Ugyanazzal a lelkesedéssel vártam a Thor: Ragnarok-ot, mint a Marvel-rajongók. Mert bár köztudott, mit gondolok a marvelizmusról, a film két kiváló előzetese nagyon kíváncsivá tettek; úgy tűnt, Taika Waititi rendező megtalálta az asgard-i villámistenre legjobban rászabható tónust, sztorit és vibrációt. Ugyanakkor keresztbefont ujjal reménykedtem, hogy valami többet is nyújt majd a trilógia 3. része, mint CG-akcióbanzájt és öncélú viccözönt.
Kutyafuttában a történet: Thor elrángatja mostohafivérét, Lokit, hogy végső búcsút vegyenek az elmúlásra készülő apjuktól. Ám Odin halálával kiszabadul fogságából Thor soha nem látott nővére,
Hela, akit egykor a Halál Istennőjeként ismertek. Testvéreitől megszabadulva Hela elfoglalja az asgard-i trónt, véres hadjáratok sorozatát tervezve, hogy leigázza az ismert világokat.
Eközben Thor a távoli Sakaar bolygón reked, ahol gladiátorként rabságba vetik. Mielőbbi szökésén serénykedve viszont nem várt szövetségekre bukkan - köztük egy bizonyos zöld behemót zúzógépre.
Vegyesebbek nem is lehetnének az érzéseim a Ragnarok-ról. Energikus, jól ütemezett produkció, amely valahogy mégse tud a maga tengelye körül forogni, a fő profilját adó humor pedig nagyon hullámzó színvonalon mozog. Pedig a vicceket többnyire ügyesen időzíti, nem riadva vissza tőle, hogy a szereplők fő vonásaira mutogasson (pl. Hulk primitív vadsága, Banner doktorija, Loki hajlama az árulásra). A Thor: Sötét Világgal szemben a 3. rész néhol már paródiaszinten élcelődik a saját fantáziavilágán, ami remekül áll neki, nincs ezzel semmi gond.
Félúttájt mégis fárasztóvá válik a szinte folyamatos poénözön, mert nincs ellensúlya a tartalmában. Túlpuhított, ahogy Thor kritizálja hibáikért Hulk-ot, Lokit és foglyul ejtőjüket, Valkűrt, hogy maga mellé állítsa őket. Itt erősödött föl a gyanúm, hogy ez a poéneső csak ponyva, ami alatt semmit se kezdtek a témában rejlő lehetőségekkel. A fiatalos-laza imidzs mögött a Ragnarok a bevált Marvel-sablon gyártmánya, és komoly bakot lő vele, hogy pont azt a 2 dolgot hagyja sekélyesen, ami a legérdekfeszítőbb lehetne benne:
- Helát, aki a Marvel-moziverzum eddigi legfényesebb nemezise lehetett volna;
- és magát Ragnarok-ot, a skandináv Világvége-mítoszt, mely Asgard alkonyának krónikája. Nos: Asgard ugyan tényleg megsemmisül, Thor pedig király lesz, úgyhogy legalább nem ott végzünk, ahonnét indultunk. "Nem megállítanunk kell a Ragnarok-ot, hanem előidéznünk!"
Sugárzik a műről, miféle csökkentett módú tömegigényekre szabták, mint a legtöbb Marvel solo- és ligás filmnél. Azaz: megint mindent a felszínnek, morzsák a belsőnek - vagonnyi fan-service-szel kitömve. Komédia ide, Marvel oda: elpazarolja a Ragnarok a voltaképpeni történetét. Mégha olyan bikaerős humorú vígjáték volna is ez, mint pl. a Kick-Ass vagy a Deadpool, akkor sincs más benne, amitől odafigyelnénk rá, mikor, mi, kivel és miért történik a film egyes pontjain.
Végigszemlélve a belsejét, 3 dolgot látok, amire a Thor: Ragnarok több figyelmet fordít, mint a 2 előző Thor-mozi:
- az öniróniával dúsított humorizálás,
- hogy a színészek nagyobb mozgásteret kaptak a felszabadultabb hangulatért,
- és a stílusinjekció a 80-as évek akcióvígjátékaiból, ami A galaxis őrzői óta bekerült a Marvel sikerformulái közé.
Chris Hemsworth otthonosabban mozog az asgard-i hímringyó bőrében, mint valaha - hosszú és immár rövid hajjal is. Közös percei Hulkkal mulattatják az embert, bár nem annyira az ironikusnak szánt poénok miatt. Hulk és Thor is távol maradtak a Bosszúállók kettészakadásakor az Amerika kapitány: Polgárháborúban, így érdekes látni, ahogy újra találkoznak. Ha nem is kacagtam, de azért mosolyogtam rajta, ahogy istenhősünk trónja, sérója, kalapácsa és ereje zöme nélkül próbál szót érteni a melákkal - hol püfölve, hol jópofizva.
Megsajnáltam ellenben Bruce Banner-t, amiért olyan mostohán bánik vele a forgatókönyv. Nem mintha a Marvel neki valaha is adott volna rendes solo-movie-t, de itt a stúdió nyíltan bevallja, mire tartja őt: alig szerepel, lapos és szürke személyiség marad, és cefetül gyorsan túllép a tényen, hogy 2 teljes év odaveszett az életéből! Banner igazából kétszeresen csapdába esett a Sakaar-on: nem elég, hogy lezuhant egy idegen dimenzió bolygójára, de ezt az időt ő Hulkként töltötte.
Alteregója létezett a testükben és elméjükben, míg ő, Bruce a tudatalattiban volt elspájzolva. Lefordítva: a rajongókat csak a Hulk érdekli, belőle lehet játékokat és akciófigurákat eladni, a másik énjét úgyis végigzongorázta már két törölt verzió (a 2003-as Hulk és A Hihetetlen Hulk). Egyebek közt arról sem győzött meg a produkció, hogy ez a Hulk csakúgy beletörődne új élete elvesztésébe, mikor Thor besorozza Bannert. Életében először a tömeg elfogadta valahol, sőt: ünnepelte őt, mint az aréna veretlen bajnokát, a helyi főmufti kedvencét.
Miért adná föl mindezt? Vagy nem is döntést hozott, hanem csak hozzászokatják őt az új környezetéhez, mint afféle háziállatot? És a Marvel nem először sugallja ezt a felfogást a keze alá tartozó szuperhősökről.
Cate Blanchett még kétdimenziós diktátorként is delejező jelenség, és nagyon fáj, hogy Hela műsoridőt és motivációi terén sem kapta meg a neki járó jussát. Nem bántam, hogy a történelmi verzióval szemben itt nem Loki, hanem Thor vérrokona, aki Odin uralmának kezdetén még főparancsnokként szolgálta őt a környező birodalmak meghódításában. De csak még több hódításra és pusztításra vágyott, így Odin ellene fordult. Leginkább az a félig hűvös, félig undorral kevert megvetés tetszik benne, amivel a mostani, békés Asgard-ra tekint. "Odin imádta a birodalmát, de szégyellte, ahogy hozzájutott!" (Kedvenc mondatom a filmből.)
Akkor melyik a valódi Asgard? A mostani, élhető és felvirágoztatott éden, vagy az csak egy álszent cukormáz a hódító, hatalmi hierarchiára épülő istenbirodalom mögött? Miként a nagyterem Thor-t ábrázoló freskói mögött Hela hódítását ábrázoló képek bújtak meg annyi évszázadon át? Ez a kérdés jobban felcsigázott, mint akármelyik olcsó effektakció vagy anekdota, és elkeserítő, hogy 1 teljes évtized után a Disney-birodalom még mindig nem vállalja Marvel-berkekben (sem) a mélyebb tartalmat, mert félti a "könnyed kis képregényfilmek" profitmágnes receptjét!
A régi/belső önmagunkkal szembenézés az a téma, ami nekem összetartja a Ragnarok-ot, mint filmalkotást:
- Odin élete végéig sem nézett szembe múltbéli hibáival/bűneivel,
- Thor nem hisz abban, hogy kalapácsa nélkül elég erő lakozik benne, hogy Helát legyőzze,
- Bannert pedig teljesen eluralta a benne élő Hulk, ahogy pl. Edward Hyde is idővel úrrá lett Henry Jekyll fölött az ő történetükben.
Loki pedig minden benne rejlő alantasságot kívül hord; ő az, akinek nincs külön belső énje. Thor kétszer is a képébe vágja, hogy tud az árulásáról: előbb amiatt, hogy nagyon is tudott Heláról, másodszor meg, hogy vissza akarta hurcolni Thor-t a Játékmesterhez.
Valkyrie, a rabszolgavadászt márcsak a pia és a hobbimeló érdeklik az életben; vele kapcsolatban díjazom azt, hogy Thor nem tud a múltjáról, mégis felismeri rajta, hogy menekül valaminek az emléke elől. Nem akar szembenézni vele, hogy ő is asgard-i, és Odint szolgáltára esküdött föl.
Loki deríti ki, hogy a valkűrök hadseregét Hela egykor kíméletlenül lemészárolta - csak azért, mert Odin velük akarta eltüntetni a szennyesét. Érdekes, hogy Valkyrie ugyanúgy megveti Asgard urának kétszínűségét, mint Hela, akire szintén gyűlölettel gondol.
Egyrészt örülök, hogy a nőt pont Odinnak ez a félkomoly utóda győzi meg, hogy segítsen kiütniük a visszatért Helát. Másrészt sajnálom, hogy igazán személyes jelenetet nem láthattunk a Halál Istennője és Valkyrie között. Végig ez van: előbb a "humor", majd az akció sulykolása csapolja az időt a szereplők viszonyrendszere elől!
Nem tagadom, stíluskirályul néznek ki Thor küzdelmei: az is, mikor csak simán bunyózik, és az is, amikor isteni ereje manifesztálódik villámlásként. A Ragnarok hozott a legközelebb hozzá, hogy elhiggyem: még egy ilyen Marvel-protezsált istenfit is padlóra lehet küldeni. Kár, hogy a létező legelcsépeltebb módon ébred tudatára erejének, az Odin-tól kapott emlék-látomás formájában. "A kalapács csak összpontosította az erődet." Pofátlanságnak tartom, hogy Hela a fél szemét kihasítja Thor-nak, a film pedig szinte észrevétlenül átsiklik ezen, hogy megtartsa ezt a "lepuhított" stílust.
Ami még kifejezetten irritált, az Hela eltűnése a filmből. Egyszerűen eltűnik, mikor Surtur - a személyiségtelen CGI-tűzhányó démon a bevezetőből - beteríti. "Asgard nem egy hely, hanem a nép maga." Rendben, hogy Hela együtt pusztul Odin Asgard-jával - a régivel és a még régebbivel egyaránt -, de más szemszögből nézve ez elég kedvszegő megoldás így:
- Ha Hela most tényleg meghalt, az úgy súlytalan bukás egy karizmatikus nemezistől.
- Ha meg nem, akkor így megint a hollywoodi "Á, attól, hogy most látszólag meghal, később még visszatérhet a folytatásban!"-klisét tuszkolják a torkukon.
És ha már így belejöttem a panaszkodásba: Odin meghittnek beállított búcsúja is kiábrándítóan semmilyen lett. Bravó: apa és lánya együtt süppedtek bele A Sose Kibontott Marvel-Karakterek Valhallájába.
Tényleg a Ragnarok lett az eddigi legjobb Thor, de sajnálom: az ódákba foglalt humorérzéke sem fedi el, mennyi kis részletet elhagy, miközben száguld a kiszámítható végkifejletbe. Tényleg tud szórakoztatni, de gyakran úgy érezem, hogy önmagát szórakoztatja, míg engem, a nézőt kihagy belőle. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha valaki mindenképp a Marvel-féle Thor legizgisebb kalandját szeretné először látni, akkor azt javaslom, ezzel kezdje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése