Phil
Lord és Chris Miller 5 éve az évtized egyik legkreatívabb és -rétegeltebb animációs filmjét hozták össze, amely egyszerre tudott szólni gyerek- és felnőtt nézőihez, nemcsak az egyikhez a másik kárára. A The LEGO Movie egy nem várt bravúr volt, fantasztikus
összhangban mozgatta belső világa történetét a mi valóságunkéval, mindkét vonalon megtartva az érdeklődésünket. Humora okos volt, szereplői értelmesen viccesek,
látványtervezése hovatovább briliáns. Univerzálisnak hatott üzenete a saját
egyediségünk és alkotókészségünk értékéről, egy olyan „felnőtt” struktúrában,
ahol mindennek a legfőbb „ura” a „biznisz.”
A 2. rész létének mintha tényleg ez lenne a nyomós oka:
hogy „jó biznisz” volt megcsinálni. Elsüthetném azt a jól csengő kritikusi frázist,
hogy „bár a nagy előd magas lécét nem ugorja meg, de azért jól sikerült
folytatás”. De akkor nem a saját tapasztalatomat írnám le a filmről. 
Az is igaz, hogy Lord
és Miller ezúttal csak írták, de nem rendezték a projektet. Itt viszont pont a
tartalomban nem működik jól valami: mintha egy nagy teljesítményű ötletszóró erőműnek nem sikerült volna jól beüzemelni az újabb reaktorát. 
- A Duplók, mint új nemezis;
- a Mad Max-szerű jövőváros, Apokalipsburg;
- A kozmosz ajtaja a 2001: Űrodüsszeia monolitját idézi;
- a riasztó ellentét a Systar-(magyarban Teshó-)rendszer csupa-mosoly külsőségei és a romboló-elmásító tendenciái között;
- Amitakarok királynő mint hamis főgonosz;
- LEGO-Batman talpig fehér vőlegényként is poénbomba;
- és sikerült a szakállas időutazásos sablonból egy egész izgalmas történetcsavart rittyenteni.
Nem hinném, hogy csak „az újdonság varázsa” múlt volna el. A 2. rész érezhetően
kevesebbet markol az 1.-höz képest: valahogy triviálisabb, közhelyesebb, puhítottabb a modora. Inkább
egy sokadik Star Wars-szerű űrfantáziára hasonlít, mintsem egy LEGO-ból épült mátrixdimenzióra, társadalombíráló éllel (pl. Rex karaktere simán elmenne LEGO-Han-Solo-hasonmásnak).
Papíron úgy tűnik, hogy Emmet anakinos rémálma Lucy, azaz Vadóc haláláról, valamint az egész legóverzumot fenyegető „Armamageddonról” emeli a tétet az első rész placebo-próféciája után a kiválasztottról. De ez a kész filmen mégsem lett olyan sorsfordító vagy mindent
eldöntő. Ironikus, hogy pont a
felnőtté válást, a „keménynek lenni” témát kezeli nagyon gyermeteg módon az új rész – a popszámok zöme benne pedig már idegesítően infantilis.
Még az alcímből is az rí le nekem, hogy a készítők takargatják, mennyire elapadt a kreatív aranybányájuk. Könnyű „The Second Part”-nak címkézni egy újabb darabot, azt a látszatot keltve, hogy egyetlen nagy, szerves eposzt kapunk az első filmmel egybeillesztve. Ebből kb. annyi igaz, hogy az 1. rész végén látott inváziótól indítunk.
Semmi nem köti az újabb sztorit szorosabban az 1. Lego-filméhez: intő jele ennek,
ahogy a korábbi főgonosz, a jó útra tért Lord Biznisz egy köszönéssel kiveti magát a produkcióból, mintha csak golfozni támadt volna kedve. Mi
a szösz…?
Végig azt éreztem, hogy az új alkotás nem próbál szólni hozzám, mint felnőtt LEGO-kedvelőhöz: ez az öncélú fivér-hugi-civakodás a mi síkunkon direkt gyereknézőkre szabott konfliktusürügy, de annyival butább és kisstílűbb, mint a felnőtt és gyerek nemzedék közti meg-nem-értés problematikája az 1. részből!
(Egyéként az apát ezúttal hiába keressük.)
(Egyéként az apát ezúttal hiába keressük.)
Látszólag ugyanazok a hozzávalók, de az összkép éretlenebb, vékonyabb. Két gyerek civódik, anyjuk büntetésből elrakatja a legókat (ugye:
„Ar-mama-geddon”), a kölykök látják, hogy nem érte meg veszekedni, és
kibékülnek. Mesterkéltnek hat az egész: - azért is, mert ez az új „nagy konfliktusunk” az emberi síkon,
- az, ahogy varázsütésre elrendeződik minden,
- illetve az is, ahogy hozzátákolják a rizsát a felnőtté válásról – lepecsételve azt a „Minden szupi szuper” alternatív kiadásával.
Nem
látok sok belső logikát a Duplók szándékaiban, ha nem lesünk át folyton a való
világ történéseibe. Értem én, hogy úgy viselkednek, mint az éretlen emberlány, aki a
valóságban játszik velük: minden színeset szétbontanak, cukormázas dolgok
épülnek belőlük a saját rendszerükben,
és imádják a szirupos popzenéket, amivel állítólag „agymosni” tudják más világok LEGO-lakóit (mint a vámpírok, akikre a Vadócékat "kezelő" figurák hajaznak). 
De
hogy mindezt azért tették, hogy Emmet-ékkel mindenképp összebarátkozzanak, azt nem veszem
be – még úgy se, hogy királynőjük Emmet leharapott szívajándékából jött létre, Isten tudja, hogyan…
Egész jópofa agyrém ez az űresküvő, amire épp az örök agglegény Batman-t szúrták ki, mert "az egység még meggátolja a világvégét". Végülis nem egy rossz gondolat, csak túl leegyszerűsítettnek, előrágottnak találtam: ha a 2 testvér kibékül, világaik is békét kötnek; ha tovább harcolnak, nincs több
legózás, ami a lakóira nézve szó szerint „game over”-t jelent. Mintha már attól méltó folytatás volna ez, hogy ugyanazt a pattogó, vicctarkított ötlethalmozást csinálja - egy embercsalád életéhez kötve -, mint az eredeti Lego-kaland.
A visszatérők maradtak, akik voltak, ami hol javára válik a filmnek, hol meg kiábrándító mindazok után, amin az 1. részben és azóta keresztülmentek. Miután Káosz kapitány a
Teshó-rendszerbe hurcolja őket, a készítők csak Vadócot próbálják fontosan tartani,
hogy ne csak a bajba jutott hölggyé sorvadjon a szerepe.
Az mondjuk még tetszett is volna, hogy Vadócot, aki
feszt agymosottsággal vádolta bulizó társait, épp a mentésére jött Emmet vádolja ugyanezzel,
mikor Lucy - az igazat felfedezve - megmásítja véleményét. Mindkét valóságban ugyanaz a gond: a rosszul kommunikált szándék, félreértés szülte ellenségesség. Nagy kár, hogy Emmet és Vadóc szóváltása egy ilyen feszült helyzetben, a világvége szélén olyan vérszegény. "Le kell állnod...!"
"Azért mondod, mert agymosott vagy!"
A George Lucas-románcíró iskolában tapsolnának erre...
Rex-et a raptoraival érdekes adaléknak tartom a szériába, mint afféle téves mentort a főhősnek. Emmet-et lenyűgözi a magabiztos kalandor-sablon, utánozni próbálja, mert úgy véli, hogy Vadóc pont ilyen „kemény” felnőtt fickónak akarja látni őt.
Talán én várok túl sokat, de ettől már az elején érettebbnek hittem volna Emmet-et. Persze, jó poén, hogy a madmaxi
jövőben ő még mindig a régi optimista átlagfickót játssza, de ugyanez hosszútávon, sztoriszálként már csalódást keltő. És elég légből kapottnak tűnik az is, ahogy Rex rossz példáját látva szinte rögtön prédikálni kezd neki. "Megkeményíteni a szívet könnyű. De kinyitni a szíved, az a legnehezebb dolog a világon." Nem tudtam komolyan venni, mert alig pár perce, az Armamageddon szélén még vakon hitt Rex ugatásának, hogy Vadóc haja és agya is "át van mosva". Ez
így nem naivitás, hanem tyúkeszűség.
Másrészt viszont bejött nekem a csavar, miszerint Rex valójában Emmet jövőbeli önmaga, aki épp a mentési útja során rekedt egyedül, és a "megkeményedéshez" rombolómesterré vált, mielőtt
visszajutott ebbe az időbe. Ügyes húzás, hogy Lord Biznisz után épp a főhős
vaderizált kiadása az új rosszfiú. Azt viszont már túlzásnak tartom, hogy Rex - aki lazán átgázol bárkin és bármin - akárhányszor visszaugrálhat az időben (pl. a raptorokért), vagyis mindenképp az
lesz, amit ő akar. 
De ez egy nagy márkanevű, nagy büdzsés mesefilm, szóval kizárt, hogy a rosszfiú diadalával legyen „tényleg VÉGE". 
A 2014-es mű megragadta a LEGO esszenciáját, felélesztette és újra megalapozta a gyerekkori
rajongásunkat egy játék iránt, ami voltaképpen gondolkodni, alkotni is tanítani képes a használóját. Messze nemcsak arról van itt szó, hogy "azóta kinőttünk volna a mesékből": az alkotók egy finoman hangolt mestermunkát akartak rendelésre újrázni, ami végül felemás értéket eredményezett. A Lego-kaland 2., bár legtöbb építőeleme ugyanaz, inkább a gyerekbarát tartozéka, mintsem méltó társa
az elődnek: egy láthatatlan tónushártya zárja el attól, hogy följuthasson elődje korosztályfüggetlen horizontjára.
Ha tényleg őszinte akarok
lenni, szám szerint egy 3/5-öt tartok korrektnek megadni rá. Gyerekek
10 év alatt könnyen elszórakozhatnak rajta; ettől idősebbek már inkább csak az ő kedvükért fogják velük együtt végigülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése