Star Trek A Sötétségbe

Elég nyilvánvaló, hogy a Star Trek Into Darkness 3D-ben megálmodott moziteremtmény. Ezt nem lehet nem észrevenni rajta: csavaros, helyenként eszeveszettül pulzáló, és szereti a hatalmas méretek kihangsúlyozását. Legyen szó egy csillaghajó felületéről, egy reaktorszerkezetről, vagy egy milicista konfliktus kiterjedését illetően. Egyszerre törekszik felülmúlni saját prequel-ját, és felnőni a korábbi idővonal legnemesebb pillanataihoz - több-kevesebb sikerrel.

J. J. Abrams koncepciója ugyanaz maradt, mint a reboot-nál: fiatalosan és bátran újraálmodni a XXIII. század idejét. Felturbózza a vizualitást minél több extrém akciószcénával és térhatású kameratotálokkal, melyek így minket is beszippantanak a szereplők hajmeresztő helyzeteibe. Kezdve rögtön a legelején, mikor Kirk és McCoy - helyi bennszülöttek elől menekülve - lezuhan egy meredek partról a tengerbe, vagy Spockot védőszkafanderben körülöleli a vulkanikus magma. Egyetértek azokkal, akik ezt Indiana Jones-koppintásnak érzik, de attól még nem lóg ki a Star Trek világából. Egy ilyesfajta szituba belekerülni rájuk vall.
Tudtam az indítórész alapján, hogy a rendező látványorientált, és csak remélni tudtam, hogy a forgatókönyv nem csupán körítés lesz egy monomán effektparádéhoz. A Star Trek-univerzum hagyományai nyomnak annyit a latban, hogy legalább a törekvést kikényszerítsék egy okos cselekményre, vagy az ősklasszikus szereplők profilos újra-megelevenítéséhez. A témataglalás mélysége és a lyukak száma pedig eldöntik, maradandó remekmű születik-e, vagy csak egy jó kivitelű, nyári kukoricaetető.

Sztori és karakterrajzok terén is azt tapasztalom, hogy az új irányzat fejlődőképes. Míg az előzmény főleg a csapatmunka szükségéről szólt, az Into Darkness már kicsit érettebb, megfoghatóbb problematikát vállal tárgyalni: mennyire szeghetőek a Csillagflotta szabályai "szükség" címén. Ennek nagyon örültem. Mikor a 2009-es rész landolt, keményszívű rajongók vádolták Abramst, hogy míg koncepciója merész és újító, az nem - vagy nem kellően - karolja fel a Trek-világ leglényegesebb attribútumait:

• az innovatív tudományos ötleteket és dilemmákat, szokatlan jelenségek, fajok és/vagy találmányaik kapcsán;
• a moralitást a pozitivista jövővízió mögött: az emberiség azon énképét és értékkódját, amely alkalmassá tette más humanoid fajokkal a tartós konszenzusra, sőt egy intergalaktikus szövetség létrehozatalára;
• a felfedezés elementáris örömét: megtapasztalni, hogy a kozmosz mekkora távolságai és szépségei ismerhetőek meg, akár egyetlen emberélet léptékében is.

Értem, hogy ez az ellenszenv honnét jön. Az új irányzat még nem merészkedett igazi mélységekbe dráma vagy jellemérés terén - részben mert a legénység tagjai még karrierjük elején állnak -, és egy csomó ötletét a korábbi epizódokból meríti. Több látványmozitól, de bizony akadnak benne puszta kirakatjelenetek, melyek bőszen fárasztják a retinát 3D nélkül is, ám nem szerves részei a cselekménynek.
De bármilyen ízlése legyen a nézőnek: a Sötétségben valódi tartalmat hordoz, még akkor is, ha inkább politikai akciófilm, mint tudományos fantasztikum. 

Amatőr krititizálóként izgalmasnak találom, mennyi összehasonlítási alap kínálkozik ennél a cikkalanynál. A Star Trek igen egyenetlen filmcsokor: sosem lehet előre tudni, milyen lesz a végeredmény. Imádom a 6. és a 8. részt. Utálom az 5.-et és a 9.-et. Tudom, hogy a legtöbb rajongó a Khan haragjára esküszik, mint a legjobb Trek-mozira. Abrams is nyilván ezért vette onnét a főgonoszt, a cselekmény egy szeletét, és a talán legmeghatóbb Trek-halálesetet - mindezt persze kissé átformálva. És bár a Khan haragja szerintem se rossz, nekem attól jobban tetszik a legelső, még a 70-es évekből - vagy ahogy régebben szokták csúfolni: a "Slow-Motion" Picture.

James Tiberius Kirk egyik első kapitányi küldetésétől indítunk a Nibiru bolygón. Miközben egy szupervulkán kitörését próbálják megelőzni, Jim az Enterprise-t felfedve menti meg Spock-ot a tűzfolyamtól, megsértve az Elsődleges Direktívát. Később, mikor a Parancsnokság ülését terrortámadás éri, Kirk tanúja lesz pártfogója, Christopher Pike halálának. Így Jimet a támadó, John Harrison likvidálására küldik, túl a föderációs felségűrön.

Kirk-öt itt egyszerre több ólomsúlyú konfliktus fogja közre, amik aztán a katarzis perceiig el sem eresztik:

1. Kemény kritikát kap Pike admirálistól, mert felelőtlen és nem körültekintő volt. Ezt nyomatékosítja az ideiglenes lefokozása is.
2. Bosszúvágyat érez, mert ott volt a merényletkor a tanácsteremben. Látta, amint kollegái közül többeket lelő a támadó, köztük magát Pike-ot.
3. Titkos küldetést vezet a Kronosra, vagyis a szomszédos Klingon Birodalom szívébe. Ha leleplezik, kitör a háború.
4. Mikor elfogja Harrisont, az egy konspiráció részleteit fedi fel előtte, melyet épp a Föderáció egyik vezetője, Marcus admirális irányít a háttérből.

A cselekmény tehát kvázi a 2. és a 6. rész amalgámja. John Harrison leleplezi, hogy ő valójában Khan, a genetikailag módosított szuperember. Marcus admirális pedig törekvésében Chen tábornokot idézi: direkt háborút akar kirobbantani a Föderáció és a klingonok között, egy új típusú csatahajó-arzenált használva. Kirk-öt pedig eldobható bűnbaknak használná fel a terveihez.
Találtam egy-két látványötletet, amely viszont az 1. filmből tűnik ismerősnek; ezeket gyorsan félrepakolnám:

1. Térváltás közbeni tűz alá venni egy nagyméretű objektumot. Míg a '79-es verzióban az Enterprise lőtt szét egy aszteroidát, itt az Enterprise-t lövik meg súlyosan a szubtéren belül. Utóbbi sokkal látványosabb, és illusztrálja is, mennyire hatékony az admirális titkos fegyverzete, melyet majd a klingonok ellen akar bevetni.
2. Az antagonista a női főszereplő tisztet elsugározza a hídról, Kirk szeme láttára. De míg Iliát adatelemekre bontotta egy gépentitás, addig Carolt csak eltranszportálta onnét az admirális, aki mint megtudjuk: az édesapja. Carol Wallace engem inkább egy "apuci kedvence"-típusú barbie-ra emlékeztet, mint komoly kutatótisztre. Egy ponton még a "bajba jutott hölgyike" posztját is megkapja. És hát: szánalmas fan-service, amikor átöltözéskor hosszan pózol fehérneműben Kirk-nek; erre éppen elég volt Uhura vetkőzése 2009-ben!

Elsődleges probléma ezzel a darabbal, hogy hajlamos túlozni. Túlzásba viszi az akciózást, ami olykor odatolakszik a sztori haladása elé. Eltúlozza az Enterprise modernitását: az átlátszó és fehér felületek halmozása, a neonvilágítású műszerfalak, és a térváltáskor remegő hajótest, kiegészítve hátrahagyott fénycsíkkal. Marcus titkos hadihajója, a Vengeance meg már valóságos űrtankként dübörög! Mindezek mellé a 2009-es verzió eltúlozta a fiataloskodó hangvételt. Van abból itt is, de most már hál'Istennek mértékkel használják.
Túlzásba viszik néhol a karakterek eltökéltségét, majdnem annyira, mint mikor Spock indulatból lesugározta Kirköt egy jégbolygóra. Kirk kifulladásig rúgja és püföli Khant a Kronos-on, a legelején pedig elemi eljárást mulaszt el parancsba adni: az előzetes feltérképezést. Mikor majd a vége felé Spock futva üldözi Harrisont, láthatóan megint tisztán indulatból cselekszik. Függetlenül a megrögzött vulkáni szabálytisztelettől, ennél ésszerűbb módszert is találhatna, hogy ártalmatlanná tegye. Majd erre visszatérek a nagy haláljelenetnél.


Marcus motivációja szintén kicsit elrugaszkodott a realitástól. Ő az, aki Khant felébresztette 300 éves mélyalvásából, mivel a harcképessége fejlettebb a mai kor emberéétől: az admirális 72 sorstársával zsarolta, hogy fegyvereket tervezzen neki. Marcus igazi cselszövő: mikor megtudja, hogy Khan áll a londoni kettős merénylet mögött, még kapóra is jön neki Kirk. Oké: visszanyomom ezt az érzelmes bakfist a kapitányi székbe, elvégeztetem vele a piszkos munkát, és mivel a térhajtóműjüket hazavágtam, csak hátradőlök, míg a klingonok kicsinálják őt nekem!

Amit nem értek: konkrétan kirobbantani akarja a totális háborút. Mire föl? Persze, korábban ecsetelte, hogy puskaporos a viszony a két gigaállam közt, de ez se neki, se a Föderációnak nem közvetlen érdeke. Főleg úgy, hogy még likvidálnia kell az Enterprise-t, Khant, és az ő lefagyasztott legénységét. Kellően kegyetlen és romlott, ahogy Kirk könyörgésére, hogy kímélje meg az Enterprise-t, így felel:  "Ha ez vígasztalja: mindenképpen megöltem volna önöket." Ez egy félőrült hadvezérnek a túllihegett sarcolási vágya, ami inkább Khanra lenne jellemző: miután puszta kézzel széttöri Marcus koponyáját, maga tör az Enterprise elpusztítására.
Sejtem, hogy mit akarhat ábrázolni a rendező: Khan az emberi pusztításvágyat szimbolizálja ebben a szcenárióban, ami a mai békés világrendben már elsorvadt bennünk. Ezt Khan is hangoztatja Jimnek és Spock-nak, innen ered a felsőbbségtudata. És ez a gyilkos ösztön előbb erkölcsileg, majd fizikailag is elpusztítja az admirálist, mint emberi lényt. Kinyitottam Pandora szelencéjét, ami végül az én vesztemet okozta!



Abrams gyakorta úgy viselkedik, mint egy hiperaktív fanboy. Az ütemezés néhol nagyon türelmetlenül halad. Rendezőnk annyira siet, annyi helyen fordul elő ún. "jump-scare", annyira próbál minél több extravaganciát csepegtetni művébe, hogy gyakran elsiklik a részletek fölött. A movie érezhetően jobban lett megírva, semmint megrendezve. A pofásan megírt szkript  kompenzálja ki a direktor figyelmetlenségét: az eseménysor összetett, a cselekedetek ok-okozata többnyire logikahű. És bár részletes jellemrajzot csak 3-an kaptak (Kirk, Khan és Spock), az Enterprise összes tisztkarakterének jut konkrét szerep a cselekményben.

Khan Noonien Singh az Into Darkness leghatásosabb újítása. Jobb, mint az eredeti. Benedict Cumberbatch Khanjáról el tudtam hinni, hogy kitenyésztett szuperkatona, aki le tud szedni egy tucat klingont. "A hideg hulláikon fogok átgázolni!” Nagyon sajnálom, hogy maguk a klingonok csak 5 percig szerepelnek, mintha Abrams merő kuriózumnak villantaná fel őket a 3. részig. Mindesetre így is jól kirajzolódnak előttem az erőarányok:

sima ember < vulkáni < klingon < génjavított ember

Nem véletlen, hogy a The Wrath of Khannak akkora nimbusza  alakult ki az amerikai Trek-fanoknál. A régi, Montalban-féle Khan szerintem is erőteljes karizmával, küzdőszellemmel és bosszúszomjjal bírt. De neki a terve túl leegyszerűsített volt. Harci készsége is inkább egy rosszul idomított vaddisznóéra emlékeztetett engem, mintsem egy fejlesztett DNS-ű szuperkatonára. Attól igazán kegyetlen, hogy egyszerre harcéhes és kalkulatív.
Itt végre az intellektusa is hangsúlyt kap. Egymás ellen játssza ki ellenfeleit: mikor megtudja, hogy a 72 társát tároló torpedók Kirknél vannak, feladja magát, és feltárja neki az igazat Marcus tervéről. Kimondva is a lelkiismeretére akar hatni, ezzel nyomatékosítva szavait. Remekül van felvezetve a kooperációjuk: Kirk Spock érveit és saját érzelmeit is félreteszi, mivel szükségük van Khanra a megváltozott konfliktus kezeléséhez. Khan pedig ki is tart mellettük, mielőtt a Vengeance hídján hátba támadná őket. Ezen még csavarnak egyet az írók: Kirk nem hülye, a hídra érve Scottyval kábítólövést adat le Khanra, akinek ez persze meg se kottyan.

Az egyik aspektus, amit leginkább kedvelek a produkcióban, hogy nagy hangsúlyt helyez a  viszonyrendszerre Spock, Kirk és Khan között. Mindhárman az emberi természet egyik oldalát, egy-egy gondolkodásmódot reprezentálnak. Ha Spock a merev logika, és Kirk a cselekvőkész ösztön, úgy Khan kettejük tökéletes kombinációja - harcászati szempntból. Teste erős és ellenálló, legalább, mint Spock-é, de azt olyan fűtötten és impulzívan használja, ahogy Kirk tenné. Khan is a logikára alapoz, de olyan villámgyorsan adaptál új adatokat, helyzeteket, hogy pillanatok alatt precíz tervet tud szőni, éppúgy, ahogy Kirk improvizál szorult helyzetben.

Ami hiányzik belőle, az az erkölcs. Képtelen rá, hogy önmagáért becsülje az emberéletet. Emiatt lesz más Spock és Kirk jellemfejlődése az előzményfilmhez képest: ott is túl kellett lépniük a nézetkülönbségeiken és a személyiségük korlátain, de még nem ennyire. A környezetük óvását puszta kötelességből a személyes motivációjukká kell változtatniuk, baráti és/vagy családi kötelékként felfogva azt. Amiként Khan is tekint az övéire. Ez a fajta összetartás a TV-sorozatok egyik alapvonása, és emiatt működik olyan jól a központi dramaturgia - eltekintve néhány melléhágástól.

Sokan tiltakoztak a haláljelenet ellen, ami lényegében a TWOK-ban látott felállás tükörképe. Ebben a megkutyult múltban most Kirk áldozza fel magát a reaktormag lezárt tárolóhelységében, nem Spock. Maga a szituáció még egész érzelmesre sikeredett, különösen, ahogy Spock és Kirk elbúcsúznak az üveg két oldalán. És bár nem vagyok teljesen elégedett a jelenet összkinézetével, a felvezetése még jól átgondolt.

Egyrészt ott van Spock szála. Ő tartotta a karjában Pike-ot, amikor elhunyt. Azzal, hogy tudatát egyesíti az övével, a tapasztalt érzések révén kezdi érteni, miért nem áldozta fel őt Kirk a Nibirun. Khan valódi veszélyességét pedig nem mástól ismeri meg, mint saját jövőbeli kiadásától! Leonard Nimoy cameójával kicsit óvatosabban bánik végre az új rész, mint elődje, hisz ez az idősík most újraíródik. "Idős Spock" elmondja: Khan volt a legádázabb humán ellenségük, akinek legyőzésért nagy árat fizettek. Ennyi elég is Spocknak, hogy megsejtse, mire készül Jim, mikor a Vengeance lövései miatt katasztrófahelyzet alakul ki a gépházban.
Másrészt Kirk egész karakterútja a haláljelenetre irányul: látszólag csak arra lenne szükség, hogy az ifjú parancsnoknak benőjön végre a feje lágya, és ne vállaljon fölös rizikókat, hogy aztán előírást szegve szánkázzon ki belőlük. Pike azt vetette a szemére, hogy nincs benne alázat: voltaképp azt kifogásolja, hogy Jimet az egója vezérli, csak azután a lelkiismerete. A felelősséget az önzetlenségen keresztül sajátítja el: felajánlja Marcus-nak, hogy ő egyedül bűnhődjön azért, hogy az Enterprise keresztezte az admirális terveit.

2 kapitális baklövést fedezek fel Kirk halálát illetően, amit csak másodsorban tudok Abrams számlájára írni. Ez az írók sara.

1. Kirk miért nem védőruhában siet be a radioaktív szobába, helyrerúgdosni a reaktor kiálló szelepét? Scotty is világosan megmondja, hogy ember nem bírja huzamos ideig a sugárszennyezett közeget. Másrészt viszont: a vulkáni szervezet már valamivel tovább bírná ezt...
2. Amikor Spock az üvegfal mögül látja Kirk haldoklását, a kicsit eleve érzelgős búcsú után Spock-ra ráerőltetnek egy abszolút testidegen műreakciót: William Shatner ikonikus felordítását a TWOK-ból. "KHAAAAAN!" Elvileg ugyan tudatosul benne, hogy barátság éppolyan fontos és célravezető, mint a szabályok, de akkor is bénán néz ki az a dühös vakkantás.

Ezt leszámítva csak 3 olyan bakit találtam a cselekményben, ami lejjebb rántja a produkciót a "Fantasztikus"-szinttől:

• A hidegfúziós táska, amit Spock a Nibirun hagy. Miféle szerkezet képes egy kitörni készülő vulkáni kürtőt egyetlen perc alatt megfagyasztani??? Magyarázat híján ezt én inkább a XXV. századra prognosztizálnám a készítők helyében.
• Az az érzésem, hogy Abrams keveri a Star Trek és a Star Wars távolságkezelését. Zavaros, mennyi időbe kerül valaminek A-ból B-be jutnia a kozmoszban. Kirk a galaxis túlfeléről úgy tud beszélni a Földön bulizó Scottyval, mintha csak telefonálna a szomszédba? Mennyi időbe telt eljutni a Kronos-ra? És mi az, hogy a semleges zóna széléről torpedót lehet lőni a Kronos-ra, ami azért jócskán beljebb van?  
• Khan két nagy hibát követ el, miután már nyeregben érzi magát. Először is nem jut eszébe ellenőrizni, hogy a Spock által átküldött  torpedókban még mindig a lefagyasztott társai vannak-e. Vagy robbanóanyag. A másik pedig: kicsit sokat totojázik Spock fejének összeroppantásával. A kettejük párharca amúgy izgalmas felállás: 2 magas intellektusú humanoid, egyik idegbénításra képes, másik meg tőle is erősebb fizikailag.

A bonyolultabb természetű krízissel arányosan javult a színészi játék is. Scottyt és Chehovot még mindig nem tudom elfogadni, hiába akad több tennivalójuk. Dr. McCoy és Sulu szintén. Uhura erős idegzetű nővé ért a sequel-ra: a Kronos-on rezzenéstelen accal tárgyal a klingonokkal, akik közismerten intoleráns és kiszámíthatatlan faj. (A Flotta akadémiáján a klingon ugyanolyan kuriózumnyelvnek számíthat, mint nálunk a kínai vagy a mongol.) Az se zavarna, hogy immár Spock barátnője, ám a rengeteg másik szál között ez valahogy jelentéktelennek tűnik.


Visszahozni egy halott karaktert az életbe olyasmi, amit szinte képtelenség nem elcsépelten kikövezni. McCoy rájön, hogy Khan vére regenratív hatású, és ezzel hozza vissza a sebtiben lefagyasztatott Kirk-öt. Nem tudom biztosan, miért épp Khan vére kellett ehhez, szerintem nem zárja ki semmi, hogy Khan 72 társa közül más vérét használják a transzfúzióhoz. A lényeg, hogy mikor Kirk felébred, már bizonyos fokig új embernek számít: itteni karakterfejlődése befejeződött, s 1 év múlva már érettebb személyként vághat neki az Enterprise 5 éves kutatóútjának. 

Még a címadásról: nem a produkció jellegére vagy tónusára utal (a villogó műszerfal nem is illene hozzá). Hogy "Bele a Sötétségbe", azt ugyanúgy kell érteni, mint a Star Trek 6. alcímét, "A nem ismert tartományt": vége a belső széthúzásnak, innentől már a jövő következik, a sötét űr feltérképezetlen részein. Abrams ezzel búcsúzik a franchise-tól, mielőtt nekiállna a Star Wars VII. Epizódját elkészíteni. Stílusos ez a befejezés: Kirk-től a gyászbeszéd után a retro TV-sorozat klasszikus intro-szövegét halljuk. Minden adott, hogy az új direktor biztos hátszéllel tudjon dolgozni.

(Csak megjegyzem: a Terminátor 2.-ben Sarah Connor zárómonológja is az ismeretlen, sötét jövőről, annak várható és váratlan veszélyeiről szól.)

Szóval igen: a Star Trek Into Darkness átment. Jobb a prequel-jához képest, de az igazi nagyságtól visszarántják a sztorilyukak és az élvhajhász rendezés. Remélem, Abrams boldogul majd a Star Wars-zal. Van egy olyan érzésem, hogy testhezállóbb lesz a számára a Skywalkerek univerzumát újjáéleszteni, mint emezt.