Arábiai Lawrence

"Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás."

(Star Wars: Epizód III.)

Az életrajzi filmek az egyik leghasznosabb mozis zsáner. Amellett, hogy a vásznon életre keltve nekünk is könnyebb képet kialakítanunk 1-1 személyről a tudatunkban, nagyobb eséllyel is nyitnak érdeklődést az adott történelmi alak iránt, mintha könyveket mutogatnának nekünk róluk. Tetteiket sem csak egy katalógus datált listájaként, hanem érthető érzések, gondolatok és motivációk kivetüléseként, folyamatában segít látnunk.
David Lean 7 Oscar-díjat nyert eposza is ettől működik elsősorban: közel hozza főszereplőjét az átlagemberhez, minden erényével és hibájával együtt. És bár ezt az alkotást a mai napig kedvelem, mégsem tekintem annak a grandiózus mesterműnek, mint dézsányi másik mozikedvelő. Elismerni valaminek az értékét és rajongani érte messze nem ugyanaz - utóbbinál pedig jóval könnyebb a népszerű közvélemény sodrába bekerülni.

Ódamentes a véleményem az Arábiai Lawrence leggyakrabban emlegetett pozitívumairól: 

1. az alkotás térbeli kiterjedtsége,
2. Peter O'Toole pazar alakításáról mint Lawrence hadnagy/őrnagy,
3. és egzotikus sivatagi tájképeiről.

Mindez nekem is hozzátesz az élményhez, de érdekes történet nélkül nem lenne több egy irdatlan képeslapnál. A forgatás Spanyolországban Jordániában és Marokkóban zajlott: szinte bőrén érezheti az ember a kietlen homokdűnék sivárságát, az állandó életveszélyt rejtő, forró égövi klímát. A kalandor angol tiszt pont itt, pontosabban az itt élő, megosztott arab világban lépett élete legmeghatározóbb szakaszába. Ez az időszak formálta őt azzá a Lawrence-szé, aki rövidesen "Arábiai" becenéven bevonult a korai XX. század történetébe, a történelmi köztudatba. És az arab térséget elhagyva többé nem is találta igazán a helyét a nyugati civilizációban.

Mint pl. a 20 évvel későbbi Gandhi, az Arábiai Lawrence is a főhős halálával indít: T. E. Lawrence motorbalesetben meghal, majd egy újságíró felteszi a kulcskérdést: ki volt ő. A válasz maga a film tartalma: az értelmezést teljesen ránk bízzák. És az is elég nyilvánvaló, hogy mit üzen ez a halálától való indítás: "Tegyétek le a szakkönyveket, nem törileckét kaptok, hanem egy személyes krónikát! Abból is csak egy szeletet!" Nem firtatom, mennyire követi a dokumentált adatokat a produkció, vagy sem; nem ez a lényeg. Mint mondtam, Lean és alkotótársai valódi egyéniséggel ruházzák fel Lawrence-t, azt elmesélve, hogy őt miként formálták az átélt tapasztalatai - a lelke sötét sarkaiba is betekintve.

Az egész alkotás légkörében van valami meseszerű, kalandregényes hangvételű, de nem próbál direkt idealizálni. Lawrence voltaképpen antihős: makacs, színpadias, becsvágyó idealista. Noha sosem tagadja meg európai hazáját, teljesen elkötelezi magát az arab függetlenség ügye mellett. Tetemes rizikó lehetett a 60-as évek Hollywood-jában, hogy nem egy hagyományos hősideált ábrázolták, hanem egy, a hős imidzsét tudatosan használó és áhító valakit. Lawrence-t az elszántsága először még valóban hősies tettekre sarkallja. Rövidesen viszont olyan döntéseket is meghozni kényszerül, melyek árnyékot vetnek a lelkére, beszennyezve erélyeit. Míg végül olyasvalamit is megenged magának, amit régi életében sosem merészelt volna: a gyilkolás örömét.

Tehát Lawrence lelki utazása nemcsak annyi, hogy megismerve az arabokat bizonyítani akar nekik és értük. Rögtön érkezésekor szembesül azzal, hogy itt senki és semmi nem fekete-fehér. Egyik legközelebbi barátja, Ali ibn el Kharish is megölte Lawrence beduin kísérőjét, mikor először találkoztak - csak azért, mert engedély nélkül ivott a kútjából. De a kísérő pisztoly rántott, és Aliról is kiderül, hogy művelt, toleráns ember.

Izgalmasabb, mikor már saját magán tapasztalja, mennyire kétélű hivatkozási alap a becsület. Kész öngyilkosságot vállal be, mikor egy Gasim nevű férfi leszakad az Aqaba-ba küldött 50 fős csoportjuktól, és Lawrence visszafordul érte - napokig repetázva a pokoli éghajlatból. És mintha csak Allah gúnyolná ki, Gasim később gyilkosságot követ el, Lawrence pedig maga vállalja kivégzését. A biztos halált kockáztatta, hogy megmentse, hogy aztán a Sors rá testálja a halálát. Ami még groteszkebb, hogy - mint később bevallja feletteseinek: - élvezte. Számomra ez attól borzongató, hogy nem tudni, mennyire vallja be ezt bűntudatból, és mennyire csak azért, hogy szabaduljon az emléktől.

A 2. félidő a lejtő, a személyes bukás ideje. Lawrence mentalitása egyre radikálizálódik, énképe mind inkább arab, semmint angol. Aztán ahogy egy török városban kémkedik, elfogják és erőszakot vesznek rajta. Ez szerintem fordulópont a változásában: míg eddig csak a szíve lett egyre szennyesebb, most már az elméje is kezd azzá válni. Damaszkusz ostromakor személyéhez hű sereg élén lovagol, de testőrei mind gyilkosok, akiket nem is érdekel az arab függetlenség. Tetszik, hogy Ali felismeri a lelki torzulását, de nem tudja megfelelően szavakba önteni az aggodalmát:

"Az én fejemen is van vérdíj."
"De ezek mészárosok!" (...) "Nem egyszerű emberek."
"Nem is akarok egyszerű embereket!"

Senkinek nem ajánlom, hogy végigülje a leghosszabb, több mint 3 és fél órás verziót, függetlenül látványtól és hangulattól. Ennyire ugyanis nem tömör a történet; messze nem! Rengeteg jelenet mintha csakis azért nyújtózkodna el, hogy kettébontható legyen a mű 2 részegységre.  Tudom, hogy a 60-as évek divatja volt minél hosszabb vágásokkal mélyíteni a hangulatot (pl. a 2001: Űrodüsszeia). De nekem, mint nézőnek ez hamar és visszatérően meg-megakasztotta a sztori folytonosságát.

Lawrence-en és Alin kívül még talán Auda abu Tayi karaktere az, aki kiemelhető a szereplőgárdából. Ő a howeitat törzs vezére: elszánt, gyakorlatias, ugyanakkor kissé földhözragadt és babonás lélek (nem engedi, hogy fotózzák, mert azt hiszi, a gép elragadja a lelkét). Ennek ellenére érdekes figurának találtam: néhányszor még egy csipetnyi humort is hozzáadott a jeleneteihez (pl. mikor a vonat kifosztásakor egy böhöm nagy órát zsákmányol).
Hármójukon kívül mindenki más inkább csak tartozék. A csatáknál is úgy éreztem, hogy nem elég spontán az emberek reakciója, ahogy lesújtanak valakire, vagy ahogy őket ölik meg. És az igazat megvallva: az átlagarabot sem ábrázolják valami intelligensnek. Mikor Damaszkuszban a nagygyűlésen egyikük az áramadó gépek állapotáról szól, hangosan kijavítják:
"Van három nagy... gépezet."
"Úgy érti: generátorok!"
Kötve hiszem, hogy az 1910-es évek arabjai ne ismerték volna azt a szót, hogy "generátor". 

Lawrence változása igen tanulságosan fejeződik be. Miután Damaszkusz végül brit kézre kerül, Lawrence-t ismét előléptetik és hazarendelik. Keserű irónia ez olyasvalakinek, aki az arabokat utolsó percig győzködte, hogy egységes népként tekintsenek önmagukra - akár a britek ellenében is. Nyilván nemcsak az töri le, hogy a végcél, az arab egység létrejöhetett volna, de saját résztvevői nem tudták rávenni magukat. Saját nagyratörő álmait, illúzióit is "gyászolja", amiket hagyott az élete értelmévé válnia. Gerillaharcot élt túl és vezetett a semmi közepén, listányi dolgot bírt ki, veszített el vagy adott tudatosan fel - egy ponton még az emberségét is. Hogy utána lényegében oda jusson vissza, ahonnan indult. Akárcsak a cselekmény.

Mindent összevetve ez egy jó és igényesen összerakott mozi, mely valóban kiállta az idő próbáját. Ennél följebb viszont nem méltatom. Nekem elsősorban nem a képi beállítások és jelmezes harcok, hanem címszereplő karakter átalakulása adta el filmélményként az Arábiai Lawrence-t. Voltaképpen csak attól fosztom meg az alkotást, amire Lawrence maga is úgy szomjazott: a dicsőségtől és glóriától.

Star Wars Epizód VI. - A Jedi visszatérése

Kirakósként, történetkörként vagy filmfüzérként is emlegetik a hat epizódot együttesen. Való igaz, hogy az egyes részek önállóan is működő egységek, de hogy a Skywalker-sztori teljesen kikerekedjen, az ember rá van utalva, hogy végignézze mind a 6 részt. A Jedi visszatér pedig mint zárórész rendben is van. Nem okozta számomra azt a katarzist, mint sokaknak, de méltó Az új reményhez és A Birodalom visszavághoz.

Az Erő - vagy a forgatókönyv - nagyon jól összehangolja az eseményeket a filmen belül és a korábbi részekkel. A vágások többnyire gyorsak és jól időzítettek, semmi fontosat nem hagynak félbe. Ami az eseménysort illeti, ott előfordulnak fölösleges jelenetek. Jabba palotájában túl sokáig mutatják a különböző lények mulatozását, az ewokok pedig a kelleténél jócskán gyermetegebb figurái lettek a Star Wars-univerzumnak. Ez komolyan illúzióromboló, hisz az ewokokkal való szövetségkötés az oka, hogy Csubakkáék végül elvégzik küldetésüket.
Váratlan fordulatokban sem bővelkedik a film. Másrészt viszont a taktikai lépések megalapozottak, és rendszerint komoly feszültséget keltenek - leginkább, amikor Palpatine Császár feltárja cselvetését "az ifjú Skywalkernek".

Luke az eltelt fél év során önerőből befejezte tanulmányait, ez végig tükröződik Mark Hamill játékán. Megfontolt, türelmes és kitartó lett, aki viszont képes lerázni magáról mások megvetését. Saját fénykardot épített, a Jedik viseletéhez hasonló köntösben utazik: első 2 jelenetében kísérteties figura. A filmnek sikerül a korábban megismert karaktereket új, érdekes fényben bemutatni: Han Solo, mint a mélyalvásból kihozott élőhalott; Leia, mint álruhás fejvadász és rabszolga.

Darth Sidious és Darth Vader a saga 2 legjobb belépőjét kapja a Halálcsillagon. Palpatine már aggastyán, kifinomult stratégiai és lélektani érzéke azonban megmaradt. Tudja, hogy új kiszemeltje erősebb lett, és Anakinnal ellentétben Luke-ot nem ismerte hosszú éveken keresztül. 3 kivételes Erő-használó játszmája a Trónteremben dönt el mindent. Mind máshogyan hordozzák lelkükben ruházatuk fekete színét: Luke-ot fekete magány veszi körül vállalt szerepe miatt; Vader a kíméletlen eredményesség feketeségét képviseli; Palpatine pedig a halált, a végérvényes elmúlást.

Ez a feszültség végig jó táptalajt nyújtott volna egy színvonalas lézerkard-párbajhoz. Viszont akárcsak a 4. epizódnál, a vívás most is csalódást okozott: Luke és Vader nagyon mereven mozognak, csapásaik nem olyan intenzívek, mint az előző részben. Hiába használja Vader lövegként a kardját, hiába Luke hátraugrása a tartóemelvényre: a vívótechnika és a pengeriposztok ormótlan csapkodásoknak tűnnek, még "az utolsó Jedi" dühös végső rohama is.
Őszintén: az egész, ahogy Luke apját próbálja meggyőzni az átállásról, az néhány pillanatot leszámítva nagyon erőtlen, és hatékony, megfogható érvek híján van. Ezt már akkor érezni, mikor Yoda halála után Obi-wan szelleme elé tárja az igazat Anakin Skywalkerről. Mit takar pontosan az a "jöjj velem" kérés? Oké, tagadja meg a sötét hatalom és a jó eltiprásának útját, ez világos. De hogy képzeli ezt pontosan? Milyen alternatívát kínált volna Vadernek, hogy továbbélje az életét... azok után, hogy egy emberöltőn át csak halált és szenvedést hozott a galaxisra?

A 2. Halálcsillag elleni támadás menetét egész jól dolgozták ki, a Star Wars filmek standardjai között. Nagyszerűen fest a csatajelenet, és maga az új Halálcsillag is. Egy nagy baj van vele: túl kedvező, könnyű sikert ígérő a helyzet, amire a felkelők terveznek. Nem gyanús kicsit, hogy a Birodalmi Flotta szétszóródik a szomszédos szektorokba, amikor a műbolygó fegyvertelen és félkész? És még a Császár is ott van, végig felügyelve a befejező munkálatokat? Mégha sok hírszerző halt is meg, mégha energiapajzs védi is a műholdat... ez provokatívan sok könnyítő körülmény egy végső harchoz a galaxis jövőjéért.

Palpatine csapdájának kijátszása az Endoron szintén nehézkes a számomra. Elvileg arról van szó, hogy a birodalmi rohamcsapatok a legütőképesebb harcosok, számbeli fölényük pedig azonnali megadásra készteti a felkelők előőrseit - köztük Han és Leiát. Aztán a harapófogó nem sikerül, mert a bennszülött ewokok - létszámukkal és a gerilla-harcmodor révén - kiegyenlítik az erőviszonyokat. Ez elméletben kitűnő gondolat, hiszen több háborúnál bizonyosodott be a terepismeret előnye a felszereléssel szemben.
Csakhát, nehéz elhinnem ezekről a medvebocsokhoz hasonló lényekről, hogy harci ütőerejük felér egy elit katonatípussal, akár mégha könnyen rászedhető is. A direkt gyerekbarátra imidzselt ewokok helyett sokkal célszerűbb lett volna mondjuk Csubakka a vukik ábrázolása. Ezek a lények harcosként sehol sincsenek, ha tényleg válogatott elit katonákkal kerülnének szembe. A 3. rész Jedi-genocídiuma alapján - még Hanék segítségét is hozzászámítva - nem a győzelmük, hanem a gyors lemészárlásuk lenne logikus, és törzsükből semmi se marad.

Vader pálfordulását szánták a dramaturgia csúcspontjának, ez pedig maradéktalanul sikerült: Palpatne elpusztításától a jelenetig, mikor Luke először látja meg az arcát. Vader halálát a kimerültség, fémkarja levágása, és az Erő-villámok egyszerre okozzák, alighanem mert tönkretették a létfenntartó protéziseit. Luke-kal együtt mi is bánattal búcsúztatjuk Anakin/Vadert, a saga központi alakját, tudván, hogy egy utolsó nagyjelenet és Star Warsnak (egyelőre) vége.

Sokan a DVD legrosszabb változtatását látják abban, hogy Sebastian Shawt digitálisan helyettesítették Hayden Christensennel, mint Anakin Skywalker Erő-szelleme. Nem tartom szerencsésnek, mert Hayden arca és arcjátéka egyszerűen nem illik a jelenetbe. Ennyi erővel nyugodtan bekerülhetett volna Palpatine, Dooku és Darth Maul vörös Erő-szelleme is, hogy mindkét oldal képviselve legyen az endori ünnepségen.

A Jedi visszatér határozottan méltó zárása lett a Star Wars dupla-trilógiának. Elvarrt minden fontosabb szálat, és előrevetíti, kik milyen szerepet töltenek majd a kialakítandó, demokratikus világrendnek. Könyvtári polcot lehet megtölteni azokkal a Star Wars-regényekkel, amik az endori csata utáni éveket szövik tovább. Maga a történet viszont kissé forszírozott helyenként, az én szememben tartalmi színvonalesést jelez A Birodalom visszavághoz képest.

Star Wars Epizód V. - A Birodalom visszavág

1980. a mozitörténelem két jelentős sci-fi-folytatásának a premierdátuma volt: Superman 2. és A birodalom visszavág. Utóbbit máig a valaha készült egyik legkiválóbb filmfolytatásnak tekintik. Ennek nemcsak az az oka, hogy sikerült logikusan továbbszőni Luke és a Felkelés történetét. Sok korábban prezentált látvány- és történetelem kerül itt részletezésre: a Birodalmi Csillagflotta, Darth Vader hatalma és egyénisége, az Erő használatának nehézségei.

Az Epizód IV.-hez képest sikerült fokozni a veszélyérzetet, szigorítani az életben maradás feltételeit. Az előző filmben időnként úgy érződött, mintha az Erő direkt módon avatkozna be és segítené hozzá hőseinket a győzelemhez. Egy jól szervezett rajtaütés teljes diadalt hozott. Most, a Szenátus politikai kiskapui nélkül, a korábbi támaszpont nélkül a lázadók mozgástere életveszélyesen beszűkült, a legmostohább éghajlatú bolygókon nyomorognak a túlélésért. A Hoth rendkívül fagyos tája fantasztikus indítás, és hűen illusztrálja a felkelő mozgalom kiszolgáltatott, kiszámíthatatlan állapotját. Nagyon érdekes látványadaléknak tartottam a Luke-ot megtámadó szörny barlangját.

A Birodalom visszavág nem annyira az emberek rangjára, betöltött szerepére vagy tehetségére fókuszál, hanem szilárd tudásukra és fizikai állóképességükre. Han, Leia és a többiek nem események láncolatába kapcsolódnak be egymás után (üzenet, taszkenek, vonósugár, szöktetés, kijutás, offenzíva), hanem egyetlen állandó fenyegetéstől próbálnak lélegzethez jutni.

Luke Skywalker tanulmányai és karakterfejlődése új fázishoz érkezik. Miután hajszál híján halálra fagyott a Hoth hósivatagjában ismét megérinti Obi-wan Kenobi túlvilági szelleme. A kiürítést követő zűrzavarban különválik a többiektől, és Kenobi intelmére megkeresi új tanítóját, Yodát. Miközben a türelmetlen Luke-ot az orránál fogva vezeti, egyszersmind saját korábbi észjárását is kigúnyolja. Itt szimpatikusabb karakter, mint a Coruscanton az előzmény-trilógiában.
A Yoda által megfogalmazott, közismert intelmek az Erőről egyszerű, könnyen megfogható paradigmák. Az emberi természetre, az életre, mint fizikai jelenségre utalnak. "Ragyogó lények vagyunk, nem ez a durva anyag." Világosan látni, ahogy Luke tanul, egyre jobban kitapasztalva korlátait, hogy mennyi fizikai teher és lelki elszánás kell a Jedik mentalitásához, ami az Erő használatának a kulcsa. A barlangjelenetnél tapasztalt látomás eszébe vési, hogy a haragvás útja 2. Vaderré teheti őt. Nagyon jól előkészítik a pillanatot, mikor megtudja az igazat apjáról - fő motivációjáról, amiért addig Jedi akart lenni. 

Billy Dee Williams legismertebb szerepét játssza el Lando Calrissianként. Előzékeny, márcsak Felhőváros lakosai miatt is kerüli a konfliktust a Birodalommal. Mindez azonban semmit nem számít egy Vaderhez hasonló hadúrnak. Lando látja és dühíti, hogy az áruló csicska szerepét rótták rá a körülmények, ezért használja ki Vader távollétét, és fordul szembe a birodalmi őrséggel. Ahhoz képest, hogy csak a film kétharmadánál ismerjük meg, meglepően érdekes figura. A bespini kormányzó élő példája annak, amit Luke Yodától és Vadertől is megtanul: a látszat csal, semmi sem az, aminek látszik. Ahogy Luke, Lando is emberek sorsáról kényszerül dönteni. Melyiket helyezzük előbbre: barátaink életét, vagy a nagyobb jót, amit szolgálnak?

A Star Wars legjobb spontán (nem erősen koreografált) párbajára itt kerül sor. Bár kivitelében Anakin és Obi-wan mustafari párbaja viszi a prímet, ott erősen érződött, hogy betanult mozdulatokon alapult. A IV. Epizód lassú egypercese után tényleg két harcos egymásnak feszülését látjuk. Luke védekezésén komolyan látszik az erőfeszítés, ahogy vív, pördül és hárít. A végére azonban kifullad, így a cyborg Sith Lord megmutatja neki, mit jelent a megalázó vereség. Ezért vágja le az egyik kezét, vele együtt Anakin Skywalker régi fénykardját. 

Fizikai kínjai mellett még egy fontos utalás mutatja Skywalker meghasonlását: a jelenetsor, ahol Leia hatodik érzékét követve kimentik a fiút meteorológiai antennáról. Luke előbb Bent hívta, aztán Leiát, nem tudván, hogy az ikerhúga. Minden motivációja látszólag értelmét veszti, ami addig a származásához kötötte: apja legendás emléke, a Lars-ok neveltetése, Ben okító szavai és a régi Jedik-rend eszméi. Önmaga fizikai határait élte át a Hoth-on, jellembéli korlátait fedezte fel a Dagobah-n, és sínylette meg utóbbi következményeit a Bespinen. Szilárd jellemfejlődési út.

Osztom a közvéleményt, miszerint ez a legjobb és legkomolyabb eddigi Star Wars-mozi. Szilárd karakterépülést ad Luke-nak és Hannak, akik egy-egy korábbi, hibás döntésükért komoly árat fizetnek. A filmhármas nagy változásai, a motivációk elmélyülése mind itt történnek meg, és a bizonytalan zárás ellenére teljesen működik önálló darabként is. Aláírom, hogy minden idők egyik legjobb, legkreatívabban készített alkotása.

 



Star Wars Epizód IV. - Új remény

 

Tiszteletben tartom George Lucas kívánságát, és nem a legelső elkészült, hanem a negyedik kronológiai fejezetként tekintek erre a filmre. Az Új reménynek van a legkisebb időtartamot felölelő, legfeszesebbre megírt szkriptje a 6 epizód közül. Elemei és fordulatai egy óra fogaskerekeiként működnek: mindegyik meghatározott szerepet tölt be az egészben. Nem az idegen világok és fajok felhalmozásán van benne a hangsúly. Hanem a tetteken, az egyéni és kollektív célkitűzések tervszerű követésén, amelyet hihető érzelmi reakciók kísérnek egy-egy személyiségtől.

Akárcsak A Sith-ek bosszúja, az Új remény is csatajelenettel indít, egy planéta légkörének határán. Ám a III. részhez képes a IV. kevésbé hivalkodó. Nincsenek egymásra lövő flották a háttérben, mértéktartóbb a CGI-használat, nincsenek olyan petárdaként bedobott technikai trükkök, mint a kullancsdroidok, sugárpajzs vagy infravörös radar.

Egyszerű elfogás zajlik, de ez szervesebben kapcsolódik a fő eseményekhez, mint a Coruscant melletti mentőakció. A fehér folyosófalak között jobban kihangsúlyozódik mindaz, ami a Tantive IV.-en zajlik: az ellenállás, R2-D2 és C-3PO szökése, illetve a füstből kitűnő sziluettje Darth Vadernek és Leia hercegnőnek. A kevesebb ezesetben többnek hat.

Számomra a kivágott nagyjelenetek is a film részei, így beleszámítom ezeket is az értékelésbe. Van egy kivágott jelenet, ahogy Luke Skywalker látja és elmeséli a csatát barátjának, Biggs-nek. Tekintve, hogy Biggs-et később viszontlátja majd a Yavin 4.-en, ez is szerves része a történetnek, és nem lassítaná a film alaptempóját.

Nem tudok róla, hogy Leia kínzását a Halálcsillagon Lucas valaha is szándékozott volna részletezni. Valószínűleg nem, mert a meseszerű, pozitivista illúziót megtörte volna: a bájos hercegnőt a gonosz hadúr karmaiból a daliás hősök mentik meg. De azért ha jobban belegondolunk: egy áruló szenátort halálra kínozni nem lehet annyira ritka, ha Tarkin órákkal később egy egész bolygó elpusztítását rendeli el.

Ellenben a két droid sivatagi kószálása nagyon lomha és ráérős. Először nem értettem, a jawa-kereskedők beemelése mi célt szolgált. De eredetibb és logikusabb is így, mintha csakúgy eldöcögnek a legközelebbi településig, ami véletlenül épp Mos Esley. Viszont az kikötőváros, sok a kereskedő, pilóta és kufár. A szélein, sőt a közelében is élnek potenciális vevők - mint mondjuk a Lars-család. 

Owen és Beru dolgos nevelőszülők, túlzott érzelmi kitörésektől mentesek, akárcsak korábban Cliegg és Shmi. Későbbi haláluk kicsit praktikus fordulat, révén hogy Owen mindig visszatartotta Luke-ot álmától, hogy képzett pilóta legyen. Féltik a fiút apja emlékétől és a felkelés népszerűségétől. Ez fontos, hogy együttérezzünk a kiégett csontvázukat meglátó Luke-kal, ne pedig felsóhajtsunk, hogy: "végre kinyiffant az a nyaggatózó házaspár".

Obi-wan Kenobi belépője az egyik leghatásosabb bemutatkozás a saga-ban. A klónháborúk után "Ben" álnéven remeteként élt. Egyénisége végre egy rugalmas, önkritikus, büszkeségét félretenni képes embert mutat. A Jedi Tanács két túlélője közül ő kapja az Erőtől azt a feladatot, hogy elindítsa Anakin fiát a jediség ösvényén. Ügyesen összeköti a fiú tehetségét és kalandvágyát mindazzal, amit az R2-ben tárolt holoüzenet jelent: a felkelés, az űrutazás, az Erő megismerése stb. Éppolyan érvképes mentorrá válik, amilyen Palpatine volt az előzmény-trilógiában.

És miután "az ifjú Skywalker" életreszóló döntést hoz, ő is első számú útmutatóvá lép elő a számára. Luke nem csak apja emléke miatt lesz padawan. Képessé akar válni, hogy gátat vessen az olyan öldökléseknek, mint ami a Lars-házaspárral történt. Vagy ha már itt tartunk, a jawákkal is.

Könnyen összeomolhat a cselekmény, ha ennyi sokminden történik gyors egymásutánjában. Az üzlet Solóval, az őket kereső alakok, a szökés, az Erő tanulása a hiperűrben, a katonai parancsnokok ülése és a Halálcsillag demonstrációja halál- és vonósugárral.

Palpatine és a Coruscant hiánya valahogy talán még jót is tesz a filmnek, mivel nem kötődnek az eseményekhez. Nemcsak az egyes szálakat sikerül összehangolni, de a pozitív karakterek motivációi mellett sem siklanak el, a humor visszafogott és szolid. A spontán mentőakció a Halálcsillag belsejében kissé hosszúra nyúlik, de kellően érdekes és sokrétű, hogy ne üljön le közben az ember figyelme.

2 dolog okozott egyértelmű csalódást a bázison történtek kapcsán: a rohamosztagok végig döcögve, botorkálva járkálnak, majdnem olyan nehézkesen, mint 3PO. Nem tudom, a polgárháború "veteránjai" közül hányan maradtak meg addigra, vagy hogy a Kamino még gyártja-e a klónkatonákat. De azt nem tudom elhinni, hogy a páncélzat így nehezítené a mozgásukat. Vagy hogy egy tucat fegyveres katona elfut Han Solo elől, mikor az ordítva űzi őket?

A másik: Obi-wan és Vader leszámolása. Tudom, a film a 70-es években készült. De Lucasnak tisztességes koreográfiát kellett volna kidolgozni egy ilyen fontos, bár rövid jelenetnek. Kenobi önfeláldozása és eltűnése a köpenyből szintén sántít. Értem, hogy miért teszi, de akkor is túl gépies a lezajlása. Mintha az Erő parancsba adta volna neki, hogy pontosan ott és akkor hagyja, hogy megöljék. 

A Halálcsillag elleni végső ütközetet nem részletezem: egyetlen összefüggő katarzis. Vagy sikerrel hajtják végre a hadműveletet, vagy felrobbantják a támaszpontot és vele együtt a planétát. Vizuálisan jobban is lehetett volna részletezni, ahogy az Alderaan és a Halálcsillag is felrobbannak; mégiscsak egyetlen sugár vezet egy teljes égitest azonnal megsemmisüléséhez. Alderaannak csak a törmelékeit mutatják, az állomás pusztulásának effektusa többszöri felújítás után is picit fejletlen. Annyira nem szegényesek, hogy kizökkentsenek a film univerzumából, csak azt kívánom, bárcsak intenzívebbek lennének.

Az utolsó jelenet a trónteremben festői, méltóságteljes, mind a hat epizódzárás közül a legjobb.

Szándékosan nem taglaltam, ami egyébként is nyilvánvaló: a mozitörténelem egyik legnagyobb hatású alkotásaként tartják számon ezt a filmet. Képes volt egy másik világba repíteni egy nemzedéket és az azután következőket is. Ami miatt nem tudok még magasabb pontszámot adni rá, az a sietség, a harmad évszázad után is kozmetikázandó effektek. Időnként a reakciók és a dialógusok túl szimplák, ahhoz képest, amit mutatnának.