Arábiai Lawrence

"Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás."

(Star Wars: Epizód III.)

Az életrajzi filmek az egyik leghasznosabb mozis zsáner. Amellett, hogy a vásznon életre keltve nekünk is könnyebb képet kialakítanunk 1-1 személyről a tudatunkban, nagyobb eséllyel is nyitnak érdeklődést az adott történelmi alak iránt, mintha könyveket mutogatnának nekünk róluk. Tetteiket sem csak egy katalógus datált listájaként, hanem érthető érzések, gondolatok és motivációk kivetüléseként, folyamatában segít látnunk.
David Lean 7 Oscar-díjat nyert eposza is ettől működik elsősorban: közel hozza főszereplőjét az átlagemberhez, minden erényével és hibájával együtt. És bár ezt az alkotást a mai napig kedvelem, mégsem tekintem annak a grandiózus mesterműnek, mint dézsányi másik mozikedvelő. Elismerni valaminek az értékét és rajongani érte messze nem ugyanaz - utóbbinál pedig jóval könnyebb a népszerű közvélemény sodrába bekerülni.

Ódamentes a véleményem az Arábiai Lawrence leggyakrabban emlegetett pozitívumairól: 

1. az alkotás térbeli kiterjedtsége,
2. Peter O'Toole pazar alakításáról mint Lawrence hadnagy/őrnagy,
3. és egzotikus sivatagi tájképeiről.

Mindez nekem is hozzátesz az élményhez, de érdekes történet nélkül nem lenne több egy irdatlan képeslapnál. A forgatás Spanyolországban Jordániában és Marokkóban zajlott: szinte bőrén érezheti az ember a kietlen homokdűnék sivárságát, az állandó életveszélyt rejtő, forró égövi klímát. A kalandor angol tiszt pont itt, pontosabban az itt élő, megosztott arab világban lépett élete legmeghatározóbb szakaszába. Ez az időszak formálta őt azzá a Lawrence-szé, aki rövidesen "Arábiai" becenéven bevonult a korai XX. század történetébe, a történelmi köztudatba. És az arab térséget elhagyva többé nem is találta igazán a helyét a nyugati civilizációban.

Mint pl. a 20 évvel későbbi Gandhi, az Arábiai Lawrence is a főhős halálával indít: T. E. Lawrence motorbalesetben meghal, majd egy újságíró felteszi a kulcskérdést: ki volt ő. A válasz maga a film tartalma: az értelmezést teljesen ránk bízzák. És az is elég nyilvánvaló, hogy mit üzen ez a halálától való indítás: "Tegyétek le a szakkönyveket, nem törileckét kaptok, hanem egy személyes krónikát! Abból is csak egy szeletet!" Nem firtatom, mennyire követi a dokumentált adatokat a produkció, vagy sem; nem ez a lényeg. Mint mondtam, Lean és alkotótársai valódi egyéniséggel ruházzák fel Lawrence-t, azt elmesélve, hogy őt miként formálták az átélt tapasztalatai - a lelke sötét sarkaiba is betekintve.

Az egész alkotás légkörében van valami meseszerű, kalandregényes hangvételű, de nem próbál direkt idealizálni. Lawrence voltaképpen antihős: makacs, színpadias, becsvágyó idealista. Noha sosem tagadja meg európai hazáját, teljesen elkötelezi magát az arab függetlenség ügye mellett. Tetemes rizikó lehetett a 60-as évek Hollywood-jában, hogy nem egy hagyományos hősideált ábrázolták, hanem egy, a hős imidzsét tudatosan használó és áhító valakit. Lawrence-t az elszántsága először még valóban hősies tettekre sarkallja. Rövidesen viszont olyan döntéseket is meghozni kényszerül, melyek árnyékot vetnek a lelkére, beszennyezve erélyeit. Míg végül olyasvalamit is megenged magának, amit régi életében sosem merészelt volna: a gyilkolás örömét.

Tehát Lawrence lelki utazása nemcsak annyi, hogy megismerve az arabokat bizonyítani akar nekik és értük. Rögtön érkezésekor szembesül azzal, hogy itt senki és semmi nem fekete-fehér. Egyik legközelebbi barátja, Ali ibn el Kharish is megölte Lawrence beduin kísérőjét, mikor először találkoztak - csak azért, mert engedély nélkül ivott a kútjából. De a kísérő pisztoly rántott, és Aliról is kiderül, hogy művelt, toleráns ember.

Izgalmasabb, mikor már saját magán tapasztalja, mennyire kétélű hivatkozási alap a becsület. Kész öngyilkosságot vállal be, mikor egy Gasim nevű férfi leszakad az Aqaba-ba küldött 50 fős csoportjuktól, és Lawrence visszafordul érte - napokig repetázva a pokoli éghajlatból. És mintha csak Allah gúnyolná ki, Gasim később gyilkosságot követ el, Lawrence pedig maga vállalja kivégzését. A biztos halált kockáztatta, hogy megmentse, hogy aztán a Sors rá testálja a halálát. Ami még groteszkebb, hogy - mint később bevallja feletteseinek: - élvezte. Számomra ez attól borzongató, hogy nem tudni, mennyire vallja be ezt bűntudatból, és mennyire csak azért, hogy szabaduljon az emléktől.

A 2. félidő a lejtő, a személyes bukás ideje. Lawrence mentalitása egyre radikálizálódik, énképe mind inkább arab, semmint angol. Aztán ahogy egy török városban kémkedik, elfogják és erőszakot vesznek rajta. Ez szerintem fordulópont a változásában: míg eddig csak a szíve lett egyre szennyesebb, most már az elméje is kezd azzá válni. Damaszkusz ostromakor személyéhez hű sereg élén lovagol, de testőrei mind gyilkosok, akiket nem is érdekel az arab függetlenség. Tetszik, hogy Ali felismeri a lelki torzulását, de nem tudja megfelelően szavakba önteni az aggodalmát:

"Az én fejemen is van vérdíj."
"De ezek mészárosok!" (...) "Nem egyszerű emberek."
"Nem is akarok egyszerű embereket!"

Senkinek nem ajánlom, hogy végigülje a leghosszabb, több mint 3 és fél órás verziót, függetlenül látványtól és hangulattól. Ennyire ugyanis nem tömör a történet; messze nem! Rengeteg jelenet mintha csakis azért nyújtózkodna el, hogy kettébontható legyen a mű 2 részegységre.  Tudom, hogy a 60-as évek divatja volt minél hosszabb vágásokkal mélyíteni a hangulatot (pl. a 2001: Űrodüsszeia). De nekem, mint nézőnek ez hamar és visszatérően meg-megakasztotta a sztori folytonosságát.

Lawrence-en és Alin kívül még talán Auda abu Tayi karaktere az, aki kiemelhető a szereplőgárdából. Ő a howeitat törzs vezére: elszánt, gyakorlatias, ugyanakkor kissé földhözragadt és babonás lélek (nem engedi, hogy fotózzák, mert azt hiszi, a gép elragadja a lelkét). Ennek ellenére érdekes figurának találtam: néhányszor még egy csipetnyi humort is hozzáadott a jeleneteihez (pl. mikor a vonat kifosztásakor egy böhöm nagy órát zsákmányol).
Hármójukon kívül mindenki más inkább csak tartozék. A csatáknál is úgy éreztem, hogy nem elég spontán az emberek reakciója, ahogy lesújtanak valakire, vagy ahogy őket ölik meg. És az igazat megvallva: az átlagarabot sem ábrázolják valami intelligensnek. Mikor Damaszkuszban a nagygyűlésen egyikük az áramadó gépek állapotáról szól, hangosan kijavítják:
"Van három nagy... gépezet."
"Úgy érti: generátorok!"
Kötve hiszem, hogy az 1910-es évek arabjai ne ismerték volna azt a szót, hogy "generátor". 

Lawrence változása igen tanulságosan fejeződik be. Miután Damaszkusz végül brit kézre kerül, Lawrence-t ismét előléptetik és hazarendelik. Keserű irónia ez olyasvalakinek, aki az arabokat utolsó percig győzködte, hogy egységes népként tekintsenek önmagukra - akár a britek ellenében is. Nyilván nemcsak az töri le, hogy a végcél, az arab egység létrejöhetett volna, de saját résztvevői nem tudták rávenni magukat. Saját nagyratörő álmait, illúzióit is "gyászolja", amiket hagyott az élete értelmévé válnia. Gerillaharcot élt túl és vezetett a semmi közepén, listányi dolgot bírt ki, veszített el vagy adott tudatosan fel - egy ponton még az emberségét is. Hogy utána lényegében oda jusson vissza, ahonnan indult. Akárcsak a cselekmény.

Mindent összevetve ez egy jó és igényesen összerakott mozi, mely valóban kiállta az idő próbáját. Ennél följebb viszont nem méltatom. Nekem elsősorban nem a képi beállítások és jelmezes harcok, hanem címszereplő karakter átalakulása adta el filmélményként az Arábiai Lawrence-t. Voltaképpen csak attól fosztom meg az alkotást, amire Lawrence maga is úgy szomjazott: a dicsőségtől és glóriától.