Éhezők viadala.
A Burok.
A beavatott.
A végzet ereklyéi - Csontváros.
Ha csak ennyit írnék, az már önmagában feljogosítana, hogy pontozzam a lista legutolsó darabját. Ugyanaz a séma, ugyanazokkal a kötelező gyermekbetegségekkel, ugyanannak az olvasórétegnek sorozat-gyártva.
Miféle sémáról is beszélek itt? Egy ártatlan középiskolás korú lányt egy valóságnál nagyobb konfliktus közepébe hajítanak. A történetírók és forgatókönyvírók sekélyes, sztereotip fantáziaképeket gyűjtenek a pop-kultúrából, és foglalnak bele egy impozáns, de túlmisztifikált, kifacsart jelkép-rendszerbe. A tini főszereplőből mindig valahogy a világ megmentésével párhuzamosan kell, hogy ifjú hölgy váljék. A bimbózó-bombázó fő segítője pedig mindig egy jóképű, vagy kigyúrt vagy nyálas ficsúr - az aktuális divat függvényében.
Apropó divat: A végzet ereklyéiben a ribancos ruhák, a goth szerkók, punk frizurák és az "ereszd el a hajamat"-típusú bulik alkotják itt a nőiesedés 1. nagy lépcsőfokát. A jók képviselői ebben a világban az "árnyvadászok": félig angyal, félig ember lények, akiket vérfarkasoktól vámpírokig minden alvilági faj + a világ minden egyháza támogat. mikor az Létezik az árnyvadászoknak egy szent tárgya, a Kehely, melynek nagy mágikus ereje van. Aki iszik belőle, és nem hal szörnyet, szintén félangyal lehet, a világ védelmezője. A rosszfiúk pedig a démonok + egy bukott hajdani árnyvadász-vezető, név szerint Valentine.
JA!
És ebben a világban zombik nem léteznek.
Apropó divat: A végzet ereklyéiben a ribancos ruhák, a goth szerkók, punk frizurák és az "ereszd el a hajamat"-típusú bulik alkotják itt a nőiesedés 1. nagy lépcsőfokát. A jók képviselői ebben a világban az "árnyvadászok": félig angyal, félig ember lények, akiket vérfarkasoktól vámpírokig minden alvilági faj + a világ minden egyháza támogat. mikor az Létezik az árnyvadászoknak egy szent tárgya, a Kehely, melynek nagy mágikus ereje van. Aki iszik belőle, és nem hal szörnyet, szintén félangyal lehet, a világ védelmezője. A rosszfiúk pedig a démonok + egy bukott hajdani árnyvadász-vezető, név szerint Valentine.
JA!
És ebben a világban zombik nem léteznek.
A Csontváros egy kivénhedt, rágógumi cselekményt próbál végigvezetni, hogy bevezessen az árnyvadászok középkorias kultúrájába. Clary Fray szemtanúja egy gyilkosságnak egy night-clubban, de a résztvevőit csak ő látja. Sokasodó, elnyomott álmok kísértik egy szimbólumról, és egy csomó titokról, melyek az árnyvadászokhoz kötődnek.
Mikor anyját elrabolják, újsütetű testőre, Jace Wayland elviszi Claryt az árnyvadászok otthonába. A lányt itt rávezetik: egész élete hazugság volt. Anyja, Jocelyn Valentine követője volt, de mikor az a Kelyhet ellopta és démonidézésre használta, a nő ellopta tőle a kelyhez és Amerikába menekült, átlag-háziasszonyként "bujkálva" gyerekével. Clary feladata: visszaemlékeznie minél több részletre, és megtalálni az anyját. Aki mérget vett be, és a film hátralevő részét tetszhalottként tölti.
Van szerencsém bejelenteni, hogy az anyai féltés legvisszataszítóbb manifesztációját követhettem végig Jocelyn Fray személyében. Lánya még óvodás korában meglátta a testére tetovált szimbólumot, ami a nő árnyvadász múltjára utal. Valahányszor ezt és ehhez kapcsolódó dolgokat próbált lerajzolni, Jocelyn ádázul tagadott mindent, utolsó utáni pillanatig. És mint kiderül a bonyodalom elején: többször, sőt egyre gyakrabban járatta őt egy emlékezettörlő mágiaterápiára, azzal áltatva magát, hogy így megóvja a gyermekét.
Függetlenül, hogy mekkora, a világ által persze felfedezni képtelen veszélytől óvta: Jocelyn egy képmutató patkány! Így, ahogy mondom. Bizonyos értelemben nagyobb manipulátor és erkölcstelenebb személy, mint maga Valentine. A tinilányregények népszerű tévhite, hogy a szülőnek "gyermeke érdekében" joga van a gondolataival, érzéseivel, elemi identitástudatával játszani. Az ilyen nő nem való szülőnek: évekig leste, hogy a lánya agyát mikor kell átmosatnia, miközben Clary egész egyerekkorát az emléknyomok miatt bizonytalanság és frusztráció kísérte végig. A film tálalása mégis ezt a fajta "megóvást" pártolja azáltal, hogy Clary nemcsak szinte rögtön elfogadja mindazt, amit anyja vele művelt, de a végén maga is megígéri neki, hogy "meg fogja őrizni a titkát".
Annyira kusza és érdemi összefüggésektől mentes az itteni világ felvázolása, hogy képtelenség érdeklődést mutatni az események iránt. A végzet ereklyéiben a legelemibb szabályokat és kellékeket sem látom egyébnek, mint fárasztó, kacatos expozícióknak, valódi jelentéstartalom vagy funkció nélkül. Behajítják őket, hogy úgy tűnjön, mintha a történet haladna.
Látványvilága végig C-kategóriás horrorfantasykat idéz. Külön nem fogom tárgyalni őket, mert őszintén szólva: csak a helyet foglalják. A különböző természetfeletti jelenségek a díszletekkel és kellékekkel karöltve mind-mind látszatfizetség, az eredeti könyv rajongóinak szánt mézesmadzag: Gyerekek! Ugye szerettétek elképzelni mindazt a klassz furcsaságot, ami a regényben volt? Most a saját szemetekkel is láthatjátok a nagyvásznon! Hát nem fantasztikus?!
Karakterfronton teljes a hullaszag. Az egydimenziós archetípusokba elvileg bárki bele tudja képzelni magát, gondolják az alkotók. Clary Fray a prűd, mégis fotómodell-külsejű csitri archetípusa, akit minimum 2 pasi vesz körbe a konfliktus során: egy bátortalan jóbarát és a "sármos" Jace. Sok moziba járót A Burok szerelmi négyszöge emlékeztetett az Alkonyatra, de bennem Clary és Jace szemezése valahogy inkább idézte meg a Twilight-formulát, a jellemtelen ribi és a nyálképű ficsúr románcát. Van egy drámainak látszani küszködő mellékszál, miszerint Jace talán Clary sosem látott testvére-e, de mint kiderül, csak kamu volt.
A többiek statiszták, nincs igazi jelentőségük ebben a zavaros játszmában. Az árnyvadászok elvileg a világrend fenntartói, de ők maguk sem tűnnek többnek emberkerülő árnyaknál. Morális értékük kb. annyi, hogy vagy démonokat hajkurásznak, hogy ne legyen galiba az emberek világában. Gyerekeik automatikusan öröklik természetfeletti vonásaikat, így elvileg ők egy közösséget alkottak, ez azonban valami okból szétszéledt. És mégha képviselnének is valami maradandót vagy tisztelnivalót, Claryn semmi változást nem indít el, hogy ő is beáll a fekete szerkós árnyvadászok közé - leszámítva, hogy kicsit kevésbé ijedős, mint mikor "hétköznapi" ruhákban járt.
Annyira kusza és érdemi összefüggésektől mentes az itteni világ felvázolása, hogy képtelenség érdeklődést mutatni az események iránt. A végzet ereklyéiben a legelemibb szabályokat és kellékeket sem látom egyébnek, mint fárasztó, kacatos expozícióknak, valódi jelentéstartalom vagy funkció nélkül. Behajítják őket, hogy úgy tűnjön, mintha a történet haladna.
Látványvilága végig C-kategóriás horrorfantasykat idéz. Külön nem fogom tárgyalni őket, mert őszintén szólva: csak a helyet foglalják. A különböző természetfeletti jelenségek a díszletekkel és kellékekkel karöltve mind-mind látszatfizetség, az eredeti könyv rajongóinak szánt mézesmadzag: Gyerekek! Ugye szerettétek elképzelni mindazt a klassz furcsaságot, ami a regényben volt? Most a saját szemetekkel is láthatjátok a nagyvásznon! Hát nem fantasztikus?!
Karakterfronton teljes a hullaszag. Az egydimenziós archetípusokba elvileg bárki bele tudja képzelni magát, gondolják az alkotók. Clary Fray a prűd, mégis fotómodell-külsejű csitri archetípusa, akit minimum 2 pasi vesz körbe a konfliktus során: egy bátortalan jóbarát és a "sármos" Jace. Sok moziba járót A Burok szerelmi négyszöge emlékeztetett az Alkonyatra, de bennem Clary és Jace szemezése valahogy inkább idézte meg a Twilight-formulát, a jellemtelen ribi és a nyálképű ficsúr románcát. Van egy drámainak látszani küszködő mellékszál, miszerint Jace talán Clary sosem látott testvére-e, de mint kiderül, csak kamu volt.
A többiek statiszták, nincs igazi jelentőségük ebben a zavaros játszmában. Az árnyvadászok elvileg a világrend fenntartói, de ők maguk sem tűnnek többnek emberkerülő árnyaknál. Morális értékük kb. annyi, hogy vagy démonokat hajkurásznak, hogy ne legyen galiba az emberek világában. Gyerekeik automatikusan öröklik természetfeletti vonásaikat, így elvileg ők egy közösséget alkottak, ez azonban valami okból szétszéledt. És mégha képviselnének is valami maradandót vagy tisztelnivalót, Claryn semmi változást nem indít el, hogy ő is beáll a fekete szerkós árnyvadászok közé - leszámítva, hogy kicsit kevésbé ijedős, mint mikor "hétköznapi" ruhákban járt.
Ritkán éreztem magam annyira tisztátalannak, mint A végzet ereklyéi - Csontváros alatt. Életem egyik leghitványabb, legzagyvább filmje, ugyanaz a sértő semmi, mint a Hipervándor, vagy az Alkonyat - Újhold. Gyűlöltem minden percét annak a bő 2 órának, amit elrabolt az életemből; velejéig undorít egyrészt a felnőtté érés metaforáival való dobálózás, másrészt a film morális princípiumainak álszentsége - legyen szó egy közösség "morális érzékéről", vagy a szülői "gondoskodásról". Bármikor előbb nézném végig A Burkot vagy az Alkonyat-filmek többségét, mint ezt a mozihoz méltatlan, rákkeltő hatású moslékot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése