Howard, a kacsa

Roger Ebert: "Ott ültem, és azt gondoltam magamban: az élet rövid, az élet értékes. És az idióták, akik csinálták ezt a filmet, fognak két órát az életemből, és elrabolják tőlem, hogy utána a semminél is kevesebbet adjanak érte!"

Még a Bosszúállók kapcsán döntöttem el, hogy megkeresem a leghitványabb Marvel-adaptációt, amit valaha is elkészítettek. Akármilyen szánalmas vagy visszatetsző szuperhősről is legyen szó. Meglepetés volt, hogy a célmozi egyáltalán nem szuperhős-movie, hanem egy régi George Lucas-produkció, ami mára már csaknem teljes feledésbe merült. Mint a DC-adaptációk közül a Supergirl.

A Howard a kacsa notóriusan selejt. Vagy hadd fogalmazzam meg így: minősége alulmúlja a live-action Sailor Moon minisorozatot Japánból. És nem véletlenül. Az alapanyag önmagában véve szokatlan, vad elgondolás: egy parallel dimenzió kacsaembere fotelon hátraszippantódik a mi világunkba, és egy rockbanda énekesnőjéhez költözik. Ezt az alapfelállást aztán utóbb farigcsálják egy fejfájdítóan izzasztó magyarázattal egy dimenziónyitó lézerrel. Kötelező antagonistaként az ún. "Dark Overlord" (="Sötét Nagyúr") szolgál, aki egy tökéletesen nonszensz inváziós tervet dédelget, és Howard valamiképp az útját állja.

Mozgókép-történelmet írt Lucas és megbízott rendezője, amikor leszállították minden idők egyik legprimitívebb mozis perverzióját. Valamit, ami simán túltesz a hárommellű nő ötletén a Total Recallból és a Star Trek 5.-ből. Valamit, amihez hasonlót utoljára a Tank Lány egy kivágott jelenetében láttam. Nevetséges, ahogy a készítők a premier után készült interjúikban hogyan védik rossz döntéseiket a project kapcsán.

Haladjunk sorjában: Howard otthon, "Kacsavilágban" egy sörivó, erős dohányos átlagszárnyas, aki minden hónapban előfizet a Playduck magazinra. Akárcsak a Theodore Rexnél, itt is természetesnek veendő, hogy beszélő állatok népesítik be a világot. (És akárcsak ott, itt is kirívóan hamisak az animatronikus bábuk kinézetei.) Howard az átlagpolgár. Annyira, hogy mikor a nagy sodródáskor keresztülkracchol a lakóépületén, ráérős közelit kapunk egyik fajtársáról: egy szárnyas hölgyről, aki épp fürdik a kádban... Sajnálom, Lucas, de én még túladagoltan se tennék be olyat filmbe, hogy másodpercekig mutogassam egy nagy nőstény kacsa cicijeit!

Na most: engem nem érdekel, mit mennyire számít etikusnak mutatni a filmekben. Felőlem akármit! A Rövidzárlat 2. is PG-kategória, mégis vér spriccolt a szétvert Johnny-5 fémtestéből. Egyetértek az őszintébb filmesztétákkal, amiért elítélik a mai elbírálási rendszert, és hogy a stúdiók cinikusan kerülik a felnőtt tartalmat - legyen szó erőszakról vagy szexről -. Vagy ha azt nem, az intelligens forgatókönyvet mellőle.

De a fenti példa egyszerűen agyrém. Miért akarják Lucas-ék ennyire felhívni a figyelmet a tényre, hogy ezek a kacsák ugyanolyan férfiak és nők, mint mi magunk? Howard első földi ismerőse Beverly, egy lány, akit "Quack-Fu"-tudásával megvéd néhány huligántól. Ő Howard újsütetű szerelme, akivel idővel megkedvelik egymást. "A bolygó neve Föld... úgy rémlik." Nem lehet agyilag egészséges egy olyan nő, aki egy jó, ha 1 méteres kacsával bugyiban flörtöl, csókolózik vele, és ráfekszik. Úgy vélem, ha nem zavarják meg őket, minden gátlásukat sikerült volna leküzdeniük. Mi pedig megkaptuk volna Hollywood legelső, gyerekfilmbe rakott fajtalankodós szexjelenetét.

Akkora módszeres maszlag a cselekmény minden egyes vonulata, hogy az valami őrületes. Kezdve Howard beilleszkedési problémáival az emberek világában. A jövevényt Beverly együttese, a Cherry Bomb szintén megkedveli - nyilván azért, mert ők ebben a sztoriban a "jófej utca-emberei". Talán szorítanom kellene Howard boldogulásáért, amiért sikertelenül próbál munkát vállalni, és a rendőrség ránézésre őt hibáztatja minden felfordulásért később? Vagy mert "hősiesen" eltángálja az együttes léha menedzserét egy előnytelen szerződés miatt?
És elvileg ez lesz majd a jutalma, miután a tetőpontnál meghozza a nagy áldozatát Beverlyért és az emberiségért! Elpusztítva a dimenziós masinát, lemondva a hazajutás esélyéről, Beverly beváltja egy korábbi ötletét, hogy Howard legyen az együttes menedzsere... Nos, mégha be is adnának a világnak valami mesét, hogy ő csak egy törpe fickó, aki "nem tud megválni a jelmezétől", egy befutott banda menedzserét állandóan lesné a média. Egy nem befutottét meg előbb-utóbb fájó szívvel, de kénytelen volnának lemondatni.

A forradalmian csapzott magyarázat a Howard-dal történtekre Tim Robbins karaktere, Phil Blumburtt által derül ki. Egy félreműködött, dimenzióugrást okozó lézeres masina okozta. A számtalan párhuzamos világegyetem közül épp Howardét találta el, azon belül is épp az ő lakóépületét. Micsoda mázlis kacsa! És micsoda véletlen, hogy a kísérlet megismétlésekor a gép nem működik, de a gonosz, név szerint "Az Univerzum Sötét Nagyura" fel tudja használni, hogy az emberek testébe juttassa önnön fajtársait.

Azért részletezem ennyire a főgonosz-tervet, mert őszintén megvallva: művészien zagyva. Teljesítménynek tartom, hogy ennyire folyékony trágya színvonalat engedtek ki Lucas munkatársai a kezük közül. És ha valaki, aki még nem látta a filmet, az effektekkel akarna vígasztalódni, ne tegye. A Sötét Nagyúr végső alakja egy megnevezhetetlen, kicsavarodot bizarrság, ami effekt-színvonalán a Mortal Kombat: Annihilációval vetekszik negatív irányba.

Összefoglalva: ha a Marvel a jövőben reboot-ot tervez korábbi, lehanyatlott képregényfiguráinak, akkor - pl. Elektra vagy Daredevil -, akkor ezt az egyet kerüljék, vagy legalábbis hagyják meg a legutoljára. Nem tudom biztosan, hogy vajon megható vagy komikus megközelítést illene-e jobban az alapanyaghoz. Annyi tény, hogy a '86-os feldolgozás mindkettőnek szöges ellentéte: lepusztult, analfabétán megírt, működésképtelen oszladék.

Ezért a blogom legalacsonyabb értékelését nyomom rá: