavágban. Ha ezekre a néző odafigyelt, de a folytatás nem ad rendes választ rájuk, akkor persze, hogy becsapva és büntetve érezzük magunkat! Túl erősre írták meg Reyt ahhoz, hogy egyszerűen "senki", egy újabb semmiből jött kiválasztott legyen, mint Anakin.

A kevés dolog egyike, amivel Az utolsó Jedik jó irányba mocorog, az a párhuzam Kylo és Rey között. Ellentétes oldalon állnak, de mindketten magányos fiatalok, akiknek égető szükségük volna iránymutatásra. Mentorfiguráik mégis megtagadják ezt tőlük, és gúnnyal leckéztetik őket. Ez egy nagyon furcsa, bizarr köteléket hoz létre a két fiatal között, amit érdekes volt figyelnem. 

Kreatívnak tartom az ötletet, hogy tudati kapocs köti össze Rey elméjét Kylo Ren-ével. Részben azért is, mert ezt a képességet nemcsak úgy a cilinderből rántották elő, ahogy sok ellenző ezt hangoztatja.

A Jedi visszatér egy kivágott jelenetében Vader is így próbálta elérni Luke-ot, a fél galaxis távolságából. A Rey-ék közti Erő-csatorna viszont folyamatos, mert mint kiderül: egy harmadik, Sidious-kaliberű valaki direkt fenntartja nekik. A kevés leleplezés egyike, amit tényleg okos húzásnak tartok, hogy ez a kapocs köztük Snoke trükkje volt, hogy Rey-t odacsalja!

És ezzel újabb nagy huszárvágáshoz érkeztünk: Snoke is egy SENKI! Egy random ****, aki a Birodalom maradékából valahogy összekaparta az Első Rendet, és valahogy képes volt uralmát a fél galaktikára kiterjeszteni. És aki valahogy nem érzi meg előre, hogy a trónja karfáján heverő lézerkarddal MEGÖLIK! Igen: Snoke Legfőbb Vezér csak úgy kinyiffan. Hab a tortán az ezt felvezető hencegése Rey-nek arról, hogy "minden az ő tervei szerint történt", hogy "tanítványa már menthetetlen a fénynek", hogy "már mind a ketten az övék"... Nem ismerős mindez valahonnan?

Most tegyük félre, mennyire a Palpatine-Luke-találkozónak akart Johnson beinteni ezzel. Snoke Az ébredő Erőben egy megfontolt, karizmatikus vezéralak volt, akiről elhittük, hogy Leia és Han fiát ráveheti a sötét oldal követésére. Itt viszont csupán egy hangjától megrészegült, vézna diktátor: kapitális hülyét csinál belőle az, ahogy Kylo Ren végez vele. Pedig eleinte félelmetesnek hatott az a kiszámíthatatlan, félőrült kacarászása, amivel Rey lézerkardjával játszadozik, vagy amivel Kylo gyengeségén tipródott. "Vedd le azt a nevetséges maszkot!" 

És bár Snoke halálát utáltam, azt azért nem, ahogy ettől egy percre úgy tűnt, mintha Rey-nek lett volna igaza, és Kylo mellé áll Snoke testőrei ellen. De ez vajmi csekély vigasz. Még mindig nem látom Kylo-t Vader-rel vagy akár a régi Luke-kal egyenrangú szellemiségnek, csak legfeljebb határozottabbnak most, hogy mestere helyébe lépett. És a soha be nem vetett "Ren Lovagjairól" sem derül ki több, mint hogy Luke tanítványai közül (is?) csatlakozott hozzá 1-2 valaki. 

Feminista propagandától bűzlik, ahogy Rey és Leia után most 2 másik "erős nőt" raktak két, már jól bemutatott férfiú nyakára:

• Finn mellé útitársként a túlfűtött lázadó műszakist, Rose-t,
• Poe Demaron mellé pedig felettesként Leia bizalmasát, Holdo parancsnokot.

Rose kapcsán egy nem rossz témát kóstolgat Az utolsó Jedik: próbálja a galaktikus harcot "jó és rossz" között  az átlagpolgár szintjére, életére lehozni. A baj csak az, hogy semmi újat nem mond a háborúról, amit eddig ne tudtunk volna a hét epizódból: 

• ez a legprofitálóbb üzlet,
• ugyanazok pénzelik mindkét felet,
• a fegyverszállítók letojják, melyik oldal a megrendelő, 
• és mindkét táboron belül vannak véleménykülönbségek.

Rose igazi szerepe, hogy egy ázsiai színész is legyen a színészgárdában - mint Donnie Yen a Zsivány-Egyesnél. Nemcsak súlytalan figura, de az elején leadott hisztirohamainál csak az Első Rend Hux tábornoka infantilisabb! Legnagyobb hasznát akkor látja a világos oldal, mikor a nagy végső csatában, mondjuk úgy: "eltéríti" Finn-t a hősi haláltól. Finn sokkal kevésbé használható itt, mint mikor szökevényként kereste a helyét ebben az egész háborúban.

Holdo helyettes-admirális a Star Wars-világ legutálnivalóbb sztereotípiája; felszínes, irracionális fokig lekezelő, arrogáns seggfej, akinek minden arcrezdüléséből árad az ellenszenv. Kizárólag ez a semmiből jött feminista-reklám az oka, hogy lehet egy ilyen nőszemély Leia Organa bizalmasa (ellentétben szegény Ackbar admirálissal, akit a forgatókönyv sokadik áldozataként csakúgy kinyírnak). 

Ezért annyira mesterkélt az ellenét Holdo és Poe Dameron között, és a filmmel ellentétben én is Poe-nak adok igazat, hogy a kapott parancsai ellenében ügyködött. Lapozzunk kicsit: Poe-t lefokozzák, mert egy önös akciója katonaéletekbe került. Holdo menekülő taktikáját félreérti, fellázad és leváltja ("Maga nemcsak gyáva, de áruló is!").

Azután a kómából fölépült Leia szó nélkül lelövi, és a két nő jót bazsalyog a pilóta "forrófejűségén". Nem kell ahhoz férfiúi büszkeség, hogy ezt valaki arcba-köpésként fogadja a készítőktől. Elvileg azt a leckét kéne itt Poenak megtanulnia, hogy felismerje, mikor menekülni a helyénvaló döntés egy háborúban. 

De ez erőltetett áldráma a legrosszabb fajtából. Holdo-ban az égvilágon semmi tisztelhető nincsen, szövegei pedig a bicskát nyitogatják az ember zsebében. Mi akadályozta meg ezt a nőt - a gőgös felsőbbségtudaton kívül - abban, hogy megossza tervét a többiekkel? Vagy ha már itt tartunk, Leia mire föl titkolózott? Holdónak csak egy pofonegyszerű vészterve volt, miszerint hátramarad a cirkálón, és időt nyer a többieknek... akik pajzs és fegyverzet nélküli hajókon futhatnak el! 

Nem létezik, hogy az Ellenállás ennyire szűkében van a pénznek- és felszerelésnek - az emberállományról nem is beszélve. Hacsak az elmúlt években nem esett szét az ÚJ Köztársaság is, és állnak fönn MEGINT A Birodalom visszavág erőviszonyai felkelők és üldözőik között. 

Nem hagyhatok ki még egy jó elgondolást, amit nevetségesen kiviteleztek: Leia használja az Erő-képességeit. Mikor egy lövéstalálat vezetőtársaival együtt kilöki az űrbe, ott valahogy jut rá elég ideje és levegője, hogy merítsen az Erőből... és visszarepüljön a hajóra! Így, ahogy írom: nem pusztán oda-lebeg, hanem oda-röppen a fedélzetre! Most már értem, miért híresült ez el "Superman-Leia"-jelenetként a rajongói portálokon. 

Chewbacca és Phasma kapitány elpazarlása a következő sérelem, amit Az utolsó Jediknek föl lehet róni. Chewie-n egyrészt egyszer sem látjuk, hogy gyászolna, pedig csak pár napja veszítette el Hant, a legjobb barátját.  Nem is csinál mást, mint hogy a vadiúj Star Wars-plüssjátékokkal, a porgokkal hörög. Az ébredő Erőben a humor szerves kiegészítője volt a drámának, itt viszont nemhogy a humorral nem bánnak jól, de a drámával se, amit elvileg oldani hivatott. 

Meg mernék rá esküdni, hogy Kathleen Kennedy, a Lucasfilm elnöknője nagyobb szerepet ígért Phasmá-nak, mint Az ébredő Erőben jutott neki. A-aa: párbajoznak egyet olyan áramvezető fegyverekkel, ami blokkolni tud akár plazmapengét is... és Phasma meghal! De van ám jó hírünk is: Boba Fett-tel ellentétben neki legalább a szemét láthatjuk, mielőtt beletántorodik a tüzes romokba. Képzelem, mit spekulálhattak egyesek Finn nagy küzdelméről: hogy - mint Poe Holdóval - ő is szembenézhet saját volt felettesével, aki örökké csak a semmirekellő dezertőrt látta benne...!

Luke végső küzdelme az, ahol végre már hagyják előtünedezni az eredeti személyiségét: ahogy a barlangi támaszponton elbúcsúzik Leiától, és bekacsint Thripio-nak. Ezen éreztem újra: ez végre a régi Luke! Az pedig kifejezetten lelkesített, ahogy 1 szál magában kiáll Kylo gépserege ellen - pont úgy, ahogy letagadta Rey-nek, hogy valaha is megpróbálná.

Annál jobban fájt, hogy a két férfi párbaja egy nagy semmi! És ezt most nem azért rovom föl, mert kiderül, hogy az csak Luke Erő-kivetülése volt. Amennyire meg tudtam állapítani, az a kivetülés éppoly kézzel foghatónak tud hatni, mint az igazi test. Ám a fénykarddal való bánásmódot ez a mű ugyanúgy lekezeli, mint a Jedi-filozófiát:

Ezért lesz Rey-ből secpec alatt profi vívó a szigeten á lá Mary Sue, és emiatt nem küzdhet Luke hosszabban Kylo Rennel. Mindenki ezt várja, hát menjünk szembe a várakozással, ugye, Johnson? Ha Luke meg akarta mutatni unokaöccsének, hogy még sokat kell tanulnia az Erőről, abba szerintem egy okosan megtervezett, hosszabb párviadal még igenis belefért volna. 

''... Nem tudnánk ezzel várni a IX. részig?''

Sejtem, mire célozhatott ezzel Hamill a forgatókönyv átolvasásakor: Az utolsó Jedik sajnos Luke Skywalker leköszönése az élők sorából. Kylo Ren döféseit fizikai valóján érezve eltünedezik a naplementében, hasonlóképp, mint egykor az ő Jedi-tanítói. Maga az elmúlás látványra valami észbontóan gyönyörűen festett, sőt még azzal a képpel is összecseng korábbról, ahogy a szellem-Yoda és Luke a könyveket emésztő lángokat figyelte. 

Ahogy a néző mindezt visszajátssza magában, felfogva, hogy ez immár a hivatalos Skywalker-krónika vége, akkor üt igazán vissza az irány, amerre Az utolsó Jedik siet. Nemcsak Luke-ról, nemcsak a potyára megölt visszatérőkről, de magának a filmről se világos, hogy voltaképpen mit keres itt. Miért van jelen, mi indokolja, hogy létezik? Luke azt mondja, meghalni jött a szigetre, és 2 órás huzavona után kívánsága teljesül. A vérveszteségeken kívül nem változott a hadihelyzet a két fél között, legfeljebb Snoke halálával picit megtorpant az Első Rend.

Luke Rey-nek 1-2 vad intelmen túl semmit se tanított, Kylo is megmaradt frusztrált melodráma-rosszfiúnak. Poe-ék szajkóznak egy cérnavékony hegyibeszédet, miszerint Luke, Leiá-ék, és az Ellenállás közösen "reményt adtak a galaxisnak", amit még egy Baljós Árnyak-Anakinra hajazó kisfiú is jelképez az alkotás végén.

Mármint... úgy adtak reményt, mint a Felkelők Szövetsége?

Akkor ez nem ugyanaz a lecke, amit 40, 37 és 34 évvel ezelőtt már megkaptunk?

És nem arról volt szó, hogy az új résszel új utakat is keresünk, Rian?

Látványtéren nem sok szó érheti a ház elejét. Legfeljebb a kaszinóterem csicsás látképe, plusz Benicio del Toro tökéletes nulla karaktere lógnak ki a Star Wars hangulatiságából. Utóbbinak egyébként sincsen más szerepe, minthogy valaki illusztrálja ezt a háború kétarcúságáról szóló konyhabölcsességet.

Kedvenc képkockám a látottakból az, amikor Luke belép a rég nem látott Millenium Falcon pilótafülkéjébe, ami nyilván hordónyi emléket mozgat meg benne (ahogy bennünk is). Egyvalamit biztosra vehetünk: ha Luke nem tér vissza Erő-szellemként, akkor az első visszajelzések darabokra tépik a Star Wars gerincvonalát lezáró IX. Epizód hazai bevételeit.


Mind Mark Hamill, mind pedig Carrie Fisher az eddigi legkiforrottabb Skywalker-alakítását nyújtotta; megérdemelték volna, hogy a stáb több tisztelettel szője tovább ikonfiguráik meséjét. Mondjon, amit akar Rian Johnson az új főhősökről: ez a két színész voltak a produkció igazi tartópillérei! A héten volt Carrie Fisher és édesanyja halálának évfordulója: Isten nyugosztalja őket, és örülök, hogy Carrie a leghíresebb szerepében fejezhette be életművét.

Hadd tegyem föl a kínos kérdést a Walt Disney és a Lucasfilm illetékeseinek: mitől "Epizód" a The Last Jedi? Mert sokkal inkább kelti egy ránk ijesztgető, lázongó kölykök firkálta fan-fiction (="rajongói-kitaláció") összképét, melyet mintha direkt a szereplőtisztogatás céljából cikkelyeztek volna be a kánonba. Sem a látvány, sem a leköszönő veteránok nem takarják el, micsoda hatásvadász gőzhengerként csapkod, alapjaiban értve és kezelve félre a legendáriumot, hogy mielőbb tiszta lappal ügyködhessen. Ez a film orvosi igazolása George Lucas aggodalmainak, hogy mivé tehette volna Hollywood ipara a műveit, ha a 70-es, 80-as években rákényszerül a szerzői jogok eladására. 

Pontszámként az Star Wars: Az utolsó Jedik kap tőlem... egy 2/5-öt! Vonatkisiklás dörejjel a sorozat szövedékében, és a II. Epizód óta legfélresikerültebb fejezet a "messzi-messzi galaxis" hivatalos idővonalában. Rengeteg kozmetikázni-való vár majd az új rendezőre, aki majd jövőre átveszi a kormányt a Star Wars pilótafülkéjében.