Mélyütés

"Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket."

Antoine Fuqua drámája sem ígér és nyújt egyebet a boksz-filmek durvaságán, vérességén felül. Sötét, letargiás képsorokkal megy végig egy önkontroll-hiányos bokszoló szakmai és szociális mélyrepülésén, de teljességgel képtelen elszakadni a sportdrámák szabvány-elemeitől. Voltaképp a Rocky III. és V. forgatókönyvét keresztezték itt egymással: az anagramma-nevű főszereplőt simán behelyettesíthetnénk Rocky Balboával, és ugyanaz volna a végeredmény! 

Billy Hope félnehézsúlyú világbajnok luxusban él feleségével, a bombázó Maureen-nel. Mikor egy rendezvény-balesetnél párja halálos lövést kap, Hope teljesen magába roskad: előbb a karrierjét teszi taccsra, majd a gyámügy intézetbe adja a lányát, végül földönfutóvá válik. Össze kell kanalaznia az életét, vagy végképp lemondhat róla.

A sportdrámák műfaja immár évtizedek óta képtelen megújulni. A főhős általában egy szerethető, balga bika, akinek vagy a bajnokká válását, vagy a nagy visszatérését látjuk, jó sok pátosszal fűszerezve. Utóbbi esetnél általában egy családi tragédia vagy sötét üzlet miatt siklik ki az élete. Miután megtalálta a megfelelő edzőpartnert, hosszú tréningezés után kiáll régi riválisa ellen, kiütéssel nyer, és valahogy ettől még a kisiklott élete is mintegy varázsütésre helyrejön.

Pontosan ugyanezt az izzadtságszagú képletet követi a Mélyütés sztorija. A hiteles színészi játékok, James Horner letargiafokozó dallamai, a véres, ügyesen lassított és fényképezett közelharcok mind rendben is volnának. Ha a történet nem volna merő sablon. Közhely közhely hátán tolong benne, a párbeszédek ijesztően szögletesek, és a közvetítésen a műsorvezetők némely beszólása kimondottan a Rocky-harcok koppintásának érződik! Hope karakterfejlődése is kidolgozatlan: monoton önsajnálata egy izzadtságszagú melodrámává satnyítja le a lényeget, a főszereplő magára találását, az első lépéseket a mélypont után.

Maga a premissza igencsak sértő képet fest a sportág művelőiről. Fuqua vagy érzelgős izomagynak, vagy másokat nyilvánosan megalázó seggfejnek állítja be a profi bokszolókat - utóbbi történetesen az a kihívó, aki miatt közvetve meghal Hope felesége, és az új világbajnok lesz. A bokszhoz igenis kell IQ: ha más miatt nem, a taktikai érzék, az önirányítás kulcsfontosságú benne, bármelyik súlycsoportról legyen szó.

Ez máris 2 szempont, aminek híre-hamva nincs Fuqua megközelítésében! Hope a meccsein feltűnően sokszor hagyja a fejét ütlegelni - újabb Rocky-áthallás. Elképesztő, mennyire nem gondolkodik: egy ilyen instabil, önveszélyes fickó - aki civilben buta, mint a balta - képtelenség, hogy a bajnoki övet birtokolja. Ő maga ismeri be az éttermi jelenetnél gyerekének, mennyire nem az ő érdeme, hogy régen luxusban éltek: "Tudod... fontos kérdésekben mindig anyu döntött."

Ha a movie csak az apa-lánya kapcsolatra koncentrálna, máris nagyobbat foghatna a sztorin. Ez az, ami lelket és szívet ad a történetnek, és nem mellesleg Hope egyetlen motivációja a talpra álláshoz. Jake Gyllenhaal nemcsak hogy 20 kg izmot épített magára és megtanult bokszolni: alakítása érzelemgazdag. Gyerekpartnere, Oona Laurence szintén meglepően jó volt: 13 éves kora ellenére kiválóan alakítja a csalódott, vesztessé vált apjára dühös kamaszlányt. Szorítani tudnánk érte, hogy Hope-nak sikerüljön bebizonyítania a bíróságnak, hogy alkalmas szülőnek, illetve hogy vissza tudja szerezni a lánya megbecsülését. 

Itt dob egy hátast a dramaturgia. Hiába megható pillanat, mikor Hope régi-új bajnokként átöleli kislányát, a folyamat, amíg eljut ide, nem létező. Hajszálra ugyanazt csinálta, mint a tragédia előtt: edzett keményen, szívből szerette a kislányt és anyukáját, nyert a ringben. Mit csinál most máshogy, mint akkor? Józan ésszel rávághatnánk, hogy talán az élet sok pofonjától kicsit lehiggadt végre. Ez viszont egyrészt nem elégséges indok, másrészt még primitívebb vasgyúrónak állítja be Hope-ot.

Átlagos bokszdráma, megfelelő színészi és unatkozó írói munkával.