Az Acél Ember

A felsőbbrendű ember képzete ősrégi. Alapvető eleme nemcsak majd' minden mitológiának a világon, de magának a világtörténelemnek is. Ideológiák sokasága kereste a módját, miként haladhatná meg a homo sapiens önnön fizikai korlátait, és válhatna félistenné. Pontosabban: istenszerű attribútumokkal bíró, de még összetéveszthetetlenül emberi fenoménná. 
Ezt a képzetet adaptálta Jerry Siegel író és Joe Shuster rajzoló egy akkor még kezdetleges médiumra, a képregényekre. Siegel és Shuster döntően a görög mitológiából, illetve a tudományos fantasztikus irodalomból merítettek ihletet a "hőshibridhez". Egy halott égitest utolsó túlélője, akit akarattal küldtek a Földre, mint egy űrből eljött Mózest. Idelent hercules-i erőre tett szert, és bár annak használatához kellő morális útmutatást kapott, sosem illeszkedhetett be a társadalomba. 

Siegel és Shuster a "Szuperember" vagy "Acélember" nevet adták neki.

A Man of Steel valóban az a friss start, amire a rajongók immáron 30 éve vártak. Új stílus és új, felkészült színész-, illetve alkotógárda áll mögötte. De ami a legfontosabb: összeszedettebb és valamivel bátrabb feldolgozás, mint az eddigiek. Ugyanolyan eredményes reboot-ról van szó, mint amilyet A majmok bolygója kapott 2011-ben.


Zachary Snyder felismerhetően a Batman: Kezdődik tradícióját követi Az Acélemberrel. 

1. Teljesen kizárja a korábbi interpretációkat, és mindössze a képregényeket használja forrásanyagként.
2. Rendszerbe foglalja a Superman-mitológia gerincét, anélkül, hogy lebutítaná annak kulcselemeit.
3. Lehetőleg új oldaláról törekszik ábrázolni a címszereplőt és a köréje épült mítoszt,
4. miközben próbálja annak nem-földi vonásait hozzászőni a mi világunk fizikalitásához. 

Ezt attól irdatlanul nehéz megcsinálni, hogy Superman világa csak félig a létező valóság. Félig annak a kiterjesztése. Az Acélember az a ritka eset, mikor a látottak jobban működnek kivitelezve, mint ahogy papíron hangzanak. Komolyan vehetően ábrázolja a természetfelettit, miközben az S-ember személyes sorsára igyekszik fókuszálni. Honnan származnak a kriptoni ember különleges képességei, hogyan működnek, és milyen nehézségeket okoznak a használónak? Másrészről: miként kapcsolódik össze Kal-El/Clark Kent múltja és jelene, hogyan élne - vagy próbálna megélni - a XXI. századi Amerikában?

Bevallásuk szerint éppen ez, az alapötlet érdekessége vonzotta David Goyert és Christopher Nolant a project-hez. Örülök, hogy a Warner - legfontosabb DC-projectjéről lévén szó - Nolanék szkriptjét vette alapul. Zack Snyder kiválasztásával is egyetértek, mert bár íróként nem, rendezőként kétségkívül a jobbak közé tartozik Hollywood-ban. Ha Supermant az ógöröghöz hasonló mitológiaként fogjuk föl, akkor valóban testhezálló a direktor személye és vizuális látásmódja.

A kép, ahol Kal-El egy olajfúrósziget rácsozatát tartja, szinte azonnal Leonidas-t juttatta eszembe a 300-ból - egy másik kedvenc képregényfilmemből.

 

#

"Önök azért félnek tőlem, mert nem irányíthatnak."

Néhány dolog egyszerűen furának tűnt nekem a készülő moziműről. Mivel nem láttam őket kontextusban. Szinte azonnal elleneztem, hogy nincs kriptonit. Mi árthat Superman-nek biológiailag, ha nem az idegen zöld kőzet? Hogyhogy Jimmy Olsent nővé alakítják Jenny Olsen néven? Kicsoda Faora karaktere? Úgy tűnik, a Warner Brothers a Marvel árnyékában élet-halál harcként áll hozzá a DC-univerzum feltámasztásához. Nem csoda hát, hogy minél több feltűnő újdonsággal, köztük az IMAX-3D-panorámával is biztosítani igyekeznek a sikert.

Lelkesedésemet igazából a trailerek hozták meg. A kétverziós teaser 1-1 megkapó intelem Clark 2 apafigurájától, a könnyfacsaró Gyűrűk Ura zenei aláfestéssel. A második pedig az Elizabeth-ből vett Storm-mal a legátütőbb hivatalos előzetes, melyet valaha néztem és hallgattam.

Aggasztott ellenben, mikor a hivatalos review-k szinte mind negatív felhangot ütöttek meg. A movie alig 56%-on áll a Rotten Tomatoes honlapján, jócskán mögötte kullogva az idei X-men-mozinak. Mikor pedig a Filmkatalógus kommentrészén ezt firtatni kezdtem, szinte azonnal megkaptam a "nolenit" címkét. Azaz: csak mert egy általam sokra becsült direktor részt vett az alkotómunkában, rögtön beálltam rá, hogy mentegessen a produkciót.

Erről szó sincs. Sőt, kicsit "ellentámadásba" átmenve kijelentem: az előzetes kritikák elhamarkodottak. Tucatnyi írott vagy tévés véleményt kerestem ki amerikai és brit sajtóorgánumok képviselőitől. Meglepetésemre legtöbbjük csak pillanatnyi benyomásokat visszahangoztak, érdemi okfejtés nélkül. A negatív tapasztalatok közül 2 visszatérő ellenérvet sikerült kiszűrnöm:

1. Hogy a karakterkezelés a 2. félidőben elhalványul a látványparádé kedvéért.
2. És hogy a vizuális kellékek (űrhajó, energianyalábok, hologram, páncél, stb.) túl parasztvakító kinézetet kaptak. Már ahhoz képest, hogy jókora többségük megsemmisül a katarzispercek folyamán.

Más szóval: az első értekezések szerint a Transformers divatja, a robbanás- és háborúfétis "szennyezi be" a tartalmat.

Látom én, honnét jöttek ezek az érvek. Bár Snyder kompetens rendező, és művén meglátszik a munka, az bizonyosan nincs egy szinten Nolan képregényfilmjeivel. A Man of Steel háborús filmként játszódik, az amerikai haderők résztvevői a harcoknak, mint Michael Bay filmjeiben. Igaz, hogy akadnak benne csökevénypontok. Hogy ezeknek mekkora a súlya, azt külön-külön fogom mérlegelni. Annyit előrebocsátok: nekem határozottan tetszett Az acélember - összerakottsága, tartalma és hátrahagyott élmény egyaránt. Újra elhitette velem, hogy egy ember pusztán testi mivoltában, eszköz nélkül repülhet.

#

"Ezek a törvényszolgák a szüntelen vitáikkal hagyták, hogy Krypton válságba süllyedjen!”

Gyengém az igényesen részletezett mitológia, és Az Acélember bizony ólomsúllyal rátapint erre. Míg Richard Donner 3 filmszeletben mesélte el Clark útját Kryptontól Metropoliszig, Az acélemberben folyamatosabb és kiterjedtebb a dolgok kapcsolatrendszere. Itt a Krypton nem pusztán Superman szülőföldje, a bevezető nagyegység helyszíne. Az egész cselekmény a kryptoni világ végéről szól. Évekkel azután, hogy a bolygó kimúlt, és Clark felnőtt, Krypton civilizációjának egy darabkája érkezik el a Földre Zod tábornok hajójával - pechükre pont a militarista darabkája.

Bár én Donner kétrészes eposzát is kedveltem, a kriptoni eseménysor és az ok-okozat benne kissé lötyögött. Ott Superman egy atomrakétával pusztította el a Fantomzónát, mely Kal-El hajójával együtt jött a Belső-Naprendszerbe. Sokkal hihetőbb Az Acélember forgatókönyve, az instabil magszerkezetű Krypton robbanása hasítja szét a Fantomzónát. Így aztán Zod és tucatnyi híve szabadon járja az űrt, míg egy jeladás tudtukra nem adja Jor-El fiának hollétét.

Magát a tényt, hogy Zod egy katonai jellegű parancsnok, sose láttuk igazán eddig. Zod előbb Krypton megmentőjének, később örökösének tekinti magát, de nem a megalománia, hanem a túl radikális elhivatottság és kötelességtudat vezérli, mikor fellázad Krypton Nagytanácsa ellen. Akárcsak a Galaktikus Szenátus a Star Wars-ban, Krypton döntéshozói is képtelenné váltak a világválság kezelésére. Ilyen helyzetben pedig természetes, hogy sokan az egyszemélyi hatalom mögé sorakoznak föl.

Ezen lyukak betömködése mellett Az acélember bővíti pl. Jor-El és Zod ismeretségét. Mindketten tisztségviselők, s a maguk módján mindketten féltik a kriptoniakat a közelgő planetáris holokauszttól. Ám mikor sor kerül a katonai puccsra, Jor-El mégis szembehelyezkedik Zoddal:

"Segíts, hogy megmenthessem a fajunkat." (...)

"És ki dönti el, mely vérvonalak lesznek a túlélők, Zod? Te?"

Még a csecsemő Kal-El útnak indítása is szervesen kapcsolódik Zod és Jor-El konfliktusához. Jor-El fiával együtt egy különleges kódexet is elküld, épp a megérkező Zod szeme láttára. Ez vezet oda, hogy Zod bosszúból végez Jor-Ellel, nem sokkal azelőtt, hogy elbukik és a Fantomzónába száműzik őt.

Egyszerűen ostobaság, amikor "2. Bosszúállóknak" vagy "Zackformers-nek" titulálják ezt a movie-t, csak mert globális léptékben ábrázol egy krízist (furamódon a Világok harcát jóval kevésbé divat támadni ugyanemiatt). Amellett, hogy stabil sztori és tisztes karakterkezelés támasztja meg az akciófaktort, valamilyen értelemben végig az emberiség egésze áll a téma középpontjában. Mekkora hatással lehet egy kriptoni létezése akár egy egész bolygó lakosságára?  

Első ízben nem nevettem ki képregénymoziban a tervet, hogy valaki az egész Földet egyfajta édenkertté akarja változtatni. Mivel Krypton bolygóállam, nem vad az ötlet, hogy megfelelő masinériával formálni lehetett a bioszisztémáját - főleg miután Jor-El és Lara idején már pusztulófélben volt.

Übermensch-szózatokról is hallhattunk épp eleget hasonló produkciókban. De azoknak sosem volt elég merszük teljesen eköré szőni a történetet, eltérő nézőpontokat adva, hogy mit jelent genetikailag felsőbbrendűnek lenni. Zod Krypton megmentőjének, később örökösének tartja magát, akire a gondviselés rábízta, hogy új hazát találjon a régi nép túlélőinek. Ugye: a Mózes-párhuzam: elhozta őket a Földre, amely alkalmas lehet, hogy - mint mondja - "egy új Kryptont építhessenek". 

 

#

"Hogyan találsz meg valakit, aki az egész életét a nyomai eltüntetésével töltötte?"

Clark Kent előéletéről újat mutatni lehetetlen-közeli kihívás lehetett. Egyszerűen túl közismert a származása és gyerekkora. Itt csillog szerintem igazán az írói munka. Tudtuk, hogy Clark a nevelőapja, Jonathan halála után talált rá Jor-El örökségére, de a kieső idő hézagos volt. A magára maradt ifjú éveket töltött vándorlással, különböző álnevek alatt vállalva alkalmi munkákat, időnként megeresztve 1-1 mentőakciót. Csak egyetlen emberben bízhat, és az a nevelőanyja.

Remek összecsomózás, hogy Lois Lane az űrhajója felfedezése kapcsán ered a fantomember nyomába. Idővel visszatalálva az özvegy Martha Kenthez és Clarkhoz. Elég kiszámítható, hogy nem fedi föl a titkát, miután megismerte azt. Szerencsére a beszélgetése Clarkkal segít hihetőbbé tenni, ahogy ezt eldönti. "Apám úgy vélte, hogy ha a világ megtudná, ki vagyok, kirekesztene engem."

Elvárásom volt a reboot felé, hogy Superman nem lehet pusztán egy magányos férfi, akivel a világ érthetően bizalmatlan. Többféle konfliktust kell elé állítani, ami nem az erejét, hanem az értékeit teszi próbára. Különben az "emberközeli hős"-ötlet egy merő reklámfogássá üresedik, és az akcióval tömött részekre zsákutcába fut a férfi jellemfejlődése. Sokan kritizálták a produkciót, hogy épp ettől felületes.

Én ezzel csak bizonyos fokig értek egyet. Superman-en igenis jól kivehető jellemfejlődés megy végbe, amely a megfontoltságról szól. Jonathan tudja, hogy fia szenved a magánytól, azt se tudván, mi végre került a Földre. Nem állít fel vasszabályokat Clarknak, csak mert féltené őt meg a világot egymástól. Arra próbálja rávezetni, hogy a segítő szándék is voltaképpen késztetés. Indulat, melyet csak többször felülbírálva szabad követnie, mégha így mások élete is veszik oda. 

Ízléses tragikum, hogy Jonathan ezen okításának épp a saját halála adja meg a végső nyomatékot. Mikor Smallville-on tornádó söpört végig, és elszakadt a családjától, leintette az utánakészülő fiát. "Az én hibám; ne ments meg, ne áruld el magad." Bevallom, ez a része szerintem is erőltetett, jobban örültem volna, ha itt is hogy szívrohamban hunyt volna el. Viszont ennek így legalább megvolt az a haszna, hogy Jonathan alakját nagyobbnak láttatja, egyenrangú apafigurának, mint Jor-El.

Mindez kettős terhet ró Clarkra, a fiatalemberre: nemcsak végignézte az őt felnevelő férfi halálát, tétlenségével gyakorlatilag feláldozta Kentet. Lelkiismeret vs. "a nagyobb jó". Clark számára ez a "nagyobb jó" sokáig csak annyiból áll, hogy erejét palástolja, esélyt adva magának, hogy a jövőben másokat megmenthessen. Így marad mindaddig, míg nem találkozik Jor-El-lal, és az nem önti szavakba, mi a "nagyobb jó", mi a rábízott küldetése. 

Itt lehet a kutya elásva, miért nevezték egyes kritikák "érzelemtelennek" meg "szívtelennek" a produkciót. Clark ugyan sikerrel rászorítja magát mindkét apafigurájától kapott intelmeire, sőt egy ponton (Zod halálakor) - kényszerűségből, de mégiscsak akarattal - át is hágja azokat. De nincs konklúzió. Nem épít a már megszilárdult tézisekre saját felismeréseket; egyszerűen helytáll, mint az emberiség védelmezője. Ettől kétszer is megtorpan a karakterfejlődés:

1. Egyrészt, miután Zod követelésére feladta magát, a globális fenyegetés közepette csökken a karakterek mozgástere. Mind a szükséghelyzet tartozékaivá válnak.
2. Superman gyötrelmet érez, mikor rákényszerül, hogy megölje Zodot (ezt majd részletezem). Továbblép rajta, de nem látom, hogy a tettéből leszűrt volna valamit. Ó, az eszmék prímák, ez csak az egyetlen kivétel volt!

Nem keltene ez akkora hiányérzetet, ha a cselekmény nem igazolná, hogy Clarknak semmit se kell tanulnia a jövőre nézve. Zod és jobbkeze Faora tömeggyilkossággal zsarolták, majd kis híján leigázták az egész Földet. "Minden lélekért, akit megmentesz, mi megölünk 1 millió másikat." Azzal, hogy keveset  se mutat meg a globális invázió utóéletéből, a film úgy állítja be, mintha Superman mindent elrendezett volna. Megakadályozták a legrosszabbat, igen. De ezt Clark tisztán a fizikai adottságaival, kevésbé a körültekintése, és cseppet sem a probléma-megoldó készsége által (pl. legalább próbálhatta volna a párbajt Zoddal Metropolis-on kívülre terelni) verekedte ki. Ezekből remélem, többet kapunk majd a folytatásban, sőt akár erre épülhetne a folytatás története.

Kicsit korai, de ennek kapcsán említeném a film befejezését. Clark Kent a Daily Planethez áll be dolgozni. Stílusos zárás éppenséggel, hisz így végre sikerült beilleszkednie. Csakhát logikaficamos. Clark Supermanként ország-világ előtt repkedett egy megalopolisz egén. Erre megint annyicska lett a városi álcája, mint az összes eddigi feldolgozásban: szemüveg, utcaruha, fésült haj. Az pedig csekély vígaszt nyújtó újítás, hogy Lois már tudja a titkát, mikor munkatársak. Talán Clark abban bízik, hogy senki nem látta elég ideig, elég közelről az arcát Supermanként?

És ha a megoldás ilyen kézenfekvő, ugyan mi tartotta vissza eddig attól, hogy elutazzon Metropolis-ba? "Találnom kell egy munka(helye)t, (...) ahová nem néznek be kétszer, ha valami veszélyes helyre akarok utazni, és kérdéseket teszek fel." Az se világos, hogy egyáltalán van-e Clarknak újságírói képesítése. Netán hamisított egyet? Mert nem hiszem, hogy referencia nélkül felveszik az ország egyik vezető lapjához, csak mert ügyesen ír.

#

"Ne tedd ezt, El. Az utolsó, amit akarnék, hogy ellenségek legyünk."

A többféle konfliktus nagyon jót tesz a filmnek. Clark tinédzserként nehezen fogadja el Jonathan érveit, hogy néha jobb tétlennek lenni, és ez a teher felnőttkorában is kísérteni fogja. Jor-Ellel érdekes módon nincs ilyen gondja: az ő szavai sokkal inkább a megnyugvást hozzák el neki. Zod és Jor-El vitája a dominancia és a tolerancia ellentéte. Melyik a túlélés biztosabb záloga. Bár az inváziónál Jor-El rég halott, elmentett holotudatával Zod megismétli a hajdani szópárbajt:

"A népeink létezhetnek együtt!"
"Hogy aztán évekig szenvedjünk a beilleszkedésért, mint a te fiad?"

Örvendetes, hogy Clark ezt a konfliktust nemcsak úgy "megörökli" a vér szerint atyjától. Zod szerves részét képezi a karakterérésnek. Azzal, hogy a tábornok a kiadatását követeli, mindaz beteljesedik sőt eszkalálódik, amit Clark addig a rejtőzködésével elkerülni próbált:

1. személyes szabadsága elvesztését,
2. az USA-haderők célpontjává válik, 
3. és a kriptoni jelenlét miatt általános a rettegés.

Mindig üdítő egy képregény-adaptációban, ha egy szuperhős ennyire kényszeredett helyzetbe kerül. Superman úgy fogalmaz Lois-nak: nem közvetlenül Zodnak adja meg magát, hanem az emberiségnek. Az eredményen ez mitsem változtat, de így legalább nem ad rá okot, hogy a földiek őt is ellenségként kezeljék. Ez sokat elárul valakiről: veszett ügynél is ami keveset lehet, azt felvállalja, hogy megteszi a többiekért. Míg Zod vert helyzetben is csak magára gondol.  

Zod mindig is Superman sötét tükörképét jelentette, és itt sincs másként. Miután a kriptoni űrcirkáló és Zod hívei visszakerülnek a Fantomzónába, sor kerül egy utolsó kézitusára Zod és Superman között. Mielőtt bosszúból nekitámadna, Clark megrökönyödöttséget lát Zodon, amiért - hozzá hasonlóan - egyedül maradt. "Minden cselekedetem - nem számít, mennyire erőszakos vagy könyörtelen - a nagyobb jóért van: a népemért. És most: többé már nincs népem." Ebből világosan kitűnik, hogy Zod olyan, amilyenné Clark a Kentek nevelése nélkül válhatott volna: önző, radikális, destruktív. A "nagyobb jó" és a "népe védelme" jogcímén nem válogat az eszközökben, s mikor ezeket veszni látja, teljesen megadja magát a haragnak.

Rajongók egy csoportja máig azon fanyalog, hogy Superman gyilkolt. Igen: kioltott egy életet - mégha a ő antagonistáét is. A jellemábrázolásra kellett borzasztóan rágyúrnia a reboot-nak, és így se lett tökéletes. Zod, mint minden diktátor, a teljes győzelemre törekszik. Csak miután Clark kézitusában is legyűrte őt, kapcsol át Aljadék-Üzemmódba. Lézerszemével célbaveszi, ami mindkettejüknek a legfontosabb: a népe tagjait. "Ha annyira szereted ezeket az embereket, akár meg is gyászolhatod őket!"

Napestig lehet lamentálni rajta, mit tehetett volna a könyörgésen kívül Clark, mielőtt kitörte a nyakát. És bár Lois-szal együtt tudjuk, hogy ez a kisebbik rossz volt, együttérzünk Az Acélemberrel, hogy lelkifurdalásában felordít, és a nő karjaiban könnyezni kezd. Nem érzelgős, mert az ő szemszögéből tényleg úgy tűnhet, hogy Zodnak adott igazat Jor-Ellel - és Jonathannal - szemben. De most már nem sokat tehet azonkívül, hogy elfogadja és továbblép.

# 

"Az egyetlen módja, hogy megtudd, mennyire erős (lettél), hogy folyton teszteld a határaidat."

Senki nem mondhatja, hogy vizuális ingerekben szűkölködne a Man of Steel. Snyder stílusa éppoly felismerhető, mint pl. Tim Burtoné. A megálmodott panorámaegyüttes gigászi, részletgazdag és funkciócentrikus. A sötét, árnyékos képsorok gyakori használata sosem válik szürkévé vagy unalmassá.
Dorgálást Snyder egyedül azért érdemel, hogy néhol - főként a kriptoni anyacirkálóról készült totálképeknél - valóban túlzásba esik a CGI-használattal. Superman még nagyobb odafigyeléssel kell törekedjen a pusztulást minimalizálni, mégha ellenfelei az egész világot fenyegetik is. És nem vagyok technikai szakember, de néha esküdni mertem volna, hogy nem-akció-jeleneteknél is elmozdul a kameraállás.

A Superman-öltözet megreformálása fantasztikusan sikerült: felismerhető, de igazítva a mai moziéra ízléséhez. A köpeny hosszabb, mint valaha, az "S", az El-család "reményt" jelentő védjegye ízlésesen csicsázott. A rendező bevallása szerint próbálta mentegetni a vörös alsónemű rajzolatát, de - hála a jó Istennek - végül elvetette.

Maga a gúnya uniformizált kriptoni viselet: arra került föl eredetileg a magas rangú személyek páncélzata. Jor-Elt is láttuk, hogy páncélja alatt kéket hord, míg Zod feketét. Így sokkal több értelme van Superman ruházatának, minthogy egyszerűen rajta termett volna, ahogy a '78-as verzióban. A páncélokat pedig imádtam: valóban olyan, amit egy másik planéta harcos szellemű humanoidjai viselnének.

Jor-El intelligens hologramja kockásan tünedezik elő, ami jelzi, hogy adatálisan jeleníti meg egy szerkezet. Ezzel inkább csak megbékültem menetközben. Ellenben Zod tábornok felhívása, az interferencia miatt kásás alakja páncélban hátborzongató látvány volt. Mintha a Sátánt néznénk élő, egyenes adásban.

A fő ellenérv Superman-nel szemben mindig is az volt, hogy erejét és gyorsaságát soha nem szabták pontos arányok és értékek közé. Itt is inkább Superman gyorsasága az, amit behatárolhatóbb. Vándorlásakor még nem tud repülni, miután pedig megtanulta, teljes erőből is "mindössze" a hang, nem pedig a fény sebességére képes. Többi képessége lézerszem, vagy a talajról felrepülés is hangsúlyosabb ábrázolást kapott, mint eddig volt. Clarknak a számomra legmegragadóbb "extrája" mégis épp a legkifinomultabb volt: mikor a tengerben sodródva érzékelte a hosszúszárnyú bálnák dalát.

A közeli felvételek földön, vizen, levegőben és űrben egyaránt lenyűgözőek. Követhetőek a küzdelmek és a kriptoniak ütései, nemcsak elmosódott foltokat látunk cikázni. Természetesen Zod és Faora képzettebben harcolnak Clarknál, hisz ők egész életükben edzettek, míg ő csak egy kis ideje használja szabadon az erejét Supermanként.

Másfelől viszont: őneki sosem volt védőpáncélja, mint Faoráéknak. Így érzékeit, szervezetét hozzá kellett szoktassa a földi környezethez, megszűrve és szelektálva az ingereket. Mihelyt a sisakjuk betörik, ellenfeleit az összes új inger megrohanja. Ezek a részletek igenis fontosak, hogy nyomonkövethető maradjon, mikor ki áll nyerésre a közelharcokban.

#

"Csak el kell döntened, milyen emberré akarsz felnőni, Clark."

A casting egyszerűen fenomenális. Amellett, hogy névóriások erősítik, egyes színészválasztások bátor és állejtős döntések voltak. Kevin Costner felolvad Jonathan Kent szerepében: remekül hozza azt a szürke vidékiséget, ami mögött egy elvekkel bíró, következetes családfőt ismerhetünk meg. Henry Cavill 2 éve a 300-hoz hasonló Halhatatlanokban bizonyította: illik rá az eposzi harcos bőre. Nem tudom biztosan, mennyire jó Clark Kent, viszont tökéletes Kal-El. Fejformája még picit jobban is hasonlít a képregények Acélemberére, mint Christopher Reeve.
Michael Shannon Zodja arrogáns, tekintélyelvű, de értelmes vezető. Az abszolút befutó viszont nálam Russel Crowe, mint Jor-El: Alec Guinness Obi-wanjával együtt a kedvenc mentorfigurám olyan alkotásból, mely műfajilag egyszerre sci-fi és akció. 


Laurence Fishburne, a Mátrix Morpheus-a megfelelt Perry White-ként. Tetszik nekem ez az üdítő antisztereotípia, miszerint fehér bőrű képregényfigurákba fekete színészek lehelnek új életet. 
A többi mellékszereplő közül még a két "anyaalak", Martha és Lara azok, akik rendelkeznek valamennyi személyiséggel.

Amy Adams volt a legkülönösebb színészválasztás a női főszereplőnek, nemcsak a vörösesbarna hajszíne miatt. Kiváló színésznő, és szimpatikus Lois Lane-t tesz le az asztalra. Kitartó, proaktív és egyenes nő. Ugyanakkor itt kissé túlzottan szelíd, puhított a természete. A 70-es évek óta mindegyik inkarnációjában jellemezte a karaktert egyfajta provokatív cinizmus és irónia, amivel határozottabb benyomást keltett. Ezt kissé hiányoltam.

Közte és Clark között tettenérhető a kötődés, és szerencsére nem lett hamis. Ahogy Lois átöleli a könnyező Supermant, az valóban megható jelenet. Csak az egésznek van egyfajta csiszolatlan, túlidealizált íze. Innen nézve akár örülhetünk is neki, hogy kollégák lettek a záráskor. Ha 2 ember közvetlenül egy életközegben él és dolgozik, az mégiscsak jobban formálja a kapcsolatukat, mintha egy armageddon közepébe csöppennek.

Még röviden kitérnék valamire: Snyder direkt kerüli az amerikanizálást. Lehet, hogy a világ hadseregei közül csak az amerikait látjuk szerepet vállalni, ám józan határon belül marad a jelenlétük. A hidegháború idejéből maradt egyik csökevény volt korábban, hogy Supermant bármiáron az amerikai erő és erély jelképeként ábrázolják. Mint egy beszélő zászló. Ezt jobb, ha kiverjük a fejünkből. Egyedüli oka, hogy Superman bírni akarja a haderők bizalmát, hogy személyi szabadsága megmaradjon, s így megsegítse a civil lakosságot valamilyen katasztrófahelyzetben.

Még mindig azt mondom, hogy Zod inváziója után nagyobb változás kezdetét kellene látnunk, mint hogy Superman és a hadsereg között helyreáll ez a diszkrét méregetés, a status quo. De legalább sikerült iróniát csepegtetni a felállásba:

"Felteszem a nyilvánvaló kérdést: honnan tudjuk, hogy egy napon nem fog Amerika érdekei ellen cselekedni?"

"Én Kansas-ben nőttem föl, tábornok. Olyan amerikai vagyok, amilyen csak lehetek." 

#

"Te fogsz átadni a Föld lakóinak egy ideált, melyre törekedhetnek majd."

Számtalan pletyka és találgatás tárgyát képezi, hogy mi lesz a DC-moziművek jövője az évtized folyamán. Egyesek DC-szuperhéroszok ligáját akarják látni, mások önálló, érettebb hangvételű sztoriláncokat. Annyi bizonyos, hogy Zack Snyder igenis megfelelt az elvárásoknak. A század során először a Warner stúdiónak sikerült egy szupererővel bíró ikonról értékálló filmet létrehoznia. Nyilván sokan lesznek, akik a jövőben sem fogadják el a modernizált Superman tényét és/vagy milyenségét. De az új széria működik, tehát talapzatot képezhet új részek számára.
Ez a movie igazságot szolgáltatott Superman karakterének, és hiányosságai mellett is gondolatébresztő. 2013 terméséből az egyik kedvencem.

A pontszámom a Man of Steel-ra: