50/50

"Így élsz... így meghalsz."
"Ó, ez már beszéd!"

Az 50/50 érdekes eset. Úgy egyensúlyoz dráma és humor, családias és realista hangvétel között, hogy egyik irányába sem mozdul erősebben. Helyette visszafogottan halad és katarzis nélkül ér véget. A középutat keresi anélkül, hogy ezáltal teljesen elerőtlenedne. Mintha feldobnánk egy érmét, mely valami csoda folytán pont az élén állapodik meg. 

Will Reiser megtörtént esetén alapul a sztori: egy rádióadó munkatársa, Adam rutinvizsgálatra megy, ahol rákot diagnosztizálnak a gerincénél. A srác látszólag ugyanúgy folytatja a hétköznapjait, de azokba valamilyen szinten mégiscsak besettenkedik a betegség. Lassan, nem feltűnően. Adamen nem változik meg, nem kerül semmilyen lélektani hullámvölgybe. Hideg fejjel és unott közönnyel viszonyul hozzá, szerettei is a megszokott életüket élik tovább, bízva az orvosi kezelés sikerében.

A természetességnek mindig örülök az olyan drámában, ami hétköznapi emberek nehézségeiről szól. Befogadhatóbbá teszi azt. Sok dráma azért hajlik csöpögős személyi pátoszba, mert az érzelmi aktivitást a karakterben maradás elé helyezik. Olyan jellemek válhatnak így érzelgőssé, melyektől nem jellemző, sőt idegen az önsajnálat, vagy a kétségbeesés.

Az 50/50-nek ez a rezignált őszinteség a legnagyobb erőssége. Már az elején: a doktor totál érdektelenül közli a diagnózist Adammel, aki a bonyolult szakdumát nem érti, így az kongó duruzsolásként jut el a tudatáig. Passzoló vegyítése humornak és drámának. Ez a film védjegye: úgy betájolni a fer arányt, ahogy Adam túlélési esélyei állnak az Internet szerint: nagyjából 500-500 ezrelék.

Adam szűkebb környezete jobban lereagálja a hírt, mint ő maga:

1. Anyja rendszeresen keresi telefonon, hogy pátyolgassa (részben mert Adam apja Alzheimer-kórban szenved).
2. Festő barátnője, Rachel azt hiszi, hogy neki most, öhm, izé, kötelességféléje Adam mellett maradni, és ezelől menekülve csalja meg, a férfi háta mögött.
3. Szabados szájú barátja, Kyle pedig vigasztaló bulit rendez neki, hogy az "együttérző barát" imidzsével imponáljon a csajoknak. 

Adam nem bonyolult lélek, ám nem is színtelen figura. Utáltam volna, ha "visszafogottság" címszó alatt egy merev, közönyös pacákot kapunk, akivel alig 5-10 percünk van azonosulni, a "nagy megrázkódtatás" előtt. Joseph Gordon-Levitt ügyesen adja vissza azt, mikor egy értelmes illető felfogja, hogy egy tumor belülről fenyegeti, mégis alig rázza meg a dolog.  Ez az életszerű magatartás egy "kezdő rákostól": nem pánikol, nem kezd rögtön memoárt írni, és nem feltétlenül próbál hősiesnek látszani azzal, hogy vidáman él tovább. Csak annyira enged életében teret a kórnak, amennyire a tünetek miatt feltétlen szükséges:

1. kemoterápiára jár,
2. az emiatti hajhullás elébe megy azzal, hogy kopaszra borotválja a fejét,
3. ha rosszullét fogja el, otthon marad,
4. és kirendelt terapeutával konzultál.

Nem egy rangos újság kritikái közt olvastam, hogy az 50/50-t az év legjobbjai közé sorolták, az egyedi tónusa, életszerűsége miatt. Amondó vagyok, hogy ez megint csak a változatosság fölötti öröm volt. A friss levegő az amcsi drámákban gyakori giccsfaktor után. Nem érzek kellő határozottságot az alkotáson, hogy mi akar lenni. Türelmesen halad a kezeléssor krónikája mentén, de ugyanakkor ráérősen vágott, fordulatszegény.

Az oké, hogy nincs túldramatizálva. A humor sem bántó egy ilyen komor és tragikus jelentésű témához képest. Némely pillanatánál még én is jóízűen mosolyogtam, vagy az aktuális jelenet bája, vagy egy hatásos vicc miatt. ("Már a TV előtt is éltetek, igaz?") Mégis... mintha a kikevert tónustól várnának mindent az alkotók. Sablontól és üresjárattól nem mentes a mű; az állandó kötéltánc a 2 műfaj közt pedig kreatív energiákat csapol le tőle. Főleg a humor terén. Ugyanígy Adam környezetében a szereplők is többek puszta archetípusoknál. De nem elég érdekesek és változatosak, hogy bármelyikük is megfogjon.

A romantika még a drámaiságtól is diszkrétebb. Adam egy tőle 3 évvel fiatalabb, végzős egyetemistát kap fejzsugorító gyanánt. Katie az a fajta fiatal pályakezdő, akinek könnyű olvasni a gondolatai közt: Adam elsőre kihúzza belőle, hány betege volt eddig, mennyire tankönyvből szajkózott szöveggel próbál szót érteni vele. "Nem tudom, miért nem meri senki sem kimondani, hogy: "Meghalsz, haver!" Így sokkal rosszabb. "
Bevallom, aggódtam, nem sző-e túl esetlen szálat a rendező. Az első fél órában még úgy éreztem, mintha a puhított verzióját látnám A tégla-beli kezeléseknek. Ott persze egy már tapasztaltabb pszichiáternőt kavar fel egy sokkal frusztráltabb férfi lelkivilága, de a szituáció hasonlít. Adam azonban nem indulatos jellem: mikor a kemoterápia csődöt mond, nem az rémíti meg, hogy egy műtéten áll vagy bukik a túlélése. Egyszerűen azt akarja, hogy végre legyen vége. Ehhez mérten a film is csak túlesik rajta, hogy megint talpon - és hajjal - látjuk Adamet, most viszont kedvelhetőbb barinővel.

Ha a cselekmény szorosabbra akarná fűzné az eseményeket egymással, zavart volna, hogy Adam épp akkor dobja Rachelt, mielőtt Katie-vel kialakul a szimpátia. Így már nemcsak úgy "kapóra jött" a szakítás, hanem az egyik legjobb része a produkciónak. Rachelen észrevehető, hogy hajlamos a megjátszásra, a cinikus ál-kedvességre. Gyakori az ilyen típusú nő: kapcsolatában inkább a biztosítékot látja, hogy valaki istápolja, ha nem arat sikert a munkájával. Eleve hetek óta nincs köztük intimitás, és mikor a Sors elhozza a rossz hírt, a csaj bebukja a szakítópróbát.


Nemhogy "fekete és fehér", de még sötét és világos ellentét sem található itt. Mind átlagemberek, józan ésszel és középes önértékeléssel. Kyle például csak az idegesítő legjobb barát sztereotípiájának tűnik, és többnyire: az is. De az érem másik oldala, hogy kíméletlenül őszinte. Kedvenc mutatvány tőle, mikor leleplezi Rachelt. "Éés, szeretném bemutatni neked azt, amire nem tudok jobb szót annál, mint hogy: KURVA!" Bevett szappanopera-klisé nyers bírálata ez: a hűtlenség egy dolog, de rimánkodni az elnézéséért már képmutatás.

Ezért tetszik nekem baromira, hogy Adam milyen jó "tanítványnak" bizonyul. Nemcsak maga küldi el később Rachelt, mikor visszajön, és csókkal próbálja visszanyájaskodni magát. Nemcsak tönkreteszi a kontár festményt, ami Rachel neki hagyott ott. Mindezek ma már megtervezhető női praktikák, és ezt Kyle is tudja. "Már mióta utállak, de végre: itt a bizonyíték, hogy micsoda egy szar alak vagy!" Hanem: amikor Kyle - akaratán kívül - maga is beleesik a megjátszás "bűnébe" ("Azok után, amit veled művelt? Te töketlen hülye!"), Adam már neki sem rest a szemébe mondani, hogy mit lát őtőle: "TE meg önző faszkalap vagy!! Jobban érdekel egy: ócska baszás, mint hogy velem mi lesz!" 

Jópofa, könnyeden végigvezetett történet, amiből tanulni is lehetne. Aki viszont egy igazán velős terapeuta-karaktert szeretne látni, annak inkább a Good Will Hunting-et ajánlom.