ROCKY BALBOA

Ahogy maga Sylvester Stallone, én se éreztem úgy, hogy a Rocky 5. méltó zárás lett volna az önmagát rég túlélt sportdráma-szériának. Sőt, én kifejezetten megvetem:

• Utáltam, hogy milyen átlátszóan és hamisan utánozza az 1. részt;  
• Szitkozódtam az álszent drámán és önhitten viselkedő szereplőkön; 
• Rocky protezsáltja, Tommy Gunn egy utálatos kis rohadék volt, akiből épeszű ember sose csinálna bajnokot;
• És külön tüskeként éltem meg, ahogy a régi, önfényező kellékeket mutogatták, pl. a zászlómintás boksznadrág vagy a Rocky-szobor a legvégén. 

Hadd írjam le egy hasonlattal, mit jelentett ezek után megnéznem a 2006-os Rocky Balboát. Egy szennyes, büdös, nyirkos szobában tocsogsz, amit ekkor hermetikusan lezárnak! Aztán, pár perc múlva, mikor már a falat kaparászod, hirtelen eltűnik az ajtó, és egy lakatlan tajgán találod magad, ahol a friss hegyi levegőt szívhatod be mindenfelől. "Ha elég sokáig maradsz egy helyen, azzá a hellyé válsz."

Nemcsak azért tapsolok, mert holmi "nagy széria" 16 év után végre rendes zárást kapott. Ez egy nagyon őszinte, tanítani is képes produkció, amin érezni lehet, hogy szívből csinálták. Visszaadta nekem mindazt, amit az eredeti Rocky-ban szerettem: valóságszagú, végig a földön jár, alázattal bánik a témájával, bárki számára átélhető. A főszereplő ismét valódi underdog, azaz esélytelenül induló, kivert-kutya-típusú pali, nincs rajta semmi szembetűnő, semmi fényezés vagy dicsmáz. Ellenfele sem csupán haragos negatív figura, akinek direkt Balboára viszket a tenyere. A Rocky 2. óta minden folytatás démonizálni próbálta a legyőzendő felet - különösen a Rocky 4. 

Az özvegy, visszavonult Olasz Csődör ma éttermet vezet Philadelphiában. Szinte teljesen a múlt emlékeinek él: fiatalkora helyszíneit járja be, szívesen mesél bárkinek a karrierjéről és életéről. Még a két régi teknőse, Balegyenes és Jobbhorog is megvannak. Két nagy elrendezetlen ügye maradt:

1. egyik fiával, az ifjú Roberttel való mismásolt és a fiú számára egyre terhesebb kapcsolata,
2. a másik az a nyugtalanság, hogy még mindig maradt mit megmutatnia a világnak sportemberként.

A TV-ben szimulációs játékot adnak le a jelenlegi bokszbajnok, Mason Dixon és a fénykorú Rocky között, amit Rocky "nyer". Menedzserei erre rájátszva összehoznak egy agyrémnek tűnő mérkőzést: Balboa vs. Dixon, a generációk küzdelme.


A Rocky-franchise vége az első Star Trek-idővonalt juttatja eszembe. Mindkettőnél tisztán bőrlehúzásból kicsikartak egy mélypont 5. darabot, aminek negatív visszhangja után már égető szükség volt a rendrakásra. Aztán a 6. rész végre tisztes, méltóságteljes hattyúdala lett a nagy veteránoknak, olyan zárójelenettel, ami könnyekig meghatotta a rajongókat. Én ugyan nem rajongok a Rocky-szériáért, de Balboa búcsúmozija valóban időtálló darab lett, elődei ismerete nélkül is megállja a helyét.


Stallone szívét-lelkét beleadta ebbe a tervezetbe, a főszerep mellett vállalva az író, rendező és társproducer munkáját is. Helyesen ismerte föl, hogy egy magányos Rocky jobban közvetíti az idős ember fájdalmát. Azt a szomorúságot, hogy egy végigharcolt életút összes csapása és glóriája után pontosan oda jutott vissza, ahonnan elindult - még Adrian előtt. Nincsenek telenovellás haláljelenetek vagy csöpögős rimánkodások. Robert és Paulie élnek ugyan, de nem állnak közel hozzá, nem alkotnak igazi családot.
Ezt a melankolikus hangulatot nyálmentesen adja át nekünk a Rocky Balboa. Rocko nosztalgiasétát tart sógorával, Paulival az 1. rész több olyan helyszínére, ami kötődik hozzá és Adrienhez. Ezek többségét - akárcsak a Rocky-szobrot - lebontották, és a környék is lepusztultabb, mint 30 éve. Örültem neki, hogy bár Rockyt készületlenül éri, ha barátaiban az ő jó emlékei rosszakat hoznak elő, de sose úgy veszi a dolgot, mintha belerondítanának a "régi szép napok" ábrándképébe. Pl. mikor a korcsolyapálya helyén Paulie emlékezteti rá, miféle testvér volt: "Jól bántál vele. Én viszont rosszul; nem akarok erre gondolni!" Burt Young éppolyan remekül idézte föl a régi karakterét, mint Stallone a sajátját. 

Az apa-fia szálba is sikerült vért csepegtetni. Robert nem egy érdekes alak, de tetszett, amit a dramaturgia végülis kezdett vele. A fiú joggal érzi úgy, hogy apja árnyékában él, hisz mindenki csak róla faggatja, őt meg le se szarják. Valódi problémája azonban, hogy nem tudott a saját lábára állni. "Amikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot." Hiába költözött el hazulról és lett állása: mivel sose állt ki az igazáért, főnöke és a külvilág előítéletei beivódtak a fejébe. Úgy ítéli meg magát, ahogy mások felcímkézték őt: egy nagy hős mihaszna srácaként.

Motivációs beszédet mindegyik folytatás tudott rittyenteni, ez nem új. A Rocky Balboában viszont érettebbnek és természetesebbnek hatott, ahogy előadták; mindkét vitafél álláspontját átéreztem. Robert tudja, hogy apját nem érdekli, ha örökre lesérül vagy kinevetik őt, de a Dixon-meccs mindkettejük jó hírét és boldogulását tönkreteheti: Rocky éttermének a forgalma eshet vissza, Robert-nek pedig talán senki nem lesz hajlandó rendes állást adni. Az egész Rocky-mítosz lényegére tapint rá a metafora, hogy az élet pofonjai is olyanok, mint egy bajnoki döntő, ahol talpra kell állni. "De addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed." 

A világgal való hadakozás másik példája Mason Dixon. Ő tudja, mit ér, és bírja a pofonokat, mégis az ellenkezőjét érte el, mint Balboa. Közönsége fújol rá, állítólag mert még sose állt ki kemény ellenféllel - akárcsak Balboa a Rocky 3. elején. Arra gondolhat itt szerintem a film, hogy a nézők Dixonban nem az ifjú, csúcsra feltörő tehetséget látták, hanem a hamis, háttérből fedezett bérsztárt. És Dixon tiszteli ugyan Rocky nevét, de attól még ő neki csak egy jelkép. Akit menedzserei a rég várt "nagy kihívásként" mutogatnak a bevételért. 

Fontos részletnek tartom, hogy Rocky sem a régi hírneve vagy öröksége miatt száll újra ringbe. Ő kis meccseket akart, nem "Balboasaurus-ként" parádézni a reflektorfényben. "Úgy érzem, maradt még valami a pincében." Kifinomultabbnak találtam itt a meccs elővezetését, mint a többi folytatásban. Persze, itt is végigmegyünk a sajtótájékoztatón, meg az edzésmontázson a témazenével. De sem ezt, sem Rocky emlékeit a szemüveges Adrienről nem éreztem másolásnak; nem egy korábbi részt használ mankónak egy rossz folytatás. Rocky nem bizonyítani akar, egyszerűen csak még érez magában potenciált, hogy azt csinálja, amiben a leginkább önmaga lehet: bokszoljon. 

A többi mellékszereplő közül még Marie karaktere az, aki Rocky támasza a történetben. Stallone-t hál'Istennek nem érdekelték az olyan hollywood-i trendek, mint pl. hogy okvetlenül legyen romantikus szál a művében. A "kicsi Marie", akit Rocky még az 1. rész idején látott utoljára, érett, komoly személyiségű asszony lett, aki vonakodva fogadja csak el a veterán bokszoló barátságát. Nagyon betaláltak nálam a párbeszédek közte és Rocky között, illetve a zenei aláfestés Bill Conti nyugodtabb dallamaival. 

A cselekmény lefutása alapból elég kiszámítható, és ez sajnos a végső harcra is igaz. Jól nézett ki, ám a lefolyása kicsit túlzottan hasonlít az első meccsre Apollo Creed ellen. Rocky csak robosztus ütéseket tud használni, mert a folytatásokban tanultak kivitelezhetetlenek a mostani fizikumával. Hihető, csak gyanúsan nagy véletlen, hogy Rocky harcértéke pont az 1. rész szintjére esett vissza. Aztán persze marad a status quo: a 10 menet után Dixon ugyanaz marad, aki eddig is volt, Rocky viszont példát mutatott neki arra, milyen az, ha egy sportoló kivívja az emberek szeretetét és drukkolását. 

Szóba kerül egy motívum, amit nem egészen értek. A hűtőházban és a mérkőzés végén Rocky egy bestiáról, egy szörnyről beszél Paulie-nak, amit magában érez. Hogy mi? Akkor most: ez a "szörny" az a "valami a pincében", a tartalék, amit Rocky még nem adott ki magából? Dixonnál is kissé lehangolt, hogy nem ismeri föl: Rocky nem személy szerint ellene küzd. Valójában nem. Stallone figyelme szerintem erre a pontra már elfáradt, ezért nem világos, mit is fejez ki Dixon és Rocky meccse. Ugyanúgy lehet simán a nemzedékek harca, mint Rocky küzdelme magával az élettel, mindazzal a megpróbáltatással, amit az élet rázúdított. Kezdve azzal, hogy felesége rákban hunyt el. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 

A végső búcsú a temetőben egyszerű, de gyönyörű lett. Alig 1 perces, szűkszavú, mégis valószínűleg a kedvenc pillanatom. Az előző jelenetben a tömeg még Rocky nevét kántálta, de miután minden véget ért, csak ők maradtak - ahogy a nő azt előre megmondta a Rocky 3.-ban. A sírkő egy nagy oszlop tövében van, ami ugyanúgy kiemeli őt, mint a még élő férje utolsó szavai: "Tudod, semmire se mentem volna nélküled... Hé, Adrian: megcsináltuk. Megcsináltuk..."

Végül, a sírok között eltünedező alak utolsó intése. Ugyanúgy szól ez a halott asszonynak, mint nekünk, a nézőknek, de a színész búcsúja is lehetne az őt hajdan sztárrá emelő franchise-nak. (Ami már nem végső búcsú a Creed: Apollo fia miatt, de azt én spin-off-nak tekintem.)

A Rocky Balboával Stallone végre olyan folytatást hozott össze, amely nemcsak megidézi az igazi Rocky karakterét, de érettebb, emberibb is, mint az előző felvonások. Sőt: megkockáztatom, hogy az eredeti Rockyval együtt bármely más Stallone-mozit kenterbe veri. A 100 perces játékidőt ugyan eléggé szellősen tölti ki, de nem süpped unalomba, nem zavarodik bele üzenetébe. A színészveterán méltóképp lerótta tartozását a rajongóknak, nekem pedig bebizonyította: tényleg több van benne, minthogy ostoba akciófilmekben macsóskodjon.