Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:
- a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
- a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
- a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
- és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.
Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.
Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!
Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír, holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.
Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!
Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.
Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése