Millió dolláros bébi

A film, amely kiütötte az Aviátort. Így emlegették a Millió dolláros bébit a 2005-ös Oscar-gála után. Súlyos, ábrándölő karriersztori ez Clint Eastwood-tól, amely utolsó harmadidejére igazi személyes tragédiába torkollik. Egy ígéretes jövő szükségtelen derékba töréséről szól, és semmi remény nem marad benne a feloldozásra - hacsak a halált nem tekintjük annak.

Maggie, a 31 éves pincérnő felkéri Frankie Dunn hajdani edzőt - most edzőterem-tulajt -, hogy faragjon belőle profit. Frankie csak nagynehezen áll rá, és innentől a lány számára sikerszéria kezdődik. A bajnoki döntőn azonban ellenfele szabálytalanul üti meg, és Maggie nyaktól lefelé örökre lebénul: csövön át kapja az oxigént, később egyik lábát amputálni kell. Nem a visszajutás itt a kérdés, hanem hogy maradt-e egyáltalán oka még továbbélni?

Megannyi "Év filmje!"-csatakiáltás közé furakszik be a véleményem, amit egyetlen mondatban így tudnék szummázni: "Életszerű és sötét sportdráma, melyben minél sötétebb a dráma-rész, annál kevésbé életszerű." Miért gondolom így? Mert bár a történet és szereplők jól kidolgozottak, a Millió dolláros bébi mentalitásában - ahogy Eddie figurája a bokszot jellemzi: - "minden visszafelé van". 

• Az egyszerű emberek egyben egyszerű észjárásuk foglyai is. 
• Egy küzdősport veteránjai ringen kívül semmiért nem küzdenek (kivéve Big Willie karakterét, mikor új menedzsert keres).
• Mindegyik karakter, aki nem sportoló, az elfajzott lelkű ún. "white trash"-kategória.
• És a vég felé egyre halmozódó dráma egy olyan témán gázol keresztül, amelyet Eastwood szinte teljesen félreért: az eutanázia kérdéskörén.

Technikai szempontból kevés dolgot lehet Eastwood-nak a szemére vetni: írás, rendezés, színészi játék terén is meglátszik a munka, a megvilágítás pedig külön plusszpont a kórházi jeleneteknél. A forrásanyag egy magát F. X. Toole-ként feltüntető edző novellája volt (Rope Burns: Stories from the Corner); ebből Paul Haggis forgatókönyvírónak sikerült egyenes, átlátható történetet felvázolnia, amire aztán támaszkodni lehetett. Eastwood pedig nem sajnál időt és párbeszédeket rááldozni arra, hogy a 3 legfontosabb karakter háttérét és egyéniségét kibontsa. 
Emiatt sajnos néhol túlzottan belassul a tempó; nagyon átlátszik, hol akarunk most a fő szállal foglalkozni, és hol teszünk kitérőt a szereplők magánéletébe. Eddie, a gondnok pl. maga is bokszoló volt, míg fél szemére meg nem vakult. Mikor a terem helyi vézna fiúját egy fekete srác épp elverni készül, Eddie - akit az elromlott WC-vel elcsaltak onnét - bemegy a ringbe, és móresre tanítja a "kihívót". Az a jelenet elejétől a végéig fantasztikus, számomra a legjobb mozzanat az egész produkcióból!

Nem ismerem ugyan a boksz szabályait, de több dolog sántít nekem Maggie döntő küzdelme kapcsán. A lány, immár Frank sikeres növendékeként a bajnokkal, "Kék Medve" Billie-vel kerül szembe, akiről köztudott, hogy "szeret csalni". Tudomásom szerint keményen szankcionálják azt, aki a harcok során csal, illetve életveszélyes sérülést okoz - függetlenül attól, mennyire "népszerű" a közönség körében. És az infó róla, hogy exprosti, csak fokozza a benyomásomat, hogy egy agyatlan női "Mr. T."-t látok, aki beviszi a végzetes KO-t, és utána a figura volt-nincs.
Aztán itt van maga a meccs: Billie már a szünetben, bírói figyelmeztés után csal azzal, hogy Maggie-t megüti. Maggie pedig profihoz képest elővigyázatlanul háttal áll neki, s olyan lassan reagál, hogy épp a pofon útjába kerül. Frank ilyenekre hogy nem készítette föl? Pont nyakkal éri azt az 1-2 deciméter széles székrúdat, amit pont az ütés előtti másodpercben tettek ki, és Frank pont érinti a széket, de még nem tudja elvenni Maggie elől. A film legfontosabb pillanatát ettől jobban kellett volna megtervezni. És ezek után annyira belemerülünk a dráma sötétebb részébe, hogy említeni is elfelejtik "Kék Medvét". Holott ezért nemcsak a helyi ökölvívó szövetség tiltaná el a sportágtól, de akár az edzője feljelentése nyomán is évekig a sittre kerülne.

Eastwood tényleg hús-vér karaktereket taszít a mindennapok rideg valóságába. De közülük csak 3-nak alakul ki igazi identitása: Eddie, Maggie és Frankie. A többi visszatérő arc a történetben annál negatívabb, minél kevesebb köze van az ökölvíváshoz. Frank legutóbbi neveltje, "Big" Willie Little faképnél hagyja Franket, amiért túl sokáig tartotta vissza a bajnoki döntőktől. Ennek ellenére éretten, tisztelettel közli a hírt Frankkel: "Te már mindent megtanítottál, amit tudnom kell.". Ellenben Mickey (a név Rocky-kikacsintás?), a menedzser, akinek Frank először még átpasszolja Maggie-t, csak a pénzre hajt. Úgy is ő jön ki jól, ha nem is segít a lánynak.

És ott van Maggie családja, akik magát a lány pályaválasztását is lenézik. Tapsot érdemlő utálat és égett gennyszag terjengi be ezt a famíliát, akik még élősködni se tudnak elég okosan Maggie jóindulatán. Kiröhögték, mikor egy házat vett nekik, persze csak miután reklamáltak, hogy így elesnek a szociális segélytől. Köztük is Maggie anyja a legundorítóbb fajta hájpacni: mikor a lebénult Maggie-vel a nevükre akarják iratni a házat, abból nem a drámát éreztem ki. Hanem hogy mi tartott ilyen sokáig Maggie-nek a Bugyrokba küldenie ezt a vérszívó társaságot. Szóval Eastwood ötlete a diszfunkcionális családmodellről igen karikatúra-szerű.

Mondanom sem kell, hogy Hillary Swank Eastwood-dal és Freeman-nel is jó színészpárost alkot. Eddie biztatja kezdetben Maggie-t, hogy ne adja fel, és mire Frankie rááll, hogy eddze őt, már nem az a zöldfülű kezdő, mint mikor először látta őt. Némely szóváltásukba még egy csipetnyi humor is beférkőzik:
"Nem érzem magam öregnek."
"Ja, hát én se, de nem látsz engem 21 éveseket püfölni, vagy igen?"
Olyan érzésem van, mintha a boksz egyfajta menekülés volna ennek a 2 embernek: Frankie évek óta hiába ír leveleket távol élő lányának, és fél a felkaroltjait egész a döntőkig elvinni. Maggie pedig egy sehonnani iskolázatlan félárva, aki ahelyett, hogy az elfajzott rokonsága mellett vegetáljon, egy valószerűtlen álmot kerget. Tulajdonképpen kipótolják egymásban az apa-lánya kapcsolat hiányát. Frankie hobbija a kelta nyelv, és egy kelta kifejezés szerepel a köpenyen, amit Maggie-nek ajándékoz, amiről a film végén megtudjuk: "véremet" jelent.

Kemény érzelmi zsarolást érzek ki a mozi utolsó harmadából, és számomra belerondít a lány amúgy valóban szívfájdító tragédiájába. Együttéreztem Maggie-vel a cselekmény nagy részében: örökre elvették tőle az álmát, amit épphogy csak elért, valószínűleg soha többé nem fog tudni járni, és 2 idős embert jobban izgatja a sorsa, mint a saját rokonait. Eddie és Frankie a valódi családja, nem a csülökember anyja és társai. Tehát a lánynak elvileg minden oka megvan arra, hogy ne akarjon tovább élni, hogy véget akarjon vetni az egésznek. 

De aztán Eastwood erre a tragikumra helytelenül még plusszba rájátszik, mikor Maggie arra kéri Frankie-t: segítsen neki megölnie magát. "Az emberek skandálták a nevemet. Magazinokban szerepeltem. Ne hagyd, hogy ezt elvegyék tőlem!" És mikor Frankie nemet mond, a lány kétszer elharapja a nyelvét. Én ebből azt olvasom ki, hogy lány "álmának" lényege, amiért egész idő alatt küzdött, a bokszbajnokot övező siker és dicsőség áhítása volt. Mivel nem bírja elviselni, hogy elfelejtsék, Frankkel megöleti magát, és a férfi elkárhozott árnyként távozik a felügyeletlen kórházi szobából. 

Igenis önző Maggie viselkedése, mert kihasználja Frankie oly lassan elnyert törődését - mint korábban az övét a pereputtya. Kényszeríti, hogy tagadja meg az ösztönt, hogy óvni próbálja egy szeretett személy életét. Eastwood úgy állítja be, mintha Franknek most is csak azt kéne leküzdenie, hogy mindenáron óvni próbálja a neveltjei épségét. "Ne papoljatok itt, hogy "küzdjön csak tovább a csaj", mikor lószart se tudtok a kínjairól!"


DEHOGYISNEM!! 
Nekem a saját családomban volt olyan rokonom, aki mindkét lábát elvesztette fiatal korában, és még évtizedekig élt jó közérzettel, és sajnálat vagy szánakozás helyett valóban becsülték őt a helyi ismerősei! Úgyhogy van némi fogalmam arról, mit jelent félemberként megtalálni a mentális hidat szeretet és életakarás között.

(Phuuhh...!)

Eastwood állítása szerint filmje az amerikai álomról szól, illetve az álmok elvesztéséről. Kijózanítja a naivabb nézőket, mennyire hosszú, áldozatos folyamat egy álmot követni, és karriert építeni belőle. Szereplőire végig ragadozóként les a magány, a cinikus közöny és a kudarc réme. A  főszereplő trión kívül minden figura sekélyes jellemrajzot kap, és a dramaturgia elsiklik a kényes témák felett, amiket érint - elsősorban a kórházilag igazolt gyilkosság témáját. Hollywood-ban a dráma-műfaj még tanulja, hogyan kell bánni az ilyen reménytelen élethelyzetekkel. Ez a darab viszont már egy lépés a helyes irányba.

Minden panaszom ellenére a Millió dolláros bébire egy "Jó" minősítést adok. Ajánlom a megtekintését, mégha nem is értek egyet a morális oldalával.

Egy maréknyi dollárért

Joe, a Névtelen szerencselovag San Miguelbe érkezik. Miután Silvano, a helyi kocsmáros elmondja neki, hogy a város 2 banda, Rojók és Baxterek területe, Joe akcióba lép. Felajánlja szolgálatait, és elkezdi kijátszani egymás ellen mindkét felet, valós és kreált alkalmak révén lefejve tőlük egy maréknyi gubát. 

Ám amikor a legaljasabb Rojo, Ramón kiirt egy egész osztagot az aranyukért, céljai egy arasznyit módosulnak:

• előbb megszöktet egy Ramónék őrizte hölgyet San Migelből,
• majd az emiatt kitört vérontás után felkészül, hogy leszámoljon a Rojókkal. 

Kerek 50 éve mutatkozott be az olasz mozikban az Egy maréknyi dollárért, 3 évvel később pedig az USA-ban. Ugyanolyan kaliberű mérföldkőként tartják számon, mint sci-fi-k között a 2001: Űrodüsszeia. Viszont ez a 2 film éppen fordított módon hozott friss vért a maga zsánerébe: a 2001 az ötletek alapozómunkájára helyezett nagyobb hangsúlyt, míg a Dollár-trilógia az atmoszférateremtés mércéjét emelte feljebb - jócskán. Népszerű közvélemény, hogy a mai westernekből pont ez hiányzik: nem tudják leújrázni Sergio Leone műveinek jellegzetes hangulatát.
Tudom, hogy kisebbséget alkotok a véleményemmel, de szerintem épp a Leone-formula az, ami már idejétmúlt. Maga a Vadnyugat amerikanista fantáziavilága eleve egy sablon. A letűnt kor, ahol a józan ész és egy jó fegyver már elég, hogy gondtalanul élhess, társadalmi vagy etikai megkötések nélkül. Számomra ez a képlet jobban működik vígjátékként, mint drámai műfajként. A 3. Dollár-filmet is annak tekintem, ezért az tetszik a 3 közül a legjobban. A 70-es években a Spencer-Hill westernkomédiák ízét is részben az adja, hogy humort csiholnak ebből az elvont, csupa-stílus világból.

Erről a filmklasszikusról is eléggé változékony a tapasztalatom. Kaptam tőle hideget és meleget is. A karakterek a 60-es évek színvonalához mérten jellegzetesek: némelyik markánsabb, némelyik karikatúra-szerűbb. Bizonyos jelenetek feltűnően közhelyesek és beállítottak - még westernstandardok közt is. Más pontjain viszont hamisítatlanul átjön a Vad Nyugat-Amerika feszült kiszámíthatatlansága, a drámai vagy ellenkezőleg, feltűnés nélküli pusztulása egy-egy figurának.

San Miguel, ez a mexikói határváros olyan, mintha ostromgyűrűben élne. 2 klán banditái zaklatják a lakosságot, a fegyver- és italkereskedelemből befolyó pénz is hozzájuk vándorol be. Ráadásul az egyik élén a város seriffje áll. A mai kor úgymond "normális" embere nem akarna itt élni, de szórakoztató látni azt, aki megpróbálja, és boldogulnia is sikerül. Joe-t is körbelengik a kedvezőtlen előjelek, köztük egy szószátyár harangozó, és egy Piripero nevű kedélyes sírásó társasága. És mint az események igazolják: a visszahúzódó látszatbolondok olykor hosszabb életűek, mint akiknek "hatalmuk van".

Tetszik, ahogy Leone-nak sikerül szimpatikus alakként feltüntetnie a Névtelent. Ő voltaképpen antihős: cinikus, ravasz bérenc, aki a gazdagok közül több-kevésbé mindenkit átver. Hidegvérrel kivégzi Baxterék 4 bérencét, csak azért, hogy renomét gyártson magának. Mégis: miután Ramón bandáját láttuk, amint katonaálcában, gépfegyverrel kiirt egy gyanútlan katonaosztagot, minden kétségünk elszáll, hogy Joe jogosan "fogyaszt-e el" néhányat e népségből. Ölni itt annyi, mint lélegezni, és nemigen válogatják meg, miféle fegyverforgatót fogadnak fel.
Joe némelyik trükkje eléggé sántít nekem. Egész okos ötlet, hogy 2 katonatetemet túlélőnek állít be, hogy a hamis infót eladja. De 2 dolog miatt is kötve hiszem, hogy ez így működne:

1. Mégha nem is fognak gyanút, hogy az idegen nyakig sáros a dologban, Ramónt a film tapasztaltabb lucifernek állítja be, semmint hogy ne ismerné fel két ülő pasasról, hogy hullák-e.
2. És ha a 2 oldal közül bárkinek eszébe jut megnézni a hullákat közvetlen közelről, éjjel is látná, hogy mintha 2-nél több golyóütötte lyuk virítana a testükön. 

Nem: ez inkább az a fajta csínytevés, amivel Guy Williams Zorrója az 50-es évekből arathatna sikert.

Marisol tipikusan a "bajbajutott hölgy" a történetben. Az ő mellékszála szó szerint mellékes, de nem romantikus célzatú: egyszerűen ürügyet szolgáltat valamire, ami már amúgyis is rég esedékes volt. Nevezetesen, hogy a Rojók kiiktassák a konkurenciát.
Számomra itt, az utolsó harmadánál telt meg igazán izgalommal a produkció: a mentés, a Névtelen megkínzása és szökése, illetve ahogy Piriperóval tanúi lesznek Baxterék leölésének. A nagyház lángba borulása jelzi: vége a patthelyzetnek, kezd elszabadulni a pokol. Az eddigi gyilkosságok tálalása - kivéve a mexikói katonák halálát - még inkább minősül rajzfilm-erőszaknak, mint hatásosnak (Ahogy a Névtelen egy hordót nekigurít 2 őrnek, nem látják rögtön, nem ugranak félre: ez kimondottan a Tom & Jerry-re emlékeztet).

Szerintem Joe csak Piripero kedvéért fogalmaz úgy: "Állj! Ezt a látványt ne hagyjuk ki..." és "A műsornak vége." Amit valójában mondani akar: "Látni akarom, ahogy eljön értük az elkerülhetetlen." Ez ugyanis hatalmi játszma: a törvénytől távol előbb-utóbb kenyértörésre kell vinni, melyik fél az erősebb, a felkészültebb. De enélkül is világos, hogy Joe fegyvertelenül, sebesülten semmit se tehetett volna a Baxterekért.

Némi finom irónia is húzódik ebben a tragédiában:

1. Joe egymás ellen játszotta ki a 2 családot, csak a könnyűpénzért. Ehhez képest az 1. önzetlen cselekedete - mikor egérutat ad Marisolnak, a férjének és a fiának - vezet el a katasztrófához, amit még ő maga is csúnyán megsínylik.
2. A mészárlással búcsút mondunk néhány szereplőnek: Baxter seriff; a fia, Antonio; végül pedig a seriff neje hullik el. Mint Marisolék: egy apa, egy anya és a fiuk. Hiába volt vagyonuk, ugyanazt a sorsot szenvedték el, ami Marisolékra is várt volna Joe nélkül.
3. Még mielőtt a feleséget Ramónék lelövik, olyan átkokat szór a Rojókra, amelyek végül épp Joe révén fognak beteljesülni: "Úgy haljatok meg, hogy közben végignézitek egymás halálát!"

A végső párbajt mai napig napig a műfaj legjobb 5 jelenete közé tagsálják. Ramónék Silvanitót vallatják, mikor a Névtelen felbukkan a porforgatagban, akár egy bosszúálló kísértet. Ezen a ponton az ügy már mindkettejüknek személyes, egyiküket sem érdekli sem a pénz, sem a törvény. A poncsó alá rejtett páncél elég necces húzás: Ramón elvileg céloz annyira élesen, hogy a por elültével, 15-20 méterről fejbelőjön valakit. Függetlenül attól, hogy amaz mit pofázik neki. "A szívre célozz, Ramón!"

Annál fifikásabbnak tartom, ahogy Joe láthatóan minden pillanatot felhasznál a belépőjéhez. Ramón előbb elpazarolja rá a tárat, a páncél láttán a többiek meglepődnek, és ezt a röpke reakcióidőt használva Joe a pisztolyához csúsztatja a kezét. Ravasz taktika: rosszfiútól időt nyerni, többit kinyírni, és mikor csak ketten maradtak, belecsalni a fő rosszfiút egy párbajba. Tudja ő, hogy Joe remekül céloz, de azt aligha, hogy milyen gyorsan tölt újra. És még a mázli is mellé áll, ahogy  Silvanito viszonozza a megmentést, lelőve a bújkáló utolsó Rojo-t.

E szavakkal búcsúzom a Dollár-trilógia 50. évfordulóján:

Nimbuszuk nincs az én szememben, mindamellett nem tartom gyenge vagy lehasznált műveknek se őket. Technikai téren nem sokat kopott a fényezésük: a rendezői instrukciók, a kameraszögek és díszletek mind a helyükön kezeltek. Ennio Morricone zenéje mindig kiváló, és a hangulat egyszerre magányos és felszabadító. Ha viszont a stílus füstjét elfújja a szél, csak a tartalom marad: típusfigurák, sík és kiszámítható történetek. De legalább 3 markáns és eszes figurát mindig találunk, akikre érdemes odafigyelni - köztük Clint Eastwood enigmatikus Névtelen lovasára.

Pár dollárral többért

"Módosítom az egyezségünket. És örüljön, hogy csak ennyiben!"

(Star Wars Epizód V.)

Valamilyen szinten mindenkinek vannak kedvenc filmzsánerei. Míg nálunk a  férfiközönség általában (ez csak megfigyelés, nem tény!) a fantasy-kalandot, a westernt és az R-kategóriás akciófilmeket kedveli, hozzám személy szerint közelebb áll a túlélő-filmek és a sci-fi műfaja. Ez pedig balfélről úgyis kihat az egyén hozzáállására, hisz egy movie (="film") értékét főként az összélmény adja ki, csak másodsorban a részletek, a struktúra.

A Pár dollárral többért nem egy kimagasló alkotás. Westernek között talán népszerű kultklasszikus, de zsánerén kívül nem sokmindent nyújt. Bármilyen népszerű film is ez, olyan egyszerű belülről, mint a faék, és ezért a stílusossága engem nem kárpótolt. Az igaz, hogy felrázóan sivár hangulatvilággal bír, benne markáns arcú pisztolyos fenegyerekekkel. Ahogy az az egész Dollár-trilógiára jellemző. 
Ha viszont valaki a fél évszázados nimbusz és a vadnyugati panoráma mögé pislant - kockáztatva, hogy a film hívei a pisztolyukért nyúljanak -, akkor egy régimódi, ráérős, igencsak receptkövető nosztalgiamozit találnak, melyet Sergio Leone főként 2 színész karizmájára, tájképekre és remek muzsikára épít fel. Kérdés, hogy ez kinek elég kikapcsolódás gyanánt, kinek pedig nem.
"Tudom, indiszkrét kérdés."
"Nem. A kérdés nem indiszkrét. De a válasz az lehet."



2 fejvadász a frissen szabadult bandavezér, Indio fejpénzére pályázik. Egyikük egy volt katonai ezredes, Mortimer. Mindkettőnek van tisztessége, ám nemcsak a banditák tetteit lesik, hanem az egymással kötött alkujuk esetleges kiigazítását is.

Ez a premissza (="alap-felállás") önmagában még nem volna rossz. Egyszerűen csak a kibontása - az, ahogy egy teljes film cselekménye kibontakozik belőle - túl átlátszó, sima és kiszámítható. Dacára annak, hogy Leone próbál itt-ott bonyolítani a képleten! Itt nemcsak 3 ember áll szemben egymással az érdekeik miatt, mint A Jó, a Rossz és a Csúfban. És többször variálják meg a felállást, hogy ki kivel tart.

Mégis, az itteni történet - mely a végére Indio és Mortimer múltját is összeköti - egészében nem annyira érdekes számomra, mint a folytatásé. A jelenetek oroszlánrészében más se történik, minthogy az emberek különböző helyszíneken bámulnak a kamerától picit oldalra, lovagolnak és elsütik a lőfegyverüket. Az már kuriózumpillanat, ha egyikük valami bonyolultabb dolgot is tesz (pl. mikor Mortimer apró eszközökkel felnyitja a széfet Indio-éknak).

Lee Van Cleff éppoly karakteres színész, mint maga Clint Eastwood, és egész másmilyen figurát hoz létre, mint a TGTBATU-ból "A Rossz". Nem túl választékos az alakításuk, de a kisugárzásuk megvan hozzá, hogy kikozmetikázzák az amúgy sajnos gyenge szereplőkínálatot.
Eastwood névtelen cowboy-a valahogy olyan ezekben a Dollár-produkciókban, mint egy kísértet: mindhárom felvonásban akad egy másik főszereplő, akinek a sorsához ideiglenesen hozzáköti a sajátját - mindegy, hogy miért. Mindig ugyanazt a kopott kalapot és poncsót viseli, amit a forgatások előtt legfeljebb varrtak, de - és ez jót tesz a hitelességnek - sohasem mostak.

Ha mindenáron tanulságot akarnék előhámozni a Pár dollárral többértből, akkor az a kompromisszumkészség. A 2 magányos fickó  1 óra műsoridő után alkut köt, de az események közepette idővel megtanulnak rá is hagyatkozni a másikra. Már 1. találkozásuknál - mikor próbálgatják a másik lőtudását és idegeit - kivehető, hogy nem olyasfélék, akik egy tisztességes valakit hátbalőnének. De míg Mortimer taktikusabb, a Névtelen gyorsabban alkalmazkodik. "A te stratégiád egyszerűen használhatatlan. Indiót nem lehet kiszámítani."

A kevéske sztorielem közül, ami itt a közönségnek jut, épp az antagonista volt nekem a legfájóbb csalódás. Nem ismerem Gian Marie Volonté munkásságát Leone filmhármasán kívül, így eleve nem voltak felé elvárásaim.

Lelki sánta főgonosznak tartom viszont a karakterét. Indió nem egy ravasz, börtönviselt bandavezér képét jeleníti meg bennem, hanem inkább egy telenyugtatózott pácienst a pszichiátriáról. Nemcsak azt kifogásolom, hogy szürke és unalmas figura, de sosem hittem el róla azokat a trükközéseket, hogy pl. "első perctől" tudná, ki Mortimer és a Névtelen, vagy hogy hagyja, hadd lőjék le egymást az áhított zsákmányért (Indióékért). Mortimeren látszott, hogy van esze és intelligenciája, de Indiót sehogy se tudtam komolyan venni. Sablon-rosszfiú, aki egy dalos zsebórát szorongat, hátha az a védjegyeként rögzül a nézőben.

Indiónál márcsak a múltja vérszegényebb. Jó tudni, hogy a 60-as években már ismerték a flashback, azaz a visszaemlékező montázs módszerét. De ez a história, hogy mit tett Mortimer húgával, nekem tipikus mondvacsinált motivációnak tűnik a 3-ból 2 főszereplőnek, akik fölött aztán a Névtelen döntőbíráskodhat a végső párbajnál. Lagymatag és esetlen, ahogy Leone bedob nekünk 1-1 koncot az elnyújtott jelenetek között, hogy mit is akar ez a Mortimer Indiótól - a fejére tűzött pénzen kívül.

Nem lehet úgy írni erről a filmről, hogy ne térnénk ki a zenei összeállításra. Ennio Morricone legalábbis profi a hangulatfestő zene létrehozásában: ahogy a csendet vagy a tompa zörejt egybemossa egy-egy zenetéma taktusaival, az nem semmi. Ami a főcím-dalt és a végső párbaj zenetémáját illeti, azoknak a 2. fele az, ami kifejezetten tetszett.

Abszolút kedvencem a 2 protagonista búcsújakor játszott Addio Colonnello. Mindhárom Dollár-filmből ezt a másfél perces soundtrack-et (="hangsort") szeretem a legjobban: egy amúgy síkegyszerű közjátékot és szóváltást azonnal valami meghittebb, megbecsülést keltő pillanattá emel.
"Mind a ketten gazdagok lettünk."
"Átengedem neked. Rászolgáltál."
Ez inkább hagyott bennem nyomot, mint a rendszeres pisztolypufogtatások.

Meglehet, többre tartanám ezt a művet, ha otthonosabbnak érezném a wild-western (="vad-nyugati") filmek formális, ideálisan száraz, egyszerű világát. Ahol a magányos cowboy (="tehenészfiú") nálánál szemetebb banditákra vadászik (olyanokra, akik a lebuktatóik családját is lelövik, ha a gondolat gyökeret ver a koponyájukban). De csak mert egy film mutat nekem valami vonzót, az még nem biztos, hogy működik, természetesnek hat és bekapcsolt agycellákkal is érzelmeket vált ki belőlem, a filmélmény befogadójából.

Ami pozitívumot végülis találtam itt:

1. Mortimer és a Névtelen egyénisége
2. Az interakció kettejük között
3. A zenei összeállítás
4. A hangulatos kép-beállítások
5. A taktikázások révén némi fordulatok.

A Pár dollárral többért egy könnyen fogyasztható, "spagetti"-western. Éppcsak annyira szakít ki minket a modern világból, hogy tartsunk egy kis pihenőt, mielőtt visszatérnénk szürke hétköznapjainkhoz. Két főszereplője markáns arcú, utolsó 10 perce a párbajjal mesterien van megrendezve. De egészében véve felületes és vontatott; egyszerűen túl kevés benne számomra a tényleges tartalom.

A Jó, a Rossz és a Csúf

Sergio Leone rendezése.

Ennio Morricone zenéje.

Clint Eastwood ábrázolása a vadnyugati antihős típusáról.

A műfaj hívei szerint e 3 tényezőnek 3-szori összejátszásának köszönhető, hogy mára nem pusztult ki a western. Annak is ez a fogyaszthatóbb változata, az úgymond "makaróni". Nem úgy "fogyaszthatóbb", hogy könnyebben emészthető, hanem jobban igyekszik a korkép szórakoztató aspektusait kidomborítani. Van benne némi realizmus, mocsok meg erőszak. De csak annyi, ami még figyelemfelkeltő, és segít egyfajta lenyűgöző vadregényes külsőt kölcsönözni ezeknek az egyébként mostoha időknek.

Jóformán mindenki tudja, általában miként látják Hollywood-ban a XIX. századot: mélyszegénység, siralmas közlekedési viszonyok, óriási temetők, a gyéren lakott településeken nincs közbiztonság, így épeszű ember nem utazik ólomrepítő nélkül. A lakosság pedig zömmel yenki és mexikói, esetleg indián. A polgárháború Észak és Dél között pedig az összes polgárt kiábrándította bármiféle nemzeti jelszavakból.

Jómagam kettőt ismerek a film verziói közül: az oktalanul hosszú 3 órásat, és a picit összeszedettebb 2 és fél órásat. Utóbbi számít nálam a jobbnak; egyik nagy kifogásom a TGTBATU ellen az volt, hogy túlnyújtja a legtöbb átvezető jelenetet, hiába a mesteri zene és a rendkívül erős atmoszféra (ugyanúgy, mint a 60-as, 70-es évek sci-fijeinél). A lényeg a hangulatvilág volt itt, nem a cselekmény, a szereplők háttere vagy a tempós vágás és levezénylés.

Maga a történet igazából pusztán eszköz itt. A film azért készült, hogy kicsit megfrissítse a vadnyugatról a képzeletünkben kialakult portrét. Ehhez képest a sztori se nem buta, se nem körülményeskedő, csak nagyon-nagyon egyszerűsített: hajsza az aranyért. Olyan, mintha Leone a zsáner minden közismert jegyét egyetlen mozgóképes alkotásba összegyűjtené. Nem akart új utakat keresni, talán nem is érett még meg akkor ehhez az idő. 

Szó se róla: máig nem szívlelem a westernt, mint műfajt, kezdve az elcsépelt cowboy-mítosszal. Utálom az indiánok sztereotípizálását a Winnetou-ban. De ez a movie tetszett nekem, nem is kicsit. Izgalmas, sőt néhol mulatságos végigkísérni azt az őrült kutya-macska-egér játékot, melyben 3 központi archetípus folyton keresztbe tesz egymásnak. Külön felirat kerül ki az első ténykedésük után, majd búcsúzóul a legvégén: A Csúf, A Rossz és A Jó. Ez nem szájbarágás; ily módon szögezik le a nézőnek, hogy a hármójuk közti felállásról szól az egész. Mikor ki kivel áll vagy nem áll párba, míg a nagy jutalom gazdára nem lel.

Tehát van 3 főszereplő, aki csak a mának, a minél több pénznek él. Amikor aztán egy Bill Carson nevű fickó elárulja egy 200.000 dolláros rabolt pénz létezését, mindhárman szereznek egy információtöredéket:

1. "A Szőke" egy névtelen lovas, aki nem szeret cserbenhagyni másokat. Ő tudja a sír helyét.
2. Angyalszem, az északi seregek korrupt és szadista tisztje. Ő tudja, kik keresik a pénzt.
3. Tuco Ramirez pedig ügyeskezű, de csóró és megbízhatatlan bandita. Ő tudja a temető helyét.

És mikor a temetőben elérkezik a tetőpont, egy utolsó hármas párbajban dől el, ki viszi a bankot (képletesen értve).

Tuco nemcsak a legszórakoztatóbb figura a triászból, a hátterét is neki ismerjük meg a legjobban. Talán mert a rendező úgy gondolta: róla lesz legnehezebb eldöntenünk, hogy most mennyire aljas figura. Nem menthetetlenül romlott, de érdekeit sohasem adná föl, és habozás nélkül lő. A Szőkével kiötlött tervük első osztályú svindli. A Tuco fejéért járó jutalmat minden városban bezsebelik (korabeli távközlés fejletlen), hogy A Szőke mindig szétlője az akasztófa kötelét, és eltűnnek. Dante Aligheri túlvilág-metszetében létezik egy árnyvölgy a Pokol határán a közömbösöknek. | "Mert őket a pokol is szégyellte, nem kellettek sem égnek, sem pokolnak." |
Ez az idézet egy az egyben ráillik Tuco-ra! Miután csaknem halálra gyalogoltatta A Szőkét a sivatagban, a kincs hírére kénytelen kolostorba vinni őt, ápolásra. Itt ismerjük meg Tuco felkent öccsét, és párbeszédükön keresztül a züllött róka múltját: "Te azt hiszed, jobb vagy nálam. Ahonnan mi jöttünk, ott ha valaki nem akart éhen halni, vagy pap lett, vagy útonálló. Te a te utadat választottad, én az enyémet. Az enyém volt a nehezebb." És a tetejébe, hogy mindketten hagyták már több évre is magukra a szüleiket, amíg még éltek. Amellett, hogy mindez mellbevágóan életszerű szitu, a hallgatózó Szőke emiatt dönt úgy, hogy belemegy az ideiglenes partnerségbe Tuco-val.

A zene mondanom sem kell, hogy legendás. Ennio Morricone a valaha készített egyik leghíresebb, legismertebb témamuzsikát alkotta meg, mely fantasztikusan illik a műhöz. Nincs benne pátosziság, szilajság is csak mértékkel, ütemezetten. A hangzások benne nagyon kifejezőek: mintha lefestenék mindazt, ami a produkcióban történik.

Általában nem próbálok dalszöveg nélküli zenéből részleteket kiragadni, de most kivételt teszek. A főcím-dallamban ez a hangsor-töredék:___♪♫♪ Waa-wa-wa-waa ♪♫♪___, ma jellemzően a komikum jelzése. Bármely műsorban, ahol viszonthallottam, mindig valamilyen vicces helyzet aláfestéséül használták. Bennem - szigorúan a filmen belül - azt idézi föl, hogy Tuco, a Csúf milyen zavarba ejtő helyzetekbe tud kerülni, illetve juttatni magát. Pl. mikor az északiakat ócsárló kiabálással üdvözli a délieket, így a Szőkével együtt a hadifoglyaik lesznek - minthogy az a "szürke" egyenruha por nélkül inkább kék.

Sebtiben végigszaladok azokon a vonásokon, amik kissé visszavesznek a filmélményből:

• Először is ugye a lassú tempó, sok benne a fölösleges nyújtás
• A cselekmény is rettentő lassan indul, lényegi eseményekben fukar, és 50 perc telik el, mire a 3-ból 2 egyáltalán tudomást szerez a "nagy fogásról", aminek megszerzéséről az egész szól.
• A Szőkéről talán szándékosan nem tudunk meg semmit, hisz akkor talán még "jobbnak" látnánk, mint ahogy a cím mondja. Mikor az északi seregekhez kerülnek, és felrobbantják a hidat, többször adja apró jelét az emberbarátiságnak, a sebesült katonák láttán.
• Lényeges eseményekben szegény: sokszor a jelenetek puszta hangulatkeltése (koreográfia, beállítás, hanghatások, stb.) kellene tartsa a feszültség szintjét.
• Végül: kicsit sok a véletlen. Ahogy Tuco a végtelen pusztaságban egy szivarcsikk alapján már követni tudja Szőke nyomát, vagy ahogy Bill Carsonra is véletlenül épp ott akadnak rá, ahol Szőkét halálra sétáltatta. És még épp azelőtt, hogy a kiszáradás végezne vele.

Végső soron, a cselekményvezetés öncélú lazasága a legnagyobb gond a művel. Kikapcsol, nagyobb mondanivaló hiányában is megragad, nyomot hagy az emberben. 

Utoljára még leírnám az 5 kedvenc dialógussoromat a produkcióból:

1. "Ez nem tréfa, hanem fejfa, Tuco."
2. "Hát ez meg mi az isten? Bemegy az egyik rohadék, erre kijön egy másik..."
3. "Isten velünk van, mert nem szereti a yenkiket." "Isten nincs velünk, mert a hülyéket sem szereti."
4. "Még találkozunk id', id', idó'..." "Idióták. Ez neked szól."
5. "Hé! Tudod, mi vagy te, Szöszi?!! Egy nyavalyás csirkefogó!!"  

A zöldfülű

Clint Eastwood nem szorul bemutatásra. Rajongói úgyis ismerik filmográfiáját, hatalmas eredményeit színészként és rendezőként. Bár Charlie Sheent nem számítom vele egy kategóriába, A zöldfülűben tökéletes párost alkotnak: nem csak a színészi játék működik, hanem a készítők is időt fektettek a szereplők egyéniségének és hátterének hihető kidolgozására.

A prológus egy kemény, ámbár kissé hosszadalmas magánakciót ábrázol. Nick Pulovsky társát agyonlövik, neki pedig nem sikerül elkapni a gyilkosát. Ez így szentimentálisan hangzik, pedig egyáltalán nincs úgy beállítva. És - mint később azt Nick elmondja - indítékuk az akcióra inkább a siker, a "nagy fogás" volt, semmint a kötelességük. A történet felállása egyszerű: Nick új, valamivel elegánsabb partnert kap, David Ackermannt, akinek még bele kell rázódnia a dolgok menetébe.
Nick fesztelen stílusú nyomozása bőven szolgáltat alkalmat és leckét: Nick vezetésétől felfordul a gyomra, egy bárban körbeállják és megverik, egy roncstelepen pedig vad kutyák elől menekül. Kedvenc egysorosom a filmben, amikor pisztolyt tart a rottweilereknek, és Nick megjegyzi: "Jól van, szép munka volt fiú. Közölted már velük a jogaikat?"

Ackermann tényleg az a fajta zsaru, aki - Nick-kel ellentétben - TV-adásban szalonképes: modoros, jó eszű és kézügyességű, mindennap öltönyben jár be, nem nyafog és kooperatív, szép házzal és élettárssal. Azonban két dolog visszarántja az emberek megbecsülésétől: gyerekkori trauma gyötri bátyja halála miatt, apja pedig cégelnök, tagja a felső tízezernek. Nick maga is a protezsált kölyköt látja Davidben, miután megtudja a srác hátterét, pedig már kezdte elnyerni a bizalmát. Ez egyike azoknak a pofonoknak, amik nem fizikailag edzik Ackermannt, hanem a dühét, a cselekvőkészségét szítják fel.


Akciófilmekben a karakterfejlődés gyakran extravaganciával társul, és ebben a filmben is ez a helyzet: David tétovázik, hogy lelője Lieselt, ő viszont habozást nélkül golyót ereszt bele. Garsia hadnagy és a testület nem egyszerűen elmarasztalja, hanem - jobb szót nem találok rá - egy zsák szarnak nézik. Ez a töréspont, ami után már nem érdekli a munka, a protokoll, a veszély. Sorozatgyilkosok bandája tartja magánál Nicket, tehát nincs idő totojázni. Ámokfutása közben sem veszít el a mérlegelési képességét: nyomoz, még meg is alázkodik a sznob apja előtt, hogy váltsa ki Pulovskyt kétmillió dollárral. "'Apuci' egyikünkért már fizetett." Ez a kijelentés az a, ami valóban társakká teszi a két zsarut.

Strom és Liesel a legjobb fajta bűnözők: ridegek, könyörtelenek, és pont ez teszi őket ádázul hűségessé egymás iránt. Még az olyan kisstílű alakok, mint Loco és Morales is egyéniséggel bírnak: Morales simlis csaló, Loco-ra pedig a hátbatámadás jellemző. Fölösleges vagy fakó szereplőt nemigen tudnék nevén nevezni. még David barátnője, Sarah  is rákényszerül, hogy védje az életét, és ne csak üres beszédű bútordarab legyen a filmben.
Pulovskynak sikerült éppolyan erős profilú főnököt megalkotni, mint Axel Foleynak: Garsia hadnagy nem annyira radikális, mint Nick - márcsak posztja miatt sem -, de realitásérzéke semmiben nem marad el az övétől. Strom szeméből azonnal kiolvassa, hogy bármennyire akarja a váltságdíjat, magát a túszt lelőni nagyobb élvezet lenne neki.

A film zárása meglehetősen szimmetrikus az elejével: David is megszólja Loco kocsiját, hogy mennyire ízléstelen  rajta a festék. Ugyanazzal a beszólással adja vissza Lieselnek a korábbi lövéseket, Nick pedig szintén fejbelövi Stromot. Az előléptetett Garsia helyére Pulovsky kerül, majd Daviddel megint eljátsszák a "laza kopó újonc partnert kap" jelenetet, csak más felállásban. David még a társa hátára ragasztott gúnycímkét is leszedi, mint annak idején róla szedte le Nick. Nem mindig ad hozzá egy filmhez, ha ennyire kikerekítik, de ebben az esetben érdekes és humoros volt látni.

A zöldfülű nem különösebben mély film, de izgalmas, a bűneset eredeti, és kerüli a finomkodást vagy a sztereotípiákat. Az új évezredben pedig csak kevés akciómozi készült, amiről ez elmondható volna.