Bloodshot

Köztudottan most a csapból is a koronavírus folyik; a Kínából kiindult járvány az élet valamennyi területét - így a szórakoztatóipart is - lefékezi szerte a nyugati világban. Én csak annyi fűznék a témához, hogy arra számítok: a tavasz nagyobbik fele biztosan rámegy, hogy a kór kitombolja magát, és pl. a kispadra küldött filmszínházak is újra kinyithassanak. 

Elcsépelt jókívánságként még annyit: vészeljük át épen, és tanuljunk belőle...! 

Monoton salak a Bloodshot. A baltaarcú Vin Diesel a Valiant-kiadó képregényének világában próbálta szélesíteni repertoárját idén, ami viszont aligha jött össze neki. Ehelyett egy elbaltázott, gyors feledésre ítélt projekt frontarca lett, ami sima folytatást sem érdemel, nemhogy netán egy újabb sokrészes moziverzumot.

Ray Garrison kommandós, akit minden bevetés után hazavár csinos felesége, ám az egyik bevetése után elrabolják, majd kivégzik a párt. Ekkor Garrison-t egy nanotech-zseni, Dr. Emil Harting feltámasztja, mint biokiborgot: ezentúl a vérében keringő „nanit” gépsejtek bármilyen sérülését azonnal kijavítják, ami gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi őt. Emlékeit azonban manipulálják, így minden egyes bevetéskor valaki más lesz az, akit neje gyilkosaként levadászik. Sikerül-e a cégtulajdonként kezelt katonának kitörnie az ördögi körből…?

Hát szó mi szó: ettől csupaszabb, gépiesebb, CGI-től ázottabb képregényfilmet már régen láttam! Fölhozhatnám az alapötletén jól látszódó Robotzsaru-párhuzamot, de az is inkább dicséret volna neki. A látványvilág kiborítóan ingerszegény, a karakterek hús-és-fém bábuk, maga a sztori pedig steril akció és infó-blabla törmeléke, egy mérföldekre kiszúrható csavar köré szétszórva. 

Még a műfaj leghírhedtebb darabjai is legalább jellegzetesen szoktak rosszak lenni: pl. mert csiricsáré a látvány (Batman & Robin, Maszk fia), ripacsok a szereplők (ugyanezek, Tank Girl), kínosan röhejes a dráma (a 3. Superman és Spiderman), vagy mert következetlen a tónus (Penge Szentháromság, Öngyilkos Osztag). 

A Bloodshot egyszerűen sivár, személytelen. A cselekmény ezerszer ellőtt kliséket váltogat, de a fakezű vágás és az élettelen dramaturgia miatt úgy tűnik, mintha a készítők oda se figyeltek volna a saját munkájukra. Elidegenítően üres és semmitmondó az egész, képtelenség a nézőnek beleélnie magát, mikor mi történik a szereplőkkel, körülöttük, vagy éppenséggel bennük: 

1. van itt egy öntelt, kigyúrt, T-3000-szerű buldózer, akinek főhős létére még gondolkodnia sem nagyon kell, csak nyomulnia - pl. szó szerint elég a Netre kapcsolnia agyát, hogy pár perc múlva már tudjon repülőgépet vezetni! -;
2. egy vérgyenge "őrült tudós-cégvezető"-sztereotípia, aki folyton sajnálkozó képpel papol az embereinek, mint valami dühös tanár;
3. a nem is olyan halott (ex-)feleség egy sekélyes szöszi cicababa, akihez a "nagy csavar" kapcsolódik - bár a rendezése ennek is olyan, mintha csak egy kivágott átvezető jelenet volna;
4. a tipikus edzett profi hölgymunkatárs, aki a fellázadt főhős mellé áll; 
5. és az égvilágon semmi érzelmi-lelki kötőanyag bármilyen párkombináció között.

Ennyit hagyott hátra bennem a Bloodshot: szürke, gyér, unott, dopaminsejtek ölésére alkalmas kukabérlő. Egyetlen okból hívták életre, hogy aztán sebesen kimúljon: a Marvel fénykora tavaly befejeződött, így most aztán lehet hódítani a képregénymozik átmenetileg kiürült porondján (amíg a DC-nek nem sikerül végre talpra állni).