Pán

A Pánt úgy reklámozták, mint a Harry Potter-filmek stúdiójának legújabb meseadaptációját. Azt persze már nem említették, hogy a Harry Potter pontos sémáját majmolva is építették fel azt. A főhős legalább egyik szülője különleges képességű volt, a gyerek árva, magányban és elnyomva nő föl, mígnem egy napon végzete abba a fantáziavilágba repíti, ahol ő lesz a körülrajongott kiválasztott. Hogy Joe Wright rendező és társai a többi részletet hány másik helyről vehették, azt inkább meg se próbálom összeszámolni...

A 12 éves Péter egy sivár londoni árvaházban cseperedett fel a II. világháború idején. Egy napon egy repülő kalózhajón köt ki, mely a varázslatos Sohaországba repíti őt. A kalózvezér Feketeszakáll azonban kényszermunkára a rengeteg másik rabbal egyetemben. Ahogy egy Hook nevű rabtársával sikerül megszökniük, Péter egyre több szájból hallja, amit vonakodik elhinni: hogy ő a "pán", a kiválasztott, kinek eljövetelét egy régi prófécia megjövendölte.

Szomorúan tapasztalom, hogy Hollywood még mindig nem tanulta meg tisztelni a mítoszokat. Csak mert egy híres történetet már sokszor bemutattak a nagyközönségnek, még nem elég néhány kósza pontján megbirizgálni azt, hogy "vadiúj kiadásként" lenyomják a torkukon. Az új Pán Péter valójában 3 mozis divatirányzat metszéspontjából türemkedik ki:

1. Régi, közismert mondák remake-ei, melyek "új szemszögből" mutatják be őket;
2. Szuperhősök vagy csak kitalált hősfigurák eredettörténete;
3. Pán Péter korábbi feldolgozásai, az eredeti rajzfilmklasszikustól a Hook-ig.

Ordító hiányban szenved a produkció eredeti gondolat vagy működőképes történetszál terén. A Warner nem is próbálja leplezni, hogy itt nem egy történet újbóli elmesélése volt a cél. Egyszerűen fogtak egy generációk óta népszerű tündérmesét, és feltámasztották eredeti mivoltának a szinte felismerhetetlen torzójaként, az új őszi fantasy-fejőstehén befogása reményében. Mindenki a kamera előtt és mögött ehhez tartja magát, így semmi nem emeli följebb az egészet egy vízízű, farsangi léghajóútnál.

Identitászavar jeleit látom a korhatár-besorolásban. A Pán elvileg elméletileg kalandfilm, főleg gyerekek részére, de a szülők toleranciaküszöbén belül. Az Agymanók volt idén ragyogó példa arra, hogyan lehet ezt a koncepciót okosan, érzelmileg is fejlett tartalommal megtölteni. A Pán inkább olyan, mintha telenyugtatózott kölykök rémálmait festették volna vászonra. Messze túl zagyva és sekélyes a felnőtteknek, a gyerek nézők pedig nem tudnak kontaktust találni az elvont, gyakran elidegenítően szürreális  képi világgal.

Különös, hogy a cselekmény milyen rideg és erőszakos témákat érint anélkül, hogy ezt beismerné:

1. Apácák árvagyereke(ke)t adnak el rabszolgaként kalózoknak;
2. Kényszermunka-tábor, ahol tündérport bányásznak; 
3. Szabadon hajózó rablók gyilkosságai;
4. Avatar-szagú indiánkarikatúrák;
5. Egy 12 éves gyerek állandó megfelelési kényszere mindennek a közepén.

Motiváció nélküli díszletkellékként a színészek kényszerpályán mozognak: unalom és ripacsság közt ingázva szolgálják meg a fizetési csekkjüket.

Hugh Jackman Feketeszakálla A három testőr 2011-es átiratát idézte bennem Milla Jovovich-csal. Köze nincs a valódi Feketeszakállhoz, a kalózvezér ikonalakjából egy önelégült Don Quijotét faragtak, akinek még tekintélye sincs, nehogy bármi terve a hódításvágyon felül. Végképp nem hatott meg a fordulat, miszerint ő tehet Péter néhai anyjának haláláról.  Nagyon néztem ellenben, mikor megindítja támadását a Tündér Királyságban: szerintem többen hullanak el a cselekmény tetőpontja alatt, mint a Kommandóban.

Kalitkába zárt kismadárnak néztem Rooney Marát Tigrisliliomként: vérszegény figuráját nyugodtan kihagyhatták volna, nem változik semmi. A Jurassic World után pedig megkaphattuk Indiana Jones újabb idei klónját Garrett Hedlund szereplésében. De míg amott legalább egy tapasztalt, edzett, józan eszű férfi állta a sarat a veszélyhelyzetekben, addig Hook kapitány kínos, idegesítő pojáca, akiben azt díjaztam legjobban, mikor egy időre lelépett a vászonról.

Levi Millerre nem tudok haragudni: nem vártam tőle többet, mint Jake Lloyd-tól a Baljós Árnyakban. Az ő Peterének egyetlen megjegyezhető vonását nem lehet kivenni a díszletkavalkádból. Újra meg újra azt a csöpögős intelmet sulykolják a készítők, hogy a fiúnak meg kell tanulnia hinni és ezáltal repülni, ahogyan tündér apja is képes volt rá. Üres, szájbarágós klisétömeg tölti ki azt a rengeteg helyet a forgatókönyvben, melyet szilárd összefüggéseknek és a karakterek közti kapcsolatok árnyalásának kellett volna szentelni.
Későn dereng föl a műnek, hogy Londonban eközben semmi sem változott. Csak mikor már minden elrendeződött a mesék világában, hajózik vissza Peter Hookkal, kimentve a nemrég még hozzá hasonló sorsú gyerekeket az árvaházból. Tahóság az írók részéről, hogy narratívájuk a zárásig tojik egy ennyire komor élethelyzet problematikájára, amit egyébként sem kellett volna beemelni Pán Péter eredettörténetébe.

 

Az őszi kínálat fattya a Pán, a legtrehányabb módon összegórt sablonparádé, és újabb mese nimbuszának megerőszakolása.