Gotti (2018)

Elképesztő, mekkora hátbarúgást kapott kritikusoktól a 2018-as Gotti, Kevin Connolly életrajzi drámája id. John Gotti-ról, a new york-i Gambino-maffia nagyfőnökéről. Gondolnám, hogy egy mozikban bemutatott gengszterfilm – olyan húzónévvel, mint John Travolta – nem ok nélkül kapott 0%-os KO-val felérő minősítést a Rotten-on. Gondoljunk bele, emberek: 0%! A Cápa 4., a Hegylakó 2. és a Bucky Larson: Sztárnak született pontszáma! 

Ennyire abszolút csődnek ugyan nem tartom az alkotást, de azt belátom, hogy egy valóban vérszegény munka. Gengszterdrámaként pedig horizontját se súrolja a műfaj alapköveinek, mint a Keresztapa I.-II., vagy Scorsese Nagymenők-je. Nekem leginkább olyasmiként maradt meg a Gotti, 

mint sci-fi-területről a Transzcendens: valaki egy nagy rendező stílusát próbálja utánozni azzal, ahogy a jeleneteket szerkeszti és egymásra pakolja, de a kész mű mégis erőtlen, kifakult, sőt néhol nevetségbe hajló roncsa a kívánt eredménynek. 

Torpedótalálat éri a Gotti-t már azzal, ahogy fel van, vagyis inkább fel nincs építve a címszereplő életútja. A jelenetek váltakozása eléggé logikátlan, gépiesen és mesterkélten követik egymást. Nem egy színes, érdekfeszítő történet rajzolódott ki természetesen haladva előttem, hanem egy felszínes tákolmány próbálta magát ide-oda vetődve mozgásban tartani, nehogy végképp leálljon. 

Pedig a sztori külső keretével még nem volt különösebb bajom: 

1. Travolta Gottija –  amolyan időn kívüli ikonként – ironizál a legelső és legutolsó képkockákon, 
2. rögtön a legkezdete után és a legvége előtt öreg, hús-vér rákbeteg,
3. a film belsejét meg javarészt a „dicső napok” adják. 

Nem igazán tudnék kiemelkedő jelenetet fölhozni. A trailer alapján Gotti hatalomátvétele volna a drámai feszültség tetőzése, ahol az alvezér - gondos előkészítés után - kinyíratja főnökét, és a szervezet fejévé válik. Értettem az indítékát: az addigi "nagyfőnök" inkább csak élő szimbólum, mint pl. a japán császár, ráadásul John-nak -  a sógun-szerű tényleges vezérnek - jól működő csapatát is épp készül szétbontani. De a bosszú maga olyan banálisan fut le, mint akármelyik filmes gengsztergyilkosság: jön 1-2 fedetlen arcú tag, és az épp egyedül maradt fószert kivégzik a nyílt utcán, majd elsétálnak. 

Kellemesen csalódtam John Travoltában: Gotti, az egyenes, szókimondó kiskirály messze a legmegjegyezhetőbb figura a saját filmjében. Eleinte még kissé túl vicceskedőre veszik a karaktert, de a komorabb részekhez érve Gotti alakja is kicsit árnyalódik.

Annyira igen, hogy pl. elhiggyem, mi miatt büszkébb Juniorra a szervezetnél való beavatásakor, mint a fiú saját esküvőjén, ezzel is színt vallva a nézőnek, melyik család - és értékrend -  számára a fontosabb. 

Rajta kívül még John legjobb barátja, Angelo (Pruitt Taylor Vince) az, aki egyáltalán érdekelt a mű arcképcsarnokából. Leginkább az a perc maradt meg bennem, mikor egy súlyos malőr miatt Gotti „kispadra ülteti” őt: jobbkeze és elvhű bizalmasa – akitől idősebb fia középneve ered – nem érintkezhet többé „a családdal.” „Megmentettem az életed. Ennyi tellett tőlem.” Ennek nagyobb nyomatéka volt nekem, mint bármelyik gyilkossági vagy tárgyalásos jelenetnek.

A többiek szinte láthatatlanok Travolta mellett. Fölösen sok figyelmet kap Gotti családi élete, a neje, Victoria (Kelly Preston) és az ifjabb John A. Gotti  (Spencer Rocco Lofranco). Utóbbi akár amatőr kosárlabdázót is játszhatna, annyira sivár és jelenlét nélküli! Travolta és Lofranco között zéró a színészi kölcsönhatás, a kigyúrt izmaival majd szemüvegével egyszerűen nevetséges volt. Kíváncsi vagyok, az igazi John Gotti Jr. miként vélekedik itteni portréjáról.

És a film 2. felében direkt hangsúlyozzák, hogy Juniort az apja bevonzotta ebbe a romlott világba, vérszerződéssel meg mindennel, amiből majd a végén majd kifelé kapálózik. Érdektelenül bámultam, hogy vajon neki milyen családi élet jön vagy nem jön össze végül. (És diszkréten megmosolyogtam a Nagymenők-re hajazó rendőrségi helikoptert, mikor lecsukják.)

Semmi újat vagy érdekeset nem mond a témájáról ez a darab: John-t gengszterként egy már-már irracionális, tetszelgő sztárbűnözőként ábrázolják, aki imádja, ha tapsolnak neki. Rendben van, hogy a közvetlensége bejön a jónépnek, és mivel a maffia értékrendjét véresen komolyan veszi, fenntartja a rendet az utcákon. 

De hogy pontosan hogyan intézi ügyeit (ha épp nem öldös), miként tartja össze birodalmát (a tekintélyén kívül), és miben is áll ez a birodalom, az számomra nem derül ki. Connolly megreked a Megkenni-Megszidni-Megölni típusú ügyintézés elgondolásánál, egy olyan neves bűnözőnél, aki hosszú évekig nyíltan beintett az igazságszolgáltatásnak. 

Bukásával dettó így vagyok: egyszercsak előhúzza a film a cilinderből, hogy John puccsát bizonyítani tudják, és így vagy úgy leköszönnek az emberei is. Miért épp most? És mitől vált ez a sorozatgyilkos olyan népszerűvé, hogy még drukkoltak is neki, dicsérve, hogy az ő keze alatt milyen volt az élet? 

Mégha a forgatókönyvet John A. Gotti saját könyve alapján írták is, ez max. arra sovány mentség, miért veszi a feldolgozás természetesnek, hogy képben vagyunk a helyekről és évszámokról, illetve miért állítják be Juniort a jogrendszer áldozataként a vádalku kapcsán. 

Arra viszont semmiképp nem, hogy a párbeszédek többnyire megjátszottak és életlenek. A főszereplő több munkával kapcsolatos szóváltást direkt elhumorizál, bizonygatva, miért is hívják a felmentő ítéletei után "Teflon Donként". 

Az ügyetlen dramaturgia nem tud többet mondani róla, mint hogy: ’’a szerető apának néha ölni kell a farkastörvények miatt, de olyan vicces, menő csávó, hogy a savanyú rendszer bekaphatja!’’ 

Sose gondoltam rá, hogy a blogon százalékban értékeljek filmeket: már a klasszikus 10-es rendszer is idővel szűkössé és merevvé vált számomra. De ha muszáj volna Rotten Tomatoes-t játszanom, kb. 30 és 45% közé lőném be a film reális értékét: gyenge utánzása a Nagymenőknek – és messze nemcsak azért, mert Joe Pesci vagy Al Pacino nem vállalt benne szerepet. Fókusz-, feszültség- és ötletszegény produkció, amely egyedül John Travoltának ad lehetőséget bizonyítani, hogy még mindig van hely számára Hollywood-ban.

Harag vagyok (Bosszúra törve)

Elképesztő, hogy A Maszk rendezője és a Ponyvaregény sztárja több mint 20 év után ezzel a filmtragaccsal örvendeztettek meg. A Bosszúra törve olyan Elrabolva-klón, amely mindent összekotor az akciófilmes klisékukából, kirakva belőlük valamit, amibe 1 pillanatig nem képes életet lehelni. John Travolta kubikos munkát is vállalhatna azzal az erővel, amit itt belead a színészkedésbe, a többiek pedig láthatatlanok. 

Stanley Hill felesége a kormányzó könyvelője, de amikor újratalálkoznak, a nőt meggyilkolják. Bár az államban épp tetőzik a bűnözési  hullám, a férfit megdöbbenti, hogy a rendőrök futni hagyják az elfogott bűnözőt. Stanley egykori kommandós haverjával, Denisszel maga deríti ki, kik segíthetik ennyire a város mocsadékait. 

Egy egész stílusos TV-klipsorozattal indít, ahol különböző tudósítások jelzik a térségben uralkodó kaotikus állapotokat, és hogy a helyi rendőrök mennyire nem tudják kordában tartani a helyi bűnözést. De rögtön abban a percben, hogy a személyes történettel kezd foglalkozni, a film teljesen elveszíti a figyelmünket. Van itt minden:

• ex-rendfenntartó átlagpasi,
• gyámoltalan átlagfeleség megölése,
• templomi bűngyónás kiegészítve csipetnyi Bibliával,
• sötét sikátorok,
• kemény haver,
• korrupt zsaruk,
• táncos csajos lebújok,
• tetkós morci gangszták, 
• erkölcskampányos politikus bosszok,

etc.

A színészi játék nyomorúságos. Travolta Málna-gyanús alakításán kínomban heherésztem. Legnagyobb jóindulattal se tudtam elhinni tőle a klisé alapszitut, miszerint egy volt hivatásos pisztolyforgató tragikusan elveszíti a párját, és bosszúért lihegve leás az alvilág zegzugaiba, hogy valami zsarolós-összeesküvésbe ásson le.

A vége felé elmotyogott címsor: "Én vagyok Harag." helyett sokkal jobban illene az "Én vagyok Hülye." Hillnek egyfolytában fogni kell a kezét, miközben a bosszúján buzgólkodik, ami alapból szánalmassá teszi a történetét. Gyatrábban palástolja kilétét és szándékait, mint sok vígjáték-főhős:

üldözöttjei nemcsak őt nyírják majdnem ki többször a legamatőrebb hibák miatt, de a lánya és annak családja is célpont lesz, és valahogy ezen meglepetten tátja a száját. Amikor pedig a sok kínlódás után bevégzi a munkáját, és a kormányzó házánál a rendőrök előtt áll, a marhája még lőni próbál, és lelövik, de persze egyik folyó se halálos. Mindegy...

A Bosszúra törve tényleg nem érdemel jobbat egy Egyesnél. Iszonyú hamis, unásig sablonos, vérszívóan monoton és önálló gondolat híján létjogosultsága sem létezik. 

Volt (Bolt)

Bolt hollywood-i színészkutya, aki szuperképességekkel bír... a képzeletében. Ám amikor banális módon az ország túlfelén köt ki, kénytelen szembesülni saját átlagos mivoltával, és így elvergődni hazáig. És a kóbor állatok között is alig akad segítsége a bravúrhoz...

Létezik egy vékony vonal az eredeti és a sablonos között, amikor a filmnek bejáratott paneleket sikerül működőképessé políroznia. Az én szememben a Bolt is ilyen: egyenes kifutású, egyáltalán nem bonyolult, de érzelmes és egész okos mese. Mondom ezt úgy, hogy látom a korlátait: a cselekmény lényegében egyszálas, és nem új maga a bonyodalom sem. Mesék között is nem egyszer került már terítékre az önhitt sztár esete, akit hirtelen durván arcul csap a valóság, és a történet nagy részét azzal tölti, hogy megtanulja, mik a tényleges értékei.

És mindezek ellenére a mese működött nekem. Átélhetően érezteti a főhősben kialakuló konfliktust, ahogy fel kell fognia, mennyire nem volt igaz semmi az imidzséből, az úgymond "szupererőiből". Elérte az alkotás, hogy érdekeljen a fő- és alig 2-3 mellékszereplő sorsa, miközben telibe talál kommentárjával a sztárélet szemfényvesztő mivoltáról, és hogy tudatosan szédítenek vele rajongókat és színészeket egyaránt.

Bolt egyszerre sztár és áldozat. Egész életét mesterségesen a szerepe köré alakították a producerek, hogy még hitelesebb legyen az alakítása. A TV-sorozat, mellyel ő és gazdája, Penny befutottak, Bolt fantáziavilágaként is funkcionál, mert ez szolgálja a stúdió érdekeit. Amit ezzel az állattal műveltek, az nem kevesebb, mint agymosás, és kétszínű módon Penny ügynöke hamarosan egy dublőrkutyát próbál megszerettetni vele, mintha ez pótolná. 
A filmipar kritikája tehát nemcsak egy rámázolt áltanulság, hanem bele lett építve a koncepcióba. Penny egyre kevésbé ismer rá Boltban a kedves kiskutyára, akivel ideköltöztek Hollywood-ba. Lelkileg ő már 5 éve eltévedt a neki kreált illúzióvilágban, és valós eltűnése is azért történt, mert úgy hitte, hogy Pennyt a sorozat főgonosza elrabolta.

Mittenst kedveltem, mint Bolt kényszertársát az önfelfedezű úton. Miután egy Rhino nevű Bolt-fan hörcsög is csatlakozott hozzájuk, elkezdi tanítani Boltot a normális kutyák viselkedésére. Igen: egy kóbor utcacica okítja a szupersztár ölebet az átlaglétről. Kedveltem a beszélgetéseiket, a folyamatosságot Bolt "öntudatra ébredésében". Ad némi öniróniát az egészhez a befejezés:

1. a legvégén Penny és anyja nemcsak felmondanak,
2. Mittens-t és Rhino-t is befogadják a szülővárosi otthonukban,
3. és a sorozat új sztoriirányát még Bolt ősfanja, Rhino is baromságnak tartja.

Ügyetlen írás mellett szappanoperának neveztem volna a fordulatot, ahol Bolt végre hazaér, és látja Pennyt a dublőrkutyát szeretgetni, nem tudván, hogy csak felvételpróba. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de Bolt jellemfejlődése itt lesz igazán próbára téve. Mittens korábban akaratlanul túllőtt a célon, mikor Penny Bolt iránti odaadását is csak a munkája, tehát a hamis Hollywood részének titulálta. Az egyedül maradt Boltban pedig egyelőre mégcsak a saját magáról kiderül hazugság tudatosult. Még nem tudja megítélni első ránézésre, hogy egy közjáték valódi vagy színjáték, igaz vagy hamis-e.

A tűzvészből való menekülés ugyancsak egy klisé volna, ha nem zárná le Bolt öntudatosodási folyamatát. A "főhős" itt már szó szerint a saját bőrén érzi a veszély valódiságát, és a korlátait pontosan ismerve, tudatosan dönti el, hogy nem hajlandó a gazdiját magára hagyni. Főgonoszt örültem, hogy nem akartak a készítők külön beleerőltetni az egészbe: a főgonosz, mint figura szintén Bolt TV-sorozatának, a hollywood-i illúzióvilágnak egy eleme.

  

Egyszerű és kiszámítható, de szerethető és őszinte mese a Bolt. Létező dilemmát bemutat egy állatszínész példáján keresztül, és amit ennek kapcsán mutatni vállal, azt tisztességgel végig is viszi.

Ponyvaregény

.

Quentin Jerome Tarantino olyasvalamit demonstrált a Pulp Fiction-nel, amit azóta tenyérnyi alkotás tudott egyáltalán jól utánozni. Fogta a városi alvilág démonizálatlan képét, kiragadott belőle néhány durva, de hihető példázatot, és egy érzelgősségtől mentes, poéndús bűndrámát varázsolt belőle. Megszelídítette és a forgatókönyv szerves részévé integrálta "a véletlent", "az előre nem láthatót". A történet fordulataiban úgy, mint a szereplők szövegeiben végig a friss kiszámíthatatlanság vibrál, hangulat és stílus tökéletesen egybeolvad a movie szerkezetével és mondanivalójával.

A gengszter Marcellus Wallace cserfes bérgyilkosai, Jules és Vincent egy aktatáska visszavételére + a tolvajok likvidálására indul. Mikor egyik célpontjuk fatálisan elvéti őket fegyverével, Jules ezt isteni jelnek betudva megfogadja, hogy kilép a hivatásából. Egy véres baklövés után esélyt is kapnak a Sorstól bizonyítani - főleg persze, hogy a saját nyakukat mentsék:

1. Jules meghiúsít egy éttermi rablást, mikor a támadók a táskát akarják,
2. Vincent pedig Wallace nejét, Miát "menti meg" a véletlen droghaláltól.

Ám hogy végülis melyikük okult a "csodából", azt egy Butch nevű bokszoló fejezete fogja tisztázni.

Magasiskolája ez a mozifilm-készítésnek! A Ponyavaregény a felszínén egy állati szórakoztató, színes és lüktető movie, melyet érdekes nézni és élvezet hallgatni. Aki pedig igényli, annak könnyű belesüppednie az alant megbúvó összefüggésekbe is. A történések, tárgyak, szavak és gondolatok közti kapocsok egyáltalán nem feltűnőek, és nem is csak egyféle olvasatuk lehet. Csatlakozom tehát azokhoz, akik Tarantino főművét tisztelik a Pulp Fiction-ben: baromi izgalmas, bátran játszik a tartalmával, sosem bújik a klisék szoknyája mögé. Ellenben végig mintha gúnyolódna a Hollywood-ra oly jellemző cukormázon és hatásvadászaton.

Annak ellenére, hogy több benne a párbeszéd, mint '94 bármely más művében - és az is főleg csak duma -, a karaktereket nagyonis jellemzi a beszédjük. Minden percben elhangzik 1-1 négybetűs trágár szó (pl. "fuck", "damn", "shit"), de sehol nem ostobák a dialógusok, épp ellenkezőleg. Végig kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni Vincenttel, Jules-szal, Miával és a többi figurával ebben a hihetően vad és veszélyes környezetben. Ennek részben az időrendi sorrend felrúgása az oka: ahogy a több különálló, de azonos közegű kisnovella végül egybefonódik, így megtréfálva az én figyelmemet is.

Ismerősnek tűnt ez a kronológiai technika egy másik kedvenc filmemből. A Ponyvaregény egyik legismertebb, kritikusok által leg-szétcincáltabb vonása, hogy teljes hosszában megbontja az időrendet, nemcsak pár flashback erejéig. Mint később a Sin Citynél, itt is több, önállóan is kerek nagyegység rakja ki a történetet, ahol a legelső kettébontott, és a film 2 végére helyezve fogja keretbe a nagy egészet. Ez a keret egyrészt időfölöttivé teszi a szereplőket, másrészt a movie üzenetére is reflektál (erről majd később).
Még ami szerintem hasonlóság a Sin Cityvel: maga a város, a los-angeles-i alvilág is mintha önálló szereplő lenne. Vizuálisan persze nem annyira stilizált, és talán csak a hangulatvilág miatt gondolom ezt. Nagyon egyetértek vele, hogy nincs éles választófal fő- és mellékszereplők "fontossága" között, még a névtelen alakok a háttérben is a film atmoszféráját erősítik. Még valami: a Ponyvaregényben nemcsak a főszereplők fedik át a részsztorikat, mint a Sin Cityben, hanem a szálak is jobban egymásba sodródnak. Ha egy részfejezet valami fontosat elmulaszt tisztázni, arra egy másik törtrészben kereshetünk választ - a fő kivétel talán Wallace kódzáras táskája (|6|6|6|), melynek tartalmát a képzeletünkre bízták.

 

A Ponyvaregény témája az erőszak, és ráépült életből való szabadulás. Minden nagyfejezet végén egy fő karakter elnyeri a megmenekülést, a megváltást, és az idősík-variálás segít, hogy ez ne váljon egy idő után elcsépeltté. Üdítő szkepticizmussal áll hozzá, hogy mit jelent hivatásból ölni: közvetlenül semmit! Semmi pátosz, erkölcsi határ-átlépés érzete vagy bármilyen szentimentális púder. Ez egy másik dolog, amivel belopta magát a szívembe: bámulatos, ahogy Tarantino elhumorizálgat az emberi élet kiolthatóságával. Mennyire rutinszerűen, de léhán lehet ezt felfogni - mint mikor Vincent véletlenül lövi szét az utasuk fejét -, vagy hogy mennyire túl lehet pózolni - ahogy Jules is önmagát konferálja föl a félig tákolt Ezékiel Biblia-szónoklatával.

A humor egyik fő forrása, hogy a szereplők mennyire unásig ismerik világukat, mégis mekkora slamasztikába kerülnek. Ha tudod mit csinálsz, ha senkinek nem úgymond "baszod át a búráját", nyugtod lehet... amíg valami váratlan dolog be nem kavar. Hihetetlen, hogy egy bűndráma így dúskál véletlen fordulatokban, mégis jól körülfogható a története. A való élet is ilyen. Bármilyen jól kiismered magad az erőszak világában - légy akár kiégett sportoló, gengszterfeleség vagy likvidátor -, bármikor beüthet olyan pech/baki, amitől elveszted az irányítást, és akkor kapálózhatsz kifelé a következmények örvényéből.

• Miután Vincent elvitte Mia Wallace-t vacsorára, a nő kokónak hitt heroinnal kiüti magát, a pasi meg pánikolhat, mitévő legyen.
• Butch épp pucol a városból, mikor a zebrán pont Wallace-ba botlik, akinek bérgyilkosát nemrég szitává lőtte.
• Ami mellesleg dettó véletlen: Vincent hülye fejjel kint hagyta a fegyverét vécézéskor, mialatt a célpontra várt.

És a többi.

Szóval mihez kezdjünk, ha már a kezünkhöz vér tapad, és mentenünk kell az irhánkat? Hogyan szakítsuk meg ezt az öngerjesztő spirált, anélkül, hogy feladnánk a túlélés esélyét? A Ponyvaregény fejtetőre állítja az ősrégi akcióklisét, miszerint ha brutálisan vetsz véget egy konfliktusnak, az onnéttől lezárt ügy. Minden tettnek szerteágazó következményei vannak, és az erőszak korántsem biztos, hogy olyan erőszakot szül, amire te számítottál. A cselekmény körkörösen haladva ugyanahhoz az éttermi rabláshoz ér vissza, ahol elkezdődött, ezzel kifejezve, hogy az erőszak is ördögi kör, amiből nem lehet a fegyverek nyelvén kiszállni. Véglegesen legalábbis nem. 





Jules és Vincent az egyik legszórakoztatóbb bűnöződuó, akiket valaha is láttam. És kivételesen cseppet se bántam, hogy a szereplők szóváltásai ennyire terjengősek. Én ugyan kimondottan a feszes beszélgetések híve vagyok, de az sem jó, ha azok csak kicentizve tolják a cselekményt előre. Itt a látszólag halandzsaszövegsorok között ironikus átcsengéseket találtam itt-ott, amik eszméletlenül szórakoztattak. Pl. mikor Jules Brettet, a táskalopó bagázs "eszét" vallatja:

"Does he, look like, a BITCH?!"
"NOOO...!" 
"Then why'd you try to fuck him like a bitch, Brett?" 
És mit ad Isten: ez "szegény" Marsellusszal később tényleg meg fog történni.




Samuel L. Jackson karaktere egyszerre értelmesebb és teátrálisabb, míg John Travolta Vincentje fásultabb, szétszórt, szimplaeszűbb pasas. Ők ketten profi, gyakorlatias takarítóbrigádot alkotnak, akik véres hivatásukat tökéletesen elfogadták rutinmunkaként. Ahogy az új gyilkosságuk helyszínére tartanak, úgy beszélgetnek mindenféléről, mintha egy átlagos irodai munkahelyre mennének be.  

Sokszor látom, hogy a rendezők annyira erőlködnek valami szimbolizmust beletömni a művükbe, ami meg végül nevetségesen lóg rajta a szereplőkön (akárcsak a későbbi Face Off, szintén John Travoltával). Jules ismertetőjegye a bibliai ál-idézet, míg Vincenté, hogy többször a mellékhelységben látjuk őt. Nem valami vonzó jelképek, de erősen kötődnek a Ponyvaregény üzenetéhez: újrakezdés, a mocsok és salak hátrahagyása, az ürítés. Megfigyeltem, hogy többször felbukkan valamiképp a 3-as szám:

• Brett bandájából 3.-ként ölik meg azt, akinek mellélövöldözését Jules csodának könyveli el,
• Jules háromszor mondja el idézetét, és Vincentet is háromszor látjuk a mellékhelységnél.
• A 3. alkalom pedig megpecsételi, melyiküknek hogyan ér véget a hóhérkarrierje.

Hihetetlenül kijózanító, hogy mikor az éttermet kifosztja egy pár - akik egymást Nyuszimuszinak meg Tökfejnek becézik -, éppen Jules, egy sorozatgyilkos szolgál béketeremtőként. Az elcsépelt passzus, amit gyilkosságai előtt elszaval áldozatainak, valódi érveléssé válik. Feszült helyzet, 3 fegyver mered egymásra: ha egyikük bekattan, gyors vérfürdő fog lezajlani. Azon vettem észre magam, hogy drukkolok Jules-nak, nemcsak mert a legértelmesebb négyük közül, de mert a véres tettei ellenére igaza van. Isten valóban lesújt - ilyen-olyan okozatok útján - az erőszaktevőkre, ha megérdemlik, de itt már tényleg nincs értelme megdögleniük. "Nobody is going to hurt anybody!" "We're gonna be cool."

Nem először látom, hogy egy rendező úgy próbálja nyomatékosítani a mondandóját, hogy a gyilkolás mennyire triviális, csak-úgy megtörténő momentum. Tarantino-nak ez végig sikerült a Ponyvaregényben: például annál a résznél is, ahol ő maga játszotta Jules barátját, Jimmyt. A Vincent által szétlőtt "nigger" miatt Marcellusnak egy profi nyom-eltüntetőt kell küldenie Jimmy házához, hogy kihúzza Jules-ékat a szarból. Abszurd, ahogy Tarantino még ebből is képes humort kifacsarni, és mégis: piszkosul mulatságos. Mintha az egész egy sima kocsimosás lenne, pedig vért és agyvelőt pucolnak ki belőle. Kölcsönkapott tiszta ruháikba bújva pedig úgy festenek, mint 2 taknyos kölyök.

A legsötétebb színezetű humor szerintem Butch fejezetét kíséri: a főszereplők élete közül az övé tűnik a legsivárabbnak, és a legdurvább dolgok is körülötte történnek. A kamerakezelésre nem találok jobb szót a zseniálisnál: ahogy Butch visszaoson a házba az aranyórájáért, hosszan látjuk, amint a szinte mozdulatlan, hangtalan környéken közel kerül "a veszélyzónához", ahol várhatóan már vár rá egy férfi - és egy kis fémgolyó. És lehetetlen nem látni a tanulságot abból, ahogy meglepi és szitává lövi Vincentet. Látszólag csak rajtaütött egy kontárként hibázó sorozatgyilkoson, de egyúttal igazolta is Jules korábbi döntését, hogy kiszálljon, és kezdjen tiszta lapot az életével - legyen az bármilyen "egyszerű".

Egyszerűen imádom a jelenetet, ahogy a zálogboltban Butch elszórakozik a polcokon talált holmikkal. Ez a pár perc újradefiniálja a becsületkódex fogalmát: ő és Wallace-t pár perce még Tom & Jerryt játszottak az utcán, most meg 2 szadista őket akarja megdolgozni. Bejött nekem a katana választása, és a sportolómúlt miatt hihető Butch döntése, hogy visszaforduljon: hiába szarik az etikára, nem kellemes hallani és tudni, mi történik odalent. Amúgy meg: nagy muri lesz eljátszani a modern szamurájt...
Minden mozzanat meglepetésként ért abban a bugyorszerű raktárpincében, és abszolút elhittem, ahogyan Wallace végülis eláll Butch kinyírásától. Nemcsak a feltételei és a hangsúlya miatt, hanem mert - énszerintem - Butch úgy tette fel a kulcskérdést, hogy az Marcellus-t a rajta vett erőszakra emlékeztette. "Megmondom én, "mi lesz most én meg teközted". Nincs semmi "én meg te"." Bizarr egy módja ez a tartozás visszaadásának.

 

Minden díj és szakmai elismerésnél beszédesebb szerintem azok a népes nézői visszajelzések, miszerint inkább töltenék el a hetüket az itt megismert sötét figurákkal, semmint a "hétköznapok embereivel". Ők - csakúgy mint a film maga - frissek, ruganyosak, rengeteg a merszük, valódi kikapcsolódást nyújt figyelni, hallgatni őket.

És ahogy a film zsonglőrködik a szókinccsel, az erőszakkal és a váratlanság elemével, eszmélünk csak rá, hogy ez nemcsak egy stílusos történet a jobb útra térésről. A Ponyvaregény maga egyetlen szabados üzenet Hollywood filmcsinálóihoz: Pokolba az előírásokkal!

Merjétek lehúzni a WC-n az elnyűtt formulákat, és ne térdeljetek le a stúdiók pénzcsapja elé, mely szinte biztos alkotói pórázzal jár.

Kezdjetek valami újba.

Alkossatok valami egyedit, ami tényleg a ti szellemetek produktuma.

A Ponyvaregény az én olvasatomban: elsőrangú mozifilm.

Ál/arc

Ahogy temérdek másik akciómozi a 90-es évekből, a Face Off is bátran dobálózik típusa megszokott látványosságaival: rendőrségi hajsza, pazarló lövöldözések, családtag-túszok, lassított montázsok és a jó öreg robbanások. Nem véletlenül szoktam az ilyen movie-kat a westernekhez hasonlítani: a város tényleg nem több 2 férfi játszóterétől, ahol pózolva ereszthetik egymásra a muníciót. Mígnem végül jófiú és rosszfiú farkasszemet néz a nagy leszámolás előtt. 

A Face Off is a megszokott "jó zsaru vs. őrült terrorista"-felálláshoz társítja a szintén poros szerepcsere receptjét - egy apró újítással. Egyikük vállalja, hogy a másik bőrébe bújjon, felöltve külsejét és személyazonosságát. Ám mikor amaz ugyanezt meglépi, csapdába kerül. Mindketten abba az életbe csöppennek, amibe a másikat juttatták, és sikerül is megfelelniük a másik bőrében. Külön rájátszik a párhuzamra, hogy mindkettejüknek született kisgyereke egy nőtől, aki fenntartásokkal, de szereti a férfit. 

Érzésem szerint John Woo képtelen belátni, hogy mindez csak a sémát adja egy jó filmhez, de csak ettől még nem lesz tartalmas. Hentesmódra vagdossa le a természetes emberi drámát és karakterépülést a cselekményből, hogy figuráit egy elcsépelt, ezerszer elsütött thrillerformulába nyomkodja vissza. A személyes pszichológiai hullámvasút, amit ábrázolni próbál, sosem erősödik meg, minden szándékosan elnagyolt. Tülekednek ellenben az izzadtságszagú percek - kezdve rögtön a szirupos nyitó flashback-kel a körhintánál, ahol a protagonista fia meghal. Számtalan helyen azon kaptam magam, hogy a képzelőerőm újraírja a jeleneteket, hatásosabban és kreatívabban, mint ahogy Woo.

A terrorista Castor Troy az új célpontja, Sean Archer nyomozó helyett véletlenül annak fiát, Michaelt lövi le egy vidámparkban. 6 évvel Archer még mindig Troyt üldözi, és egy rajtaütésen végre sikerül lekapcsolnia őt, öccsével, Polluxszal együtt. De Troy egy vegyibombát helyezett el Los Angeles belvárosában, és napokon belül robban, ha nem találják meg.
Egyéb opciók híján a Különleges Ügyosztály egyik munkatársa bizarr alkut kínál Archernek: lézeres plasztikai eljárással átműtik Troy arcbőrét az ő, szintén lenyúzott  arckoponyájára, majd külső testi jegyeit is modifikálják, hogy a fegyhába beépülve kifaggassa Polluxot a bomba hollétéről. A baj akkor kezdődik, mikor Troy felébred, szintén ellopja Archer arcát, képét, testalkatát, és végez a hadművelet összes résztvevőjével. Bombája "megtalálásával" nemzeti hős lesz, míg Archer a börtönben rohad, elvágva a régi önmagától.

Woo nem valami nagy mesélő, ezt könnyű leolvasni a munkáiról. A forgatókönyv maga fordulatos, jó lenne az ütemezés, és Archer dilemmája remek feszültségforrást nyújt. Mégis: a Face Off egész valója valahogy gépies. A rideg akció működteti, nem érzelmi kötelékek vagy bármilyen mélyebb gondolat. Hiába adódik egy csomó érdekes felállás a cselekmény haladtával, ezeken Woo rendre tovasiklik; a szereplők végig a szigorúan kimért úton haladnak, úgy tettben, mint mentalitásban. Soha nem éreztem, hogy igazán életre kelne Troy és Archer története, vagy akár a családjaiké.
A produkció fatális hibát vét azzal, hogy elidegeníti figuráit a közönségtől, a színészeket pedig arra kárhoztatja, hogy túlélésre játsszanak. Minél dilisebb és hangosabb valaki, annál szórakoztatóbb: ez lenne az elmélet. Persze, hogy az üldözés, tűzharc, pózolás és verekedés magára tudja vonni a néző figyelmét. Persze, hogy szórakoztató nézni, ahogy John Travolta és Nicolas Cage egymás színészi kelléktárát mimikálják - azaz majmolják. Főleg tudva azt, hogy sok másik filmjükben túl szokták játszani a szerepeiket. De a karaktereik félkészek, nincs bennük felfedeznivaló, és nem igazán látom a végén, hogy szálkányit is benőtt volna a fejük lágya. A többiek pedig hozzájuk képest láthatatlanok a vásznon.

Viszket az öklöm, hogy megint a legismertebb hollywood-i sztereotípiákat nyomják le a torkomon:

• Sean, a munka-megszállott zsaru, aki nejére és kölykére lusta odafigyelni;
• Eve, a hamuszürke feleség, aki beletörődve viseli a család terhét (= unalmát);
• Jamie, az énkép-hiányos punk tinilány, aki szarik a világra, és utálja faterját;
• A seggfej rendőrfőnök, aki morcosan reklamál a túl extrém munkavégzésért;
• Castor, az őrült terrorista, akinek mindig muszáj bombát raknia. Vagy az egyénre szabott, menő aranypisztolyaiból golyót szórni.

Valahol mélyen a homályban az Ál/Arc szerintem a vétkezésről és a bocsánat elnyeréséről akarhat szólni. Számos biblikus motívum fordul elő a filmben, amiket elég dobálózva használ a rendező. Mint ahogy a kórusének, a Jézus-szobor vagy a galambok a temetésen. Nem számít, a törvény őre vagy szegője, családos polgár vagy magányos szökevény: mindketten vétkesek. Mégha a hibáik természete merőben már jellegű is.

Troy és Archer kettős személyiségbitorlása láttán egyre kevesebb különbséget látunk a két férfi között, és ez itt a lényeg. Vedd el a törvényt, az örök mércét, a tükörfelületet, és mindjárt nem akkora a különbség köztük. Lehet, hogy Archer általában többre tartja magát az életet, de Troy inkább törődik a hozzá közel állókkal, mint az esküdt ellensége. Ráadásul Sean az arccserével félredobta a családját, akikkel eddig se törődött - mégha azt is hitte, hogy nincs választása. Saját hibáiért fizet meg, amikor Troy bőrében ott ragad a rácsok mögött, és tehetetlenül nézi, amint élete minden fontos elemére egy szociopata gyilkos teszi rá a kezét.

 

De úgy adom ezt elő, mintha sokkal jobban ki lenne dolgozva a valóságnál. Travolta Archerjét nem hittem el se gyűrött hekusnak, se szerethető családfőnek. És neki legalább belemagyaráznak egy papírízű bosszúmotivációt. Troy életmód-választását még találgatni se lehet. Miért lett bűnöző, és miért épp terrorista? Minek akar az öccsével tömegpusztító akciókat végrehajtani Los Angeles-ben, vagy bárhol másutt? Vagy erre más filmekből kellene összebogarásznunk indítékot, mivel nem is fontos? NEM: ahol a középpontban 2 olyan ember áll, akik bitorolják egymás jövőjét és személyazonosságát, ott ezt igenis tisztázni kell!
Az ötlet, hogy 2 ősellenség, a törvény 2 oldaláról a másik bőrébe bújjon, izgalmas lélektani folyamat lehetne, ha nem kellene folyton visszakapcsolnunk "akciófilm"-üzemmódba. Egyik kopó, másik veszett kutya; mindkettő legszívesebben hullaként látni viszont a másikat. Miért nem lehet a film központi magja, hogy e 2 férfi a másik életéből a legtöbbet próbálja és tudja kihozni - legalábbis eleinte? De nem: az akciófilm-sablonja szentírás, és nem lehet eltérni aranybetűs kliséitől. Lássanak csodát: kiderül, Troy-nak is van egy nője, Sasha, akivel komoly kapcsolata lehetett volna, nevelve annak kisfiát, Adamot, akit Seant zsigerből Michaelra emlékezteti. Micsoda véletlen...!

Egész biztos, hogy nem Castornak kellene drukkolnom? Kérdem ezt azért, mert az ál-Sean a családdal százszor jobban törődik, mint az eredeti! Mikor a lányát a perverz fiúja taperolja a kocsiban, a szó szoros értelmében feltörli vele a padlót. Zsebkést ajándékoz Jamie-nek, hogy legközelebb megvédhesse magát. Lemondja az elnökkel való telefonbeszélgetést, hogy Eve-vel egy gyertyafényes vacsorát tölthessen együtt. A lányt se kritizálja, a nővel is figyelmes, a kollegáival is barátságosabb. 

Örvendetesnek tartom, hogy Woo nemcsak szimbólumokban tudta kifejezni, hogy Troy és Archer felfedezik egymásban a párhuzamokat. Elsősorban mikor az ál-Sean által indított rajtaütésen egy tükör 2 oldaláról lövik szembe egymást. Mialatt az ál-Castor összehaverkodik a Troy-bandával, addig Archernek mind inkább megtetszik Sean élete - noha a külseje nem. Megvolna az esélye, hogy az új identitása alatt tényleg új emberré váljon. És tragikusnak tűnhetne, hogy miután Pollux meghal, a bíztató folyamat visszájára fordul. Előbb az öccsét becsmérlő zsarut lövi titokban fejbe, majd  csendben végez a vele hőbörgő rendőrfőnökkel. Tetszik, mikor a fülébe súgja, ki is ő valójában, mert ezzel önmagának is beismeri, hogy kicsoda és micsoda: bűnöző, aki nem fél ölni az igazáért.

Szememet forgattam ellenben a cinikus befejezésre, ahogy a szálak végül elrendeződnek. Castor nője, Sasha meghal a temetési tűzharcban, miután megeskette az ál-Troyt, hogy vigyázzon "a fiukra". Világos, ugye? Épp most örökölte meg az új kisfiát! Most, hogy a valódi Troy visszavedlett szemétheggyé - még a megnyalt fülű Jamie is lábon döfte új késével, ha nem lett volna egyértelmű -, jogos lett kinyírni őt. Ahogy jogos lett adoptálni kisfiát is, hisz már a véranyja sem akadály.

Érzem én, hogy itt most örülnöm kellene, amiért Sean visszakapta régi életét, és régi lelki sebe begyógyult (ugye nemcsak én asszociáltam erre, mikor azt kéri, mégse műtsék vissza a sebhelyét?). Az a bajom, hogy nem látom rajta, felismerte-e a hibáit: a család egyből megbocsát mindent neki, és bónuszként megkapják az 1 jó dolgot Troy életéből, ami pont hiányzott az övékéből. Nem: ez így nem megható, hanem predesztinált... sőt, ami azt illeti, elég beteges megoldás a Végzettől.

 

Néhány hajmeresztő baromságot emelnék még ki búcsúzóul:

• Maga az önkéntes arccsere rossz ötlet: ha valaki felfogja, úgy ez egy lehetetlenül ostoba hazárdjátékot jelent, a titkosszolgálat játszadozását méregdrága orvosi technikával.
• És ezt arra ajánlgatja "egyetlen megoldásként" az ügynöknő, hogy egy épület nevét hátha elkotyogja neki a cinkostárs?
• Hogyhogy Troyt egyáltalán nem felügyelte senki a kórházban? Függetlenül attól, hogy mikorra várták felébredését a kómából.
• Miért csak 4-5 ember tudott az egészről? Innentől kezdve az akció szervezői megérdemelték, hogy felgyújtsák őket, ha ennyi eszük volt!
• Szupertitkos börtön csúcstechnológiájú számítógépeinek monitorjain a bűnözőket úgy tartják figyelemmel... hogy mindegyik lila pontként rezeg, mint afféle Nintendóban.
• Méregdrága elektromágneses csizmát raknak a rabokra, de a látogatókat nem védi üvegfal a raboktól?
• Hogy az Isten anyjába jutott ki Sean a börtönszigetről a partvidékre?! Ugye nem akarjátok beadni nekem azt, hogy az óceán belterületéről elúszott Los Angelesig...?
• Elég patriótaszagú, hogy a terrorista-akcióra a Kongresszusi Központban kerül sor.
• Amint Troy a kórus körül reverendában táncikál és belemarkol az egyik éneklő lány fenekébe, ez hogy nem tűnik ott fel senkinek? Fényes nappal a nagy csarnokban?
• Enyhén szólva gyenge utolsó húzás, hogy Castor összekarcolja Sean arcát, hogy így azt selejtesen kapja vissza. Azzal a technológiával nem lehet akkora ördöngősség, hogy egy tetszőleges arcbőrt tegyenek föl és azt formálják át olyanra, mint a viselő eredetije volt.

Csúcsra járatott száguldás a kiszámítható végkifejletig. Ígéretes helyzetek és szereplőinterakciók igyekeznek a felszínre bukkanni, mígnem az írók vagy a rendező újra a víz alá nem nyomja őket. Ha az Ál/arc arról akart történetet mondani, hogy rendőr és bünöző egymás ellentétéből egymás tükörképévé változik, akkor nem kellett volna görcsösen ragaszkodni a bevett akcióklisékhez. John Woo is arcot cserélt a filmjének, csak ő a drámaiság arcát cserélte le a sablonparádé arcáért.

A Face Offra adott pontszámom:

A következő mozifilm-klasszikus, amiről írni szeretnék majd, szintén egy John Travolta-főszereplésű darab lesz: