Ford V Ferrari (Az aszfalt királyai)

Elég ritkán fordul elő, hogy egy film eléri – legyen az bármilyen jól vagy rosszul összeszerelve -, hogy +- 2 órára otthon érezzem magam egy máskülönben számomra idegen témában, mielőtt a történet és szereplői kibontakoznak. Sose leszek autóbolond, a Ford V Ferrari – magyar címén Az aszfalt királyai – mégis beszippantott a maga stilizált világába, megszerettette velem a „nem céges” karaktereit, fordulatain tartotta a figyelmemet szinte a teljes 2 és fél órás futamidőre. 

A Ford Motor Company elnöke, ifjabb Henry Ford eltökéli, hogy egy vadiúj versenyautó-típust állít csatasorba, ezzel megtörendő a Ferrari egyeduralmát a piacon. A korábbi versenyzőt, Carroll Shelbyt bízzák meg a tervezéssel, ő pedig egy még kiválóbb pilótát, a szerelő Ken Miles-t szúrja ki, hogy a 66-os Le Mans-i versenynél képviselje a csapatot. Viszont az önfejű Miles alig-alig viseli el Ford öltönyös pojácáit, akik szinte bérmunkásként dirigálják őt és Shelbyt.

Meglepődtem, milyen jó érzékkel pumpálja James Mangold ezt a sportdrámát adrenalinnal: rendezése mellett a vágás követhető, ám sebes tempót diktál, a kameraszögek szinte az anyósülésre ültetnek minket, mihelyt valaki a volánnál ül. Igazából már a pálya közelében is érezni Shelby-ék vállalkozásának tétjét, a felkészülésük terheit, a hajtás izzását (nagyot néztem, mikor Miles élesben viszi végig a kört nyitva lógó ajtóval.) 

A még hihetően erős tónusozás a történetre is ráizmosít; inkább csak a vége a felé nehezedik kicsit ránk az egésznek a hossza. Egyszerűen korlátok nélkülinek éreztem a film világát: ahogy a Volt egyszer egy Hollywood-nál, itt is időn kívülinek hat a picit kiszínezett 60-as évekbeli környezet. És ezt a vibráló légkört kicsit sem lohasztja az ipari háttér felvázolása vagy a szakinfók csepegtetése.

Tarolt nálam a két főszereplő: Matt Damon és Christian Bale külön és párban is brillíroztak. Ken Miles önfejűsége, barátsága Shelby-vel, családjának támasza, a két férfi küszködése a vállalati kotnyelességgel mind ráveszik a nézőt, hogy drukkoljon ne csak a sikerüknek, de a sikerük elismerésének. 

Caitriona Balfe, mint Miles felesége, Mollie, és fiuk, Noah Jupe Peter-e szintén értékes, valódi személyiségek voltak, akik szívvel töltötték meg nekem Miles magánéletének jeleneteit. Rajtuk kívül még a II. HF-et játszó Travy Letts tud magára figyelmet irányítani… viszont az alelnök, meg a többi céges pofa már nagyon egysíkú karikatúrák. A film alapján nem is igazán értem, minek töm ilyen féleszű alakokat pénzzel a főnökük...

De elsősorban Bale - aki újabb szerepért fogyott jó soványra - tud tündökölni a nagyvásznon. Hamar megkedveltem ezt az öntörvényű őstehetséget, kinek száján ami a szívén, de éppúgy képes uralni és fékezni magát, mint a járművét. Mikor Fordék ötletét követve egyszerre ér finish-be 2 pilótatársával – így hirdetve a cég megújult nimbuszát –, se nem önzetlen, se nem hajol meg előttük.

Magában dönti el, hogy a győzelem elsősorban az új modellé, mégha tényleg a legjobb pilóta is hasít vele az aszfalton. Shelby és egy csomó más ember közös munkájának eredménye, amivel kétszínűség volna az egóját fényezni. Annál jobban sajnáljuk, mikor is többé már nem szál ki a kocsiból...

Maga a történet elég szokványos forgatókönyv mentén halad, de ettől még ügyesen összerakott és főleg pazarul tálalt: nem untatja a néző fülét, mikor a járgány technikai részleteiről hangzik el valami. És bár Ford emberei felőlem rajzfilmek is lehetnének, nagyon is átjön a filmből, milyen kemény és stresszes naponta együttdolgozni a szponzor törtető megbízottjaival a nyakadon: az efféle versenyben is mindig résen kell lenni, az állandó sietség közepette manőverezni, hol a sarkadra állva, hol a körülményekhez idomulva. 

Élmezőnyben ment át a célvonalon a Ford V Ferrari az én stopperem szerint: az év egyik legenergikusabb, legmenőbb gyártmánya, színes karakterekkel és kitűnő atmoszférával. Ötös skálán egy szilaj négyest kap tőlem.