Családi bunyó

Dramatizálni sem mindegy, hogyan próbálunk egy sikersztorit. A Családi bunyó megint olyan dráma-vígjáték, amely valahogy egyik műfajban sem a jó gombokat nyomja meg, így egyik funkciójában sem tud igazán működni. Odázva és ügyetlenül tálalja amúgy is vékonynak tűnő történetét: a humorosabb eleje igencsak éretlen, sőt néhol infantilis, a drámaibb másik fele pedig olyan „tanulságokra” fut ki, amik nemcsak klisék, de alapdolgok, amikkel a szereplőknek jóval korábban szembesülniük kellene.

Saraya Knight, művésznevén Paige gyerekkora óta a WWE sztárja akar lenni, akárcsak fivére, Zak. Végül csak a tehetségkutató csak lányt veszi be a próbakiképzésre, és ez Zak-et teljesen padlóra küldi. Paige tapasztalja, hogy a női pankrátorra csak mint szexi díszletre tekintenek, de minél inkább rúgkapál ellene, annál inkább kiderül, hogy saját motivációja is gyenge lábakon áll.

Simán el tudnám képzelni a Knight-okat a szomszéd házban lakó családként, ami egyrészt segít a filmnek, másrészt viszont lapossá és önhitegetővé teszi szereplőit. Magát Paige-t a maga keménykedő, mégis naiv egyéniségével még talán sikerülhet kedvelni, de a család többi tagját aligha.

Kifejezetten zavarba ejtő szóváltások fordulnak elő az elején, pl. 

• a szórólapok osztogatása alatt, 
• vagy Zak apósának és anyósának vendégül látásakor, 
• vagy éppenséggel a találkozásnál a sportág ikonjával, az önmagát alakító Dwayne Johnson-nal. 

Nem tartom magam egy karót nyelt alaknak, de a humor itt egyszerűen nem odaillő; több könnyednek, lazán-viccesnek szánt jeleneten csak a fejemet tudtam ingatni, és annál nehezebb volt komolyan vennem a történetet.

Túl későn jönnek rá alapdolgokra a szereplők. Fityfenét sem ér a gyerekkori rajongás, a sok kis helyi bunyó, illetve a családi bunyós szellem, ha az edzettség és őszinte motiváltság hiányzik. Ezt 1 órányi nyújtózás után nyomatékosítja végre a narratíva, mikor az edző megérteti Paige-dzsel, miért nem lehet ő és bátyja igazi pankrátor. Az volt számomra a nagy "Na, végre!"-pillanat. Paige-ből olyan hibák sora derül ki, ami már a beválogatása észszerűségét kezdi ki a szememben. 
S ha már itt tartunk: azt sem veszem be, amit a film sugalmaz, hogy Paige kudarca előtt sose került szóba náluk, hogy anyja a saját művésznevét választotta neki keresztnévnek: "Saraya". Ez azért nem csekélység...!

A film a „sztárpankrátor” szóból csak a „sztár” részre figyel. A külsőségekre. Mégha az imidzs és a stílus kulcsfontosságú is egy ilyen interaktív sportágban, semmivel se értjük meg vagy éljük át jobban, mint a film előtt. Paige mentalitásán szintén ez a felszínesség tükröződik az első órában. Nem gondol bele jobban semmibe: 

• hogy saját célját sokáig mennyire nem érzi a sajátjának, 
• hogy edzettlensége mellett a pánikrohama is komoly bajforrás,
• hogy az ex-modell résztvevők esetleg több-ből is állnak, mint pofi meg cicik,
• és legfőképp: hogy mennyire kisajátították őt és bátyját a szüleik, akaratlanul is beléjük sulykolva ezt a rajongást a sportágért. A film így állítja be a család viszonyait, de a 2/3-a letelt, mire a hátulütőjét is hajlandó elővenni.

Aztán a "mese vége" után Paige csakúgy visszasétál a válogatásra, és csakúgy visszaveszik őt; egyszerűen foghíjas és őszintétlen ez az egész dramaturgia.

Saraya-Paige identitáskeresése az, ami elvileg a középpontban van, de a produkció nem tudja ezt okosan lekommunnikálni. Keményen belenyúl többek közt a megélhetés problémájába, mégsem akarja megragadni: mindig éppen csak annyira mutogat egy-egy problémát, hogy nehogy szétessen a film. Akárcsak Knight-ék: csak mikor a reményvesztett, részeg Zak elkallódik, kapnak végre észbe, nehogy ők is szétessenek, mint család.

Nem fogok meghunyászkodni a Rotten Tomatoes magas átlagértékelése előtt: számomra balga, helytelen humorú és drámájú, infó- és eseményszegény alkotásként maradt a Fighing With My Family. Elhiszem, hogy Dwyane „A Szikla” Johnson szívügyeként felügyelte a projekt-et, mint producer, de nem tudom elismeréssel illetni, mert ahhoz túl esetlen és feledhető darabnak tartom.