Két korábbi felvonás után kíváncsi voltam, vajon hogyan filmesítették meg Winnetou, az apacsok törzsfőnökének a halálkrónikáját. Mivel a 60-as éveknek ezt a szériáját alapból életszerűtlen és cukrozott műcsokornak tartom, tudni szerettem volna, hogy legalább értékelhető, emberileg átérezhető dráma kíséri-e ezt a pillanatot. Az egyik legismertebb pillanatot bármelyik westernfilmből.
Miközben újfent sokasodnak a banditaportyák a környéken, Winnetou-t legbelül mind gyakrabban kísérti az elmúlás előérzete. Mikor életében először egy fehérlakta városba, Santa Féba lovagol fogadott bátyjával, Old Shatterhanddel, kiderítik, hogy valaki háborút próbál szítani a telepesek és a helyi indián törzsek között. Bár az apacsok nem, de a Fehér Bölény vezette dzsikarillák vevők a harcra. Miközben Shatterhand az összeesküvés kiagyalója után nyomoz, Winnetou-t üldözőbe veszik, hogy ne tudja Fehér Bölénnyel tudatni az új amerikai békeajánlatot.
Nos... az 1. filmhez képest mindenképp jobb. Talán ez volt az 1. Winnetou-epizód, ahol már láttam az erőfeszítést a sztori és a forgatókönyv íróitól. Nemcsak egyszerűen egy bandafőnök "rendetlenkedik" a bérenceivel holmi "aranyért" meg "kincsért". A háttérben száraz üzleti érdekeltségek húzódnak meg: föld, ipari tőke, olaj. A szembenállás pedig kiszélesedik: 2 törzs egésze mellett az amerikai katonaság is érintett lesz az ügyben.
Amit már enyhe sunyiságnak tartok, az a területosztás kérdése: ugye a béke vonzataként sor kerülhet a földosztásra a telepesek között, melyet "A Nagy Fehér Atya" rendel el Washingtonból. Vagyis Winnetou és O.S. (bocs, hogy így írom) egy olyan békét szolgálnak életük kockáztatásával, mely a nagyobb képet nézve az amerikai terjeszkedés egy állomása. Mégha Clinton kormányzó (na ez a karakternév is gyanús választás!) azt is ígéri, hogy a Fehér Bölény által visszafoglalt földeket megtarthatja: ez inkább csak azt szolgálja, hogy ne legyen már túlzottan egyértelmű, hogy dicsérik az USA terjeszkedését.
Winnetou sztoikus egyénisége engem sosem fogott meg, de itt legalább már nem is taszított. Nem ostoba, nem arrogáns, filmeleji ítélkezése egy csomó huligán fölött józan észről tanúskodik. A film az elejétől fokozatosan emlékezteti rá a nézőt, hogy a címszereplő el fog távozni közülünk: a családi sírok, a templomi harang, a naplemente mind-mind az eltávozás jelzései. Pont fordított eset ez, mint pl. a Star Trek 3. - Spock nyomában: ott végig arra utaló jeleket láttunk, hogy a címkarakter a befejező percekre mintegy visszatér a halálból.
A párbeszédek közül sikerült előbogarásznom egy erős tanlságot. És nem az elcsépelt "szeressétek a jót, gyűlöljétek a rosszat" frázisra gondolok, pedig a legtöbb, a filmről leírásban ezzel találkoztam az adatgyűjtésnél. Mikor Shatterhand elmondja neki, mit jelent a harangszó, Winnetou párhuzamot von a keresztény Mennyország fogalma az Örök Vadászmezők között. "Bár bőrünk színe eltér, és másképpen imádkozunk, legbelül ugyanazt akarjuk." Ez semmiképp nem egy mély film, de örülök, hogy akad benne egy-két jó gondolat. Meg a 2. felében majd látnivaló.
Negatív szereplők... Komolyan mondom: a Winnetou-filmek rosszfiúi láttán visszasírom Indiót a Pár dollárral többértből. Fehér Bölényt a rend kedvéért részeges öregnek ábrázolják, hogy véletlenül se szívleljük, mikor Winnetou-t a fia megölésével vádolja. Rollins, a cselvető bandafőnök pedig akár egy Looney-Toons rajzfilmben is szerepelhetne, és akkor is ugyanazt a benyomást tenné rám: semmilyet. Ami azért elég kiábrándító, révén, hogy ő a központi figura üldözője és leendő gyilkosa.
Sam Hawkens, Old Shatterhand névadó cimborája visszatérő komédiása a sorozatnak. Nem nevezném ugyan ostobának, hisz ki tudja használni, hogy alacsony növése és ápolatlan külseje miatt a banditák lenézik. De a történetben minden perc, amit külön őrá szánnak, fölöslegesnek érződött. Egyedüli valós szerepe, hogy valakinek meg kelljen mentenie:
- egy szőke nő bújtatja a városban,
- majd Shatterhand menti meg, miután Rollinsék kikötözték az országúton.
Egy nagy végső csatában odaveszni mindig nyújt némi elégtételt, hogy el kell veszítenünk egy közönségkedvenc karaktert. Főleg, ha az látványos, nem sajnálva rá a pürotechnikát sem. Old Shatterhand flashback-je a közös múltjukról kézenfekvő keretet ad a 3 filmnek. Ellenben a klasszikus "barátom-elé-állok-hogy-golyó-engem-sebezzen" momentum, a szépelgően elnyújtott haldoklás már kevésbé nyerték el a tetszésemet.
Amit viszont ügyesen használnak, az a naplemente. Winnetou a felhőkkel körülölelt napot nézve jött rá, hogy a közeljövő bizonyosan a halálát fogja hozni, és ugyanilyen háttér előtt látjuk, amint az apacsok és Shatterhand elviszik a holttestét a csatatérről. Stílusos hanghasználatnak tartom, hogy az amerikai katonaság gyászindulót fúj a jelenet alatt, és pár másodpercnyi szünet után veszik elő újra a franchise témazenéjét.
Két dolog zökkent ki engem folyton a jelenet varázsából, és ezek egyike sajnos maga a témazene. Túl idilli és derűsen pátoszias, mintha direkt elkényelmesíteni akarná az ember fülét és tudatát. Azonkívül tolakodó is, hogy Shatterhand emlékmontázsa alatt is ezt kell hallgatnunk, meg pár perccel később a legvégén is. Nyugodtan komponálhattak volna egy külön muzsikát Winnetou haldoklásához, hogy ne váljon monotonná a zenei összeállítás.
Amire tehát leginkább kíváncsi voltam, annak kivitelezése felerészben megfelelt annak, ahogy én elképzeltem. Nyilvánvaló, hogy ha a korjellemző romantikus alapstílus nem jön be valakinek, és nem rajong a westernekért, akkor nagyobbrészt unni fogja a 3. Winnetou-mozit is. De az 1. részhez képest jelentősen jobbra sikerült, kevésbé rosszsugallatú az indiánokról, több dolog történik benne, és talán most először több a tét, minthogy egy rakás hapsi coltokkal és puskákkal lövöldözik egymásra.
A Winnetou halálára 5-ből 2 pontot adok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése