Egy maréknyi dollárért

Joe, a Névtelen szerencselovag San Miguelbe érkezik. Miután Silvano, a helyi kocsmáros elmondja neki, hogy a város 2 banda, Rojók és Baxterek területe, Joe akcióba lép. Felajánlja szolgálatait, és elkezdi kijátszani egymás ellen mindkét felet, valós és kreált alkalmak révén lefejve tőlük egy maréknyi gubát. 

Ám amikor a legaljasabb Rojo, Ramón kiirt egy egész osztagot az aranyukért, céljai egy arasznyit módosulnak:

• előbb megszöktet egy Ramónék őrizte hölgyet San Migelből,
• majd az emiatt kitört vérontás után felkészül, hogy leszámoljon a Rojókkal. 

Kerek 50 éve mutatkozott be az olasz mozikban az Egy maréknyi dollárért, 3 évvel később pedig az USA-ban. Ugyanolyan kaliberű mérföldkőként tartják számon, mint sci-fi-k között a 2001: Űrodüsszeia. Viszont ez a 2 film éppen fordított módon hozott friss vért a maga zsánerébe: a 2001 az ötletek alapozómunkájára helyezett nagyobb hangsúlyt, míg a Dollár-trilógia az atmoszférateremtés mércéjét emelte feljebb - jócskán. Népszerű közvélemény, hogy a mai westernekből pont ez hiányzik: nem tudják leújrázni Sergio Leone műveinek jellegzetes hangulatát.
Tudom, hogy kisebbséget alkotok a véleményemmel, de szerintem épp a Leone-formula az, ami már idejétmúlt. Maga a Vadnyugat amerikanista fantáziavilága eleve egy sablon. A letűnt kor, ahol a józan ész és egy jó fegyver már elég, hogy gondtalanul élhess, társadalmi vagy etikai megkötések nélkül. Számomra ez a képlet jobban működik vígjátékként, mint drámai műfajként. A 3. Dollár-filmet is annak tekintem, ezért az tetszik a 3 közül a legjobban. A 70-es években a Spencer-Hill westernkomédiák ízét is részben az adja, hogy humort csiholnak ebből az elvont, csupa-stílus világból.

Erről a filmklasszikusról is eléggé változékony a tapasztalatom. Kaptam tőle hideget és meleget is. A karakterek a 60-es évek színvonalához mérten jellegzetesek: némelyik markánsabb, némelyik karikatúra-szerűbb. Bizonyos jelenetek feltűnően közhelyesek és beállítottak - még westernstandardok közt is. Más pontjain viszont hamisítatlanul átjön a Vad Nyugat-Amerika feszült kiszámíthatatlansága, a drámai vagy ellenkezőleg, feltűnés nélküli pusztulása egy-egy figurának.

San Miguel, ez a mexikói határváros olyan, mintha ostromgyűrűben élne. 2 klán banditái zaklatják a lakosságot, a fegyver- és italkereskedelemből befolyó pénz is hozzájuk vándorol be. Ráadásul az egyik élén a város seriffje áll. A mai kor úgymond "normális" embere nem akarna itt élni, de szórakoztató látni azt, aki megpróbálja, és boldogulnia is sikerül. Joe-t is körbelengik a kedvezőtlen előjelek, köztük egy szószátyár harangozó, és egy Piripero nevű kedélyes sírásó társasága. És mint az események igazolják: a visszahúzódó látszatbolondok olykor hosszabb életűek, mint akiknek "hatalmuk van".

Tetszik, ahogy Leone-nak sikerül szimpatikus alakként feltüntetnie a Névtelent. Ő voltaképpen antihős: cinikus, ravasz bérenc, aki a gazdagok közül több-kevésbé mindenkit átver. Hidegvérrel kivégzi Baxterék 4 bérencét, csak azért, hogy renomét gyártson magának. Mégis: miután Ramón bandáját láttuk, amint katonaálcában, gépfegyverrel kiirt egy gyanútlan katonaosztagot, minden kétségünk elszáll, hogy Joe jogosan "fogyaszt-e el" néhányat e népségből. Ölni itt annyi, mint lélegezni, és nemigen válogatják meg, miféle fegyverforgatót fogadnak fel.
Joe némelyik trükkje eléggé sántít nekem. Egész okos ötlet, hogy 2 katonatetemet túlélőnek állít be, hogy a hamis infót eladja. De 2 dolog miatt is kötve hiszem, hogy ez így működne:

1. Mégha nem is fognak gyanút, hogy az idegen nyakig sáros a dologban, Ramónt a film tapasztaltabb lucifernek állítja be, semmint hogy ne ismerné fel két ülő pasasról, hogy hullák-e.
2. És ha a 2 oldal közül bárkinek eszébe jut megnézni a hullákat közvetlen közelről, éjjel is látná, hogy mintha 2-nél több golyóütötte lyuk virítana a testükön. 

Nem: ez inkább az a fajta csínytevés, amivel Guy Williams Zorrója az 50-es évekből arathatna sikert.

Marisol tipikusan a "bajbajutott hölgy" a történetben. Az ő mellékszála szó szerint mellékes, de nem romantikus célzatú: egyszerűen ürügyet szolgáltat valamire, ami már amúgyis is rég esedékes volt. Nevezetesen, hogy a Rojók kiiktassák a konkurenciát.
Számomra itt, az utolsó harmadánál telt meg igazán izgalommal a produkció: a mentés, a Névtelen megkínzása és szökése, illetve ahogy Piriperóval tanúi lesznek Baxterék leölésének. A nagyház lángba borulása jelzi: vége a patthelyzetnek, kezd elszabadulni a pokol. Az eddigi gyilkosságok tálalása - kivéve a mexikói katonák halálát - még inkább minősül rajzfilm-erőszaknak, mint hatásosnak (Ahogy a Névtelen egy hordót nekigurít 2 őrnek, nem látják rögtön, nem ugranak félre: ez kimondottan a Tom & Jerry-re emlékeztet).

Szerintem Joe csak Piripero kedvéért fogalmaz úgy: "Állj! Ezt a látványt ne hagyjuk ki..." és "A műsornak vége." Amit valójában mondani akar: "Látni akarom, ahogy eljön értük az elkerülhetetlen." Ez ugyanis hatalmi játszma: a törvénytől távol előbb-utóbb kenyértörésre kell vinni, melyik fél az erősebb, a felkészültebb. De enélkül is világos, hogy Joe fegyvertelenül, sebesülten semmit se tehetett volna a Baxterekért.

Némi finom irónia is húzódik ebben a tragédiában:

1. Joe egymás ellen játszotta ki a 2 családot, csak a könnyűpénzért. Ehhez képest az 1. önzetlen cselekedete - mikor egérutat ad Marisolnak, a férjének és a fiának - vezet el a katasztrófához, amit még ő maga is csúnyán megsínylik.
2. A mészárlással búcsút mondunk néhány szereplőnek: Baxter seriff; a fia, Antonio; végül pedig a seriff neje hullik el. Mint Marisolék: egy apa, egy anya és a fiuk. Hiába volt vagyonuk, ugyanazt a sorsot szenvedték el, ami Marisolékra is várt volna Joe nélkül.
3. Még mielőtt a feleséget Ramónék lelövik, olyan átkokat szór a Rojókra, amelyek végül épp Joe révén fognak beteljesülni: "Úgy haljatok meg, hogy közben végignézitek egymás halálát!"

A végső párbajt mai napig napig a műfaj legjobb 5 jelenete közé tagsálják. Ramónék Silvanitót vallatják, mikor a Névtelen felbukkan a porforgatagban, akár egy bosszúálló kísértet. Ezen a ponton az ügy már mindkettejüknek személyes, egyiküket sem érdekli sem a pénz, sem a törvény. A poncsó alá rejtett páncél elég necces húzás: Ramón elvileg céloz annyira élesen, hogy a por elültével, 15-20 méterről fejbelőjön valakit. Függetlenül attól, hogy amaz mit pofázik neki. "A szívre célozz, Ramón!"

Annál fifikásabbnak tartom, ahogy Joe láthatóan minden pillanatot felhasznál a belépőjéhez. Ramón előbb elpazarolja rá a tárat, a páncél láttán a többiek meglepődnek, és ezt a röpke reakcióidőt használva Joe a pisztolyához csúsztatja a kezét. Ravasz taktika: rosszfiútól időt nyerni, többit kinyírni, és mikor csak ketten maradtak, belecsalni a fő rosszfiút egy párbajba. Tudja ő, hogy Joe remekül céloz, de azt aligha, hogy milyen gyorsan tölt újra. És még a mázli is mellé áll, ahogy  Silvanito viszonozza a megmentést, lelőve a bújkáló utolsó Rojo-t.

E szavakkal búcsúzom a Dollár-trilógia 50. évfordulóján:

Nimbuszuk nincs az én szememben, mindamellett nem tartom gyenge vagy lehasznált műveknek se őket. Technikai téren nem sokat kopott a fényezésük: a rendezői instrukciók, a kameraszögek és díszletek mind a helyükön kezeltek. Ennio Morricone zenéje mindig kiváló, és a hangulat egyszerre magányos és felszabadító. Ha viszont a stílus füstjét elfújja a szél, csak a tartalom marad: típusfigurák, sík és kiszámítható történetek. De legalább 3 markáns és eszes figurát mindig találunk, akikre érdemes odafigyelni - köztük Clint Eastwood enigmatikus Névtelen lovasára.