Dumbo (2019)

„Egyébként az az igazság, hogy nálatok mindenki úgy viselkedik, mint egy robot.”

(Beverly Hills-i zsaru)

Egy művészi értelemben rég kiégett rendező és egy önfényező, kapzsi cégbirodalom közös torzszülöttje a 2019-es Dumbo. Míg az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály még csupán száraz, de ártalmatlan utánzatai voltak régi önmaguknak... addig az új Dumbo konkrétan lélektelen! És nemcsak a 78 éves eredetijével összehasonlítva, amely a stúdió első rajzfilm-klasszikusai között látta meg a napvilágot. Hanem az unott rutin és tömény utálat kavargó elegyedése miatt, melynek hatása alól képtelenség kivonnia magát a nézőnek.

Az első világháború végén járunk: Holt Farrier, a két gyerekes özvegy veterán elvesztette fél karját a fronton, mire visszatér Max Medici vándorcirkuszába. Ekkortájt hozza világra kicsinyét a társulat egyik elefántja, ám a csöppség fülei jócskán nagyobbak az átlagnál. A végülis Dumbo névre keresztelt újszülött az 1. fellépéskor nem mindennapi dolgot produkál: füleit siklószárnyként használva repül! A sztárrá avanzsált csöppség híre eljut egy gazdag vállalkozóhoz, aki felvásárolná Medici cirkuszát – azt tervezve, hogy mindenkit kirúg, Dumbó anyját pedig örökre eltűnteti a színről.

Hogy miért tartom ezt a Disney remake-mánia egyik eddigi mélypontjának? Nos… 

1. a karakterek tátongó üressége,
2. a nem létező színészi játékuk és fülvéreztető párbeszédeik,
3. az ordítóan bugyuta és hamis drámázás

alapból hamar kikezdik az ember tűrését – akár felnőtt, akár gyerek, de főleg, ha a '41-es Dumbo rajongója.

Viszont: ami mindennek betesz... ami miatt Burton végleg elásta magát nálam az elvarázsolt kastélyos stílusával együtt... az az, ahogy a film, és a film sztoriján belül a szereplők zöme Dumbóval bánik, de normális dramaturgia nélkül. Ez a film: taszító! Az egésznek az alapmentalitása idegenes és rideg, még a szimpatikusnak szánt mellékszereplők részéről is. 

Valami tapintható gyűlöletesség árad az új feldolgozásból, mintha minket büntetne azért, amiért megrendelői belekényszerítették a létezésbe. Sötétnek persze, hogy sötét, de nem „művészien” vagy „drámai” értelemben véve. Szellemtelenül sötét! 

Na, nem maga Dumbo: őt szerencsére kifejezetten cuki módon keltették életre CGI-vel! Pont ezért végig azt kérdeztem magamtól: mit keres ő ebben a szeméthalomban? Teljesen mellékszereplővé kényszerül a saját történetében, akárcsak pl. a ’92-es mozis kalandjukban Tom és Jerry. 

Dumbo-t nemcsak a főgonosz, hanem maga a film is eldobható trófeaként kezeli és mutogatja a közönségnek. Ha épp róla is van szó, emberidegen az, ahogy ide-oda váltogatják a vele való bánásmódot: születésekor hangosan össze-torzszülött-özik, majd váratlan repülése után körbeajnározzák, végül burkoltan fenyegetik a profitért. 

Még a végig őt segítő gyerek, Holt lánya is úgy gondozza őt "kedvesen", mint valami droid. Hab a tortán ez a könnyfacsarónak szánt, fafejű ötlet, hogy az anyját bármi áron el kell tüntetni mellőle. Mi a csudának? 

Michael Keaton főgonosza egy begőzölt idióta ripacs, ezt elsőtől az utolsó jelenetéig ékesen bizonyítja. De még így se értem, hogyan hiheti valamire való üzletember, aki többek közt állatokkal foglalkozik, hogy egy csecsemő- vagy kisgyerek elefánt ettől jobban teljesít majd. Tömegközönség előtt? 

Ocsmányul kikencézve, sok más sminkelt, már-már rémálomba illő karikatúra mellett, olyan nézők előtt, akiket mintha démonok szálltak volna meg? És akkor még nem vettük hozzá Eva Green figurájának, Colette Marchant-nak a számát, amelyben a bébielefántot megülve repdesnének körbe-körbe? 

Burton és Ehren Kruger elvesztek a részletekben, mikor a forgatókönyvet írták. A rajzfilmben Dumbo maga akart bizonyítani, és ebben állatfigurák segítették, anélkül, hogy teret és műsoridőt vettek volna el tőle. Itt minden üres alak meg ocsmány külsőség fontosabb az ide-oda ráncigált állatgyereknél. 

Benyomásom szerint Burtont sokkal jobban érdekelte, hogy megint mielőbb egy cirkuszt - a kedvenc vizuális játszóterét - állíthassa előtérbe a címhős kárára, mint annak idején a Batman visszatérnél (gondolom, nemcsak én asszociáltam erre a DeVito-Keaton színészpáros láttán). De ez most még rosszabb: ott legalább a képi hatások és zene életet tudtak vinni egy következetesen sötét színezésű hangulatvilágba.

Összeomlott a befejezés, akár a főgonosz álomparkja az óriási tűzben. Senki nem tanult semmit a rengeteg potya léleknyúzás után: 


sem Medici, sem az alkalmazottak, sem a gyerekek, és főleg nem az inkompetens félkarú papájuk, aki végig a mindig kompetens neje emlékéről hablatyol, de ő maga gerinc és agysejt nélkül asszisztálja végig a történéséket. Sejthető, hogy Holt vélhetően új társat talált Colette személyében, csak épp igazi érzelemtől és jelentéstől mentes ez is. 

Az egésznek annyi jó lenyomata marad meg az emberben, amikor végre lezárul: Dumbo ledolgozta, amitől logikusan fölösleges volt őt megfosztani. Együtt maradhat anyjával, akivel hajón eljutnak az eredeti élőhelyükre. Olyan ez, mintha a készítők az utolsó percben beszúrtak volna a végén egy Nat.Geo-Wild-klipet, hogy lecsitítsák a zúgolódó állatkínzás-ellenző lobbit a tesztvetítésen.

Sajnálom, hogy nem tudok jót mondani az új Dumbóról. Átfúrt szívű, üres, szürke és nyomasztó bóvliparádé, ami az életkedvet is elszívja az emberből. Nagyritkán sikerül a kiselefántnak pici bájt vagy jókedélyűséget futólag átpréselni a sok hamisságon, de ez édeskevés. Ha egy elvileg megható mesében morzsaként kell kaparászni megindító és értelmes drámájú percek után - ráadásul ilyen botsivár történetsivatagban -, akkor én nemhogy nem tapsolok: dühöngök, amiért egy csaló banda rászedett engem.

1/5-öt adok erre a siralomra. Talán majd valaki YouTube-on össze tud vágni egy 3-4 perces videót Dumbo aranyosabb pillanataiból.